27 Bizony mondom nektek, vannak az itt állók között némelyek, akik nem ízlelik meg addig a halált, amíg meg nem látják az Isten országát. 28 E beszédek után mintegy nyolc nappal Jézus maga mellé vette Pétert, Jánost meg Jakabot, és felment a hegyre imádkozni. 29 Imádkozás közben arca elváltozott, és ruhája fehéren tündöklött. 30 És íme, két férfi beszélt vele: Mózes és Illés, 31 akik dicsőségben megjelenve, élete végéről beszéltek, amelynek Jeruzsálemben kell beteljesednie. 32 Pétert és társait pedig elnyomta az álom. Amikor azonban felébredtek, látták az ő dicsőségét és azt a két férfit, akik ott álltak vele. 33 És amikor azok távozni akartak tőle, azt mondta Péter Jézusnak: Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. Mert nem tudta, mit beszél. 34 Alighogy ezt kimondta, felhő támadt, és beárnyékolta őket. Nagyon megrémültek, amikor a felhőbe kerültek. 35 És hang hallatszott a felhőből: Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok! 36 Amikor a hang hallatszott, Jézust egyedül találták. Ők pedig hallgattak, és azokban a napokban senkinek nem mondtak el semmit abból, amit láttak (Lukács 9,27-36).
A megdicsőülés hegyén. Vagy, Jézus megdicsőülése. Így szokták ezt a szakaszt nevezni. Pedig valami el van itt rejtve, évszázadok óta. Azért van ez így, mert általában „szinopszisban” olvassuk Máté, Márk és Lukács evangéliumát. A három evangélium közös üzenetét keressük. A fő gondolatunk az, hogy mi történt Jézus életének ezen a pontján.
Három hűséges apostol tanúja annak, hogy az Atya Isten bizonyságot tesz Fiáról, és arra kéri őket, hogy ne külön-külön értelmezzék a Mózes öt könyvében adott törvényeket és ne elszigetelten várják a prófétai könyvekben cselekvő „Illés lelkét”, azaz a Szentlélek működését, hanem egyedül Jézus Krisztus személyén keresztül szabad a teljes Szentírásra tekinteni, annak bármelyik részére és funkciójára. És ez jól is van így, mert ez az első, amit tudnunk kell.
Viszont nyugodtan feltételezhetjük, hogy azok, akik Lukács evangéliumát a kezükbe kapták, már ismerték Jézus élettörténetét. Teofilosz már tanulta Jézus egész élettörténetét, és most egy másik szemszögből veszi azt kézbe. Mire jó nekem az, ha ismerem Jézus megdicsőülésének a történetét? Mi a hasznom belőle? Mi a hasznom belőle, gyülekezeti vezetőként, igehirdetőként, ha ismerem Jézus megdicsőülésének a történetét? Hol vagyok benne én ebben a történetben?
Nézzük most meg a különbséget. Finom, apró különbség, igazából jelentéktelen különbség. Maga az esemény nem is más, mint a többi evangéliumban. Csak annyi történik, hogy Lukács konkrétan kimondja, hogy Mózes és Illés Jézus haláláról, „exodoszáról” beszél. Ez egy kettős jelentésű szó. Jelenti a halált magát, és jelenti azt is, hogy valaki kimegy valahonnan. Például így jelenti Isten népének „exódusát”, egyiptomi kivonulását is.
Ezzel az egyetlen szóval az igehirdető saját halála kerül fókuszba: hogyan viszonyulsz te a saját halálodhoz? Hogyan éled át, hogy halandó vagy, akinek az a munkája, hogy másokat élet-halál kérdésében eligazíts, vezess?
Helyezkedjünk bele Péter, János és Jakab szerepébe először. Mit tapasztalhatunk meg Jézus példáján keresztül a halálról? Jézus imádkozni kezd, érkezik Mózes és Illés, elkezdenek vele beszélgetni arról, ami következni fog, Jézus haláláról, és Péter, János és Jakab elalszik. Mert egy ponton túl nem láthatunk bele a másik ember halálába. Még Jézuséba sem!
A saját halálunk is mindig ismeretlen marad. És mert ismeretlen, ezért félelmetes is. Ezért próbáljuk ezt valahogy elfogadhatóvá tenni, hogy a mélyben lappangó ősfélelem ellenére is tudjuk élni a mindennapjainkat.
