20 Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? Péter így felelt: Az Isten Krisztusának. 21 Jézus rájuk parancsolt, hogy ezt senkinek se mondják el. 22 Majd azt mondta, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia 23 Azután így szólt mindnyájukhoz: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem! 24 Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt. 25 Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi? 26 Mert aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében. 27 Bizony mondom nektek, vannak az itt állók között némelyek, akik nem ízlelik meg addig a halált, amíg meg nem látják az Isten országát (Lukács 9,20-27).
Nemrég néztük meg a Brian élete c. filmet. Jó film. Azért szeretem, mert megmutatja, milyen a hitünk, ha csak a Bibliát olvassuk, de Krisztusban nem hiszünk. Már-már azt kell mondanom, sok gyülekezetben nem is Krisztust hirdetik, hanem Briant az átlagzsidót, akiben a népnek hinnie kellene. Itt van például a zárójelenet, amiben a legszembetűnőbb ez az elcsúszás. Ott függ Brian és a többi társa a kereszten. Mire a végső kétségbeesés pillanatában megszólal egy fiatalember: „Mindig nézd az élet napos oldalát!” Énekelni kezd, gyakorolja a „pozitív gondolkodást”. Mit veszíthetsz? Úgyis porból lettél, porrá leszel, előbb vagy utóbb úgyis meghaltál volna. Most nem mindegy? Használd ki az időt, fütyöréssz, énekelj, legalább mosollyal a szádon halsz meg. Emelkedj felül a helyzeteden. A felhők fölött mindig süt a nap!
Groteszk jelenet. Fájdalmas jelenet. Nem csak azért, mert „polgárpukkasztó”, hanem nagyon is kérdőre vonja a mi hitünket. Vajon nem ezt hirdetjük ma a templomainkban annak a Jézusnak a nevében, aki valami egészen mást hirdetett és cselekedett értünk? Menjünk bele a játékba, amire a film invitál. Hasonlítsuk össze a két keresztet. A film végén a dalba azt is belefűzik, hogy „kedves közönség, a kijáratnál kapható a CD az imént hallott zenével.” Ügyes húzás, hogy még távolabb kerüljön a néző a kereszt realitásától. Énekelünk, megfeledkezünk bánatunkról, felülemelkedünk a fájdalmon, mert túl kell élni, vidámnak kell maradni. De nem csak hogy énekelünk, hanem színészek vagyunk, akik énekelnek, ez az egész egy színjáték. Az élet is csak egy színjáték, ahol egyszer legördül a függöny, meghajolunk a publikum előtt. Nem kell ezt olyan komolyan venni.
Nem kell „ezt”… Mit is? A saját létezésünket. Mintha gondolatban, érzéseinkben kívül kerülhetnénk a testünkből, az életünkből, ebből a világból. Aki meg akarja menteni életét, az elkerüli a szembesülést a kereszttel. Az még keresztre szögezve sem akar gondolni arra, hogy mi történik vele. Ő egy személyben a kifosztott ember, a pap és a lévita az irgalmas samaritánus történetéből. Aki még önmagát is elkerüli, ha azt látja, hogy jól helybenhagyta az élet. Csak a samaritánus nem akar sehogy sem megérkezni.
Jézus nem kerülte el önmagát. Ő nem menekült el a saját sorsától, hanem szemébe nézett az ellenségeinek. Nem kerülte el a saját helyzetét, útját sem gondolatban, sem érzésben, sem imádságban. Jézus a Gecsemáné kertben farkasszemet nézett a saját sorsával, és magára vette azt. Megdöbbentő, de Jézus is énekelt a kereszten! A „Hajnali szarvas” kezdetű ének dallamára énekelt.
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!
Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz,
éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.
Pedig te szent vagy, trónodon ülsz,
rólad szólnak Izráel dicséretei.
Benned bíztak őseink,
bíztak, és megmentetted őket.
Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek,
benned bíztak, és nem szégyenültek meg.
De én féreg vagyok, nem ember,
gyaláznak az emberek, és megvet a nép.
Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak,
ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják:
Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt,
szabadítsa meg, hiszen kedvelte!
Te hoztál ki engem anyám méhéből,
biztonságba helyeztél anyám emlőin.
Már anyám ölében is rád voltam utalva,
anyám méhében is te voltál Istenem.
Ne légy tőlem távol,
mert közel van a baj,
és nincs, aki segítsen!
Hatalmas bikák vettek körül,
bekerítettek a básáni bivalyok.
Föltátották rám szájukat,
mint a marcangoló, ordító oroszlán.
Szétfolytam, mint a víz,
kificamodtak a csontjaim.
Szívem, mint a viasz,
megolvadt bensőmben.
Torkom kiszáradt, mint a cserép,
nyelvem az ínyemhez tapadt,
a halál porába fektettél.
Mert kutyák vettek körül engem,
gonoszok bandája kerített be,
átlyukasztották kezemet, lábamat.
Megszámlálhatnám minden csontomat,
ők pedig csak bámulnak, néznek rám.
Megosztoznak ruháimon,
köntösömre sorsot vetnek.
Ó, Uram, ne légy távol,
erősségem, siess segítségemre!
Ments meg engem a fegyvertől,
életemet a kutyák hatalmából!
Szabadíts meg az oroszlán szájából
és a bivalyok szarvai közül engem, nyomorultat!
Hirdetem nevedet testvéreimnek,
dicsérlek a gyülekezetben.
Kik az Urat félitek, dicsérjétek őt,
Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt!
Rettegjetek tőle, Izráel utódai, mind!
Mert nem veti meg és nem utálja
az elesettek nyomorúságát,
nem rejti el orcáját előlük,
segélykiáltásukat meghallgatja.
Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben,
teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt.
Esznek az alázatosak, és jóllaknak,
dicsérik az Urat, akik őt keresik.
Szívetek legyen vidám mindenkor!
A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az Úr,
és megtérnek hozzá,
őelőtte borul le a népek minden nemzetsége.
Mert az Úré a királyi hatalom,
ő uralkodik a népeken.
Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok,
térdet hajt előtte minden halandó,
aki nem tudja életét megtartani.
Az utódok szolgálják őt,
beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek.
Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd,
hogy igaz, amit ő tesz.
(Zsoltárok 22).
Jézus minden szava a szó szerinti valóságról énekel. Nem azért énekel, hogy elterelje a figyelmét a valóságról, hogy kikapcsolódjon, hanem hogy imába foglalja a valóságot. De nem csak önmagát fonja bele ebbe az imába, hanem mindnyájunk mindenkori segélykiáltását is. Mert mind kiálthatunk: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Kétségbeesve kiálthatunk akkor is, ha tudjuk, hogy az emberiség egyetemes bűne miatt vergődünk így, Istentől elszakítva.
De miféle kétségbeesett kiáltása lehet Jézus Krisztus hűséges tanítványainak? Mert Lukács evangéliumában itt Jézus hűséges követőinek szól az Ige: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem!” Vegye fel a keresztjét: álljon bele teljes életével azokba az élethelyzetekbe, ahol át fogja élni az Istentől való elszakítottságot. Vállaljon magára olyan helyzeteket, amit átokként fog megélni, mert valóban Isten átka lesz rajta. Aki Jézus Krisztus hűséges követője, annak naponként fognak születni ilyen imádságai, talán a belső szobájában, hogy „Én Istenem, miért hagytál el engem?”
Lehetséges ez? Megváltott emberekkel ez megtörténhet? Hiszen maga az Ige mondja nekünk, az Igén keresztül maga az Úr üzeni Pál apostol szavaival: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38-39).
És mégis megtörténik. Mert Pál apostol szavai azt az örömhírt hirdetik, hogy ezek után a keresztjeink után mindig átéljük Isten kegyelmét. Pál azt mondja, hogy bármit is élünk át útközben, a célba érkezés biztos. Mégis szólni kell arról, hogy van kereszt, amit fel kell vennünk. A szolgálat szenvedéssel jár együtt. Olyankor történik ilyesmi meg, amikor közbenjáró imádságot kell mondanunk azokért, akik még csak később fognak megtérni, vagy akik már elkötelezték magukat Krisztusnak, már az egyház tagjai, de valahogy mégis istentelen életet élnek. Ezek az emberek Isten átka alatt vannak, és olykor Jézus Krisztus követése azt jelenti, hogy magunkat megalázva kilépünk a szent és tiszta világunkból, és közösséget vállalunk azokkal, akik még nem öltöztek igazán tiszta ruhába. Ők is Isten választottjai, de most segítséget kapnak a megszentelődésben. Mi is kapunk ilyen segítséget testvéreinktől, és olyankor értünk veszi fel valaki a keresztet, a mi átkunkat viseli.
Legtöbbször nem beszélünk erről, mert ez nem tartozik azokra, akikhez Urunk az ő követségében küld minket. És azokra sem tartozik, akiket az Úr máshová küld, másféle feladatot ad nekik. Leginkább a belső szobánk küzdelmeiben lehetünk ilyenkor őszinték. Néhány közeli testvérünk előtt, imaközösségben. Ott megvallhatjuk, hogy keresztet hordozunk, nehéz betonkeresztet. Ami talán egy másik ember gyűlölete. Akihez mégis küldetésünk van. Vagy téveszméi. Makacssága. Butasága, gyengesége…
Azt is tudnunk kell, hogy nem minden szenvedés kereszt, ilyen értelemben. Van olyan szenvedés, amit magunknak okoztunk. A saját baklövéseink. Ezek nem másokért hordozott keresztek. Van olyan szenvedés, ami egyszerűen csak a földi élet nehézsége, hétköznapi terhek. Nem is erre kell gondolni. Ezeken nyugodtan felül lehet emelkedni, el lehet fogadni, hogy az életünk mulandó, hogy elkopik a testünk, hogy időnként ezt-azt fel kell újítani a házunkban. Ilyenkor fel kell nézni, és a nagyobb, Istentől rendelt célokra, Jézus Krisztusra kell nézni. Akkor könnyebb ezeket a napi rutinfeladatokat elvégezni, ha ragyog előttünk az üdvösség szépsége és öröme.
De van úgy, hogy feltekintünk imáinkban, és határozott útmutatást kapunk Isten Igéjében. És ez az útmutatás valahogy sehogyan sem tetszik nekünk. Összevetjük Isten jóságával, szelíd, halk hangjával, üdvözítő akaratával, és azt mondjuk, hogy nem, ez nem történhet meg velem! Nem, ez nem lehet a Jóisten akarata! Nem, Krisztus nem azért halt meg, hogy nekem még ezek után szenvednem kelljen!
Pedig a közbenjáró imádság kéz a kézben jár a magunkra vállalt keresztutakkal. Erről már Pál apostol is tud: „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, az én testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett” (Róm 9,1-3).
Urunk Jézus Krisztus is így járt ebben a világban: kívánta, hogy inkább Ő legyen átok alatt, Istentől elszakítva, az Ő testvérei helyett, helyettünk. És valóban felvette a keresztjét, átok alá került, Istentől elszakítva, helyettünk, és annál kitartóbban imádkozott érettünk, ott a kereszten is, és azóta is, mennyei Atyja jobbján, hogy nekünk üdvösséget szerezzen.
Van, hogy így szólít meg minket az Úr. Azokat, akik másokat fognak megszólítani. Mert Jézus Krisztus tanítványai nem egyszerűen hírnökök, akik kihirdetik, kikiáltják, hogy elközelített Isten Országa, vagy hogy közel az Isten! Nem egyszerűen tanúk, akik elmondják, hogy mit láttak, mit hallottak. Nem csak tanítanak arra, hogy miféle szabályok szerint szabad az írott Igéből életelveket faragni. Még csak nem is egyszerű próféták, akikhez valahogy szól az Úr, Igéje és Szentlelke által. Hanem pásztorok. Ehhez kell itt a kereszt, a pásztori funkcióhoz. A jó pásztor életét adja a juhaiért. A jó pásztor belekeveredik azokba a harcokba, amiből a juhokat ki kell szabadítani. A jó pásztor átok alá is kerül, ha a juhokat ezen az áron tudja kiszabadítani.
Ahhoz, hogy áradjanak Isten gyógyító erői, áldozatra van szükség. Jézus Krisztus áldozatára elsősorban. „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” De a mi keresztjeink, amiket naponként felveszünk, szintén ilyen áldozatok. Lemondások, fájdalmak, mert olyan dolgokról kell Őérte lemondanunk, amiről rendesen úgy tudjuk, hogy létfontosságú. Az életünket mentjük, ha