Van egy abszurd próbálkozásunk, hogy a halált széppé tegyük. Erről szól a halottak napja. Kimegyünk a temetőbe, és annyi szépséget viszünk oda, amennyit elbírunk. Virágokkal díszítjük a halált, meghitt békességet árasztó mécseseket gyújtunk, ami elűzi a sötétséget. Széppé tenni a halált, minden áron, hogy meg ne rémítsen.
Vagy, ott vannak az irodalmi alkotások. A drámák, tragédiák. Van az embernek valami ősi igénye arra, hogy „katarzist” éljen át. Úgy gondolja az ember, hogy ha egy színdarabban átéli a pozitív főhős önfeláldozó halálát, vagy ha átéli az ember, hogy a főhőst magával sodorja a végzete, akkor ez valahogy megtisztít a halálfélelemtől. Meghal Rómeó és Júlia, és a közönség gyönyörködik benne, megtapsolja, és évszázadokon keresztül újra és újra eljátszatja magának ennek a két fiatal szerelmesnek a halálát. Mert valami visszájára fordult értékelés szerint úgy hiszi, csak az a szép, ami fájdalmas is valahol, ami elveszett. Valahogy így olyan romantikus, így elviselhető a végzetes veszteség.
Ilyen az, aki szembenéz a halállal. De legtöbbször tagadjuk. Mint az a pap, aki temetési beszédében ilyet talált mondani, hogy „Mindenki meghal egyszer, talán még én is!”
És minél inkább tagadjuk, annál inkább magával ragad minket a küzdelem a halál ellen. Egyre nagyobbra nő bennünk ez a néma kiáltás: „Nem akarom!” Míg végül egész életünket az határozza meg, hogy küzdünk a saját halálunk ellen. És ez minden energiánkat felemészti. Egy pillanatra sem nyughatunk.
És akkor fogságba kerültünk. Ha pedig fogságban vagyunk, a saját halálfélelmünk fogságában, akkor abból szabadulásra van szükségünk. Exodusra.
De nem arra kell itt gondolni, hogy akkor magam hívom ki magam ellen a sorsot! Van ilyen szerencsétlen próbálkozás is. Ami erényt csinál a meghalásból. Az utóbbi időben a facebook rendszeresen felkínál nekem egy videót, ejtőernyő nélküli ugrásról. Egy vagány srác egy repülőről, ki tudja, hányszáz méter magasról, ejtőernyő nélkül leugrik. És utánaugrik két-három társa, kamerával felszerelkezve. Egyik kezében egy kampó, amivel röptében el kell kapnia ezt a vakerő embert egy dereka köré tekert kötélnél fogva. Az időzítés sikerül, sikerül közel kerülniük egymáshoz a levegőben, és harmadik-negyedik próbálkozásra a kampó is beleakad a kötélbe. Kinyitják az ejtőernyőt, és így ketten egy ernyővel sikeresen földet érnek. A srácnak pedig még percekbe (órákba) telik, míg kifújja magából a halálfélelmet.
Mit kezdünk a halállal? Hogyan „megyünk neki”, mint ellenségnek, hogy legyőzzük?
Egy ideig mehetünk együtt Jézussal, az Ő nyomaiban járva. Felmegyünk egy hegyre imádkozni. Ő velünk van. Szentlelke által. És Ő maga mondja, hogy vigyünk magunkkal írott Igét, a Szentírás szövegét. Szükségünk van erre. „Mózesre”. Szükségünk van arra a tudásra, hogy a történelem folyamán Isten hogyan mentette meg népét, hogyan segített megszabadulni különféle fogságokból. Szükségünk van a Szentírásra, amelyik a Szabadító Istenről beszél, és Isten szabadításáról. Jézus Krisztus, a mi Szabadítónk, Szent Lelke által velünk van, amikor imádkozni megyünk, hogy imában legyőzzük az ellenségünket, a halált.
Úgy megyünk fel a hegyre, leküzdeni a saját halálunkat, hogy tudjuk: csak akkor győzhetünk, ha Isten kiválasztott, egyszülött Fiára hallgatunk. A felhőből szól a hang, de ez a hang már válasz a mi kérdésünkre, amit egész úton a hegyre felfelé magunkkal vittünk: Mennyei Atyám, mondd, hogyan győzhetem le a saját halálomat? – A válasz pedig: Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!
Szükségünk van ejtőernyőre egy ilyen ugráshoz, ha szembe akarunk nézni a halálunkkal. Nem ugorhatunk csak úgy, minden kapaszkodó nélkül.
A Heidelbergi Káté első kérdés-felelete úgy kérdez, hogy „Mi életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?” Életedben és halálodban. Sokat beszélünk arról, hogy Jézus hogyan vigasztal meg mindenféle élethelyzetünkben. De arról kevesebbet beszélünk, hogy a mi halálunk is az Övé. A mi halálunk Jézus Krisztus tulajdona. És Ő a mi halálunkat is fel akarja használni. Ha letettük egész életünket az Ő kezébe, és engedelmesen éltünk, akkor a halálunkat is az Ő kezébe kell letennünk. Az Ő kezében értékes a mi halálunk, amit nem tudunk elkerülni.
Jézus tudta ezt, amikor vállalta a keresztet. Jézus imádkozott, és a Szentlélek és az írott Ige is azt mondta, hogy az Ő feladata a világ megváltása. Istennek előre kijelentett Igéje azt mondta, hogy a világ megváltása Jézus halálával fog bekövetkezni, mégpedig kereszthalállal, ami egyúttal átokkal is jár. Ott a hegyen is azt jelentette ki Jézusnak az Ő mennyei Atyja, hogy nem hiábavaló lesz az Ő halála, hanem pontosan, minden részletében előre elrendelt terv szerint fog bekövetkezni.
Olyan lesz, mint Izráel népének az egyiptomi kivonulás. Megszűnt valami, ami megszokott volt, ami az életet jelentette, mert menni kell, de ott vár az Ígéret földje, ahová be kell vonulni. És maga az Úr vezet át a kettévált Vörös-tengeren. Jézus felmegy a keresztre, de nem a kereszt a vége, nem a megsemmisülés, hanem van tovább. Lesz feltámadás, örök élet, mennyei élet, mert ez Istennek a kijelentett akarata.
Amikor pedig Jézus megpillantotta ezt a mennyei életet, akkor ez átragyogott rajta, és az arca, a ruhája mennyei világosságot árasztott.
Péter, Jakab és János pedig átaludta azt az időt, amíg Jézus a részletekről beszélgetett. Mert mindnyájunknak egyenként kell majd felmenni egy-egy hegyre imádkozni, és magunknak kell kezünkbe venni a Szentírást, amelyik emlékeztet Jézus Krisztus halálára, feltámadására az Írások szerint. Lesz pillanat, amikor kijelentést kapunk az Úrtól, hogy Ő hol szeretne látni minket életünk határhelyzeteiben. De itt nagyon figyelmesnek kell lennünk, nehogy tévedjünk. Élet-halál kérdésről van szó! És amikor belepillantunk Isten rólunk szóló kijelentésébe, akkor már nem kell virágkoszorúkkal elfednünk a félelmünket, nem kell vakmerően kihívnunk magunk ellen a sorsot, hogy „kipróbáljuk” a halált, nem is kell filozofálnunk róla, mert a mi arcunkon is tükröződni fog valami abból a fényből, ami ott van, ahová Jézus Krisztus előttünk ment, hogy helyet készítsen nekünk.
Felmegyünk a hegyre, megnyitjuk a Szentírást, és a szívünket Isten Szentlelke előtt, és ők Jézus Krisztusról fognak nekünk bizonyságot tenni. Jézus pedig azt üzeni, hogy ne féljünk. Ne a halálfélelem határozza meg az életünket ezután, ne meneküljünk a „kivonulásunk” gondolata elől, hanem vegyük észre, hogy Istennek határozott célja, szándéka van a mi halálunkkal is. Azt is jóra tudja fordítani. Mindnyájunknak így a saját halálunkkal kell meghalnunk, nem valaki másét utánozva, bármilyen nemes is volt az. Azt kell átélnünk, amit Isten nekünk személyesen Igéjében kijelölt. Ami egyúttal átjáró az örök életre. Istennek célja van azokkal a körülményekkel, amikor majd át kell lépnünk oda, abba a dicsőségbe, ahol Jézus vár minket. Ezért fontos az, hogy ne csak életünket éljük Isten akarata szerint, hanem földi életünk végét is az Ő tetszése szerint éljük át.
Csak az tud jól Igét hirdetni, aki így átgondolta, és Isten Igéjének fényébe helyezte saját halálához való viszonyát. Erre hív minket Jézus megdicsőülésének története, Lukács elbeszélése szerint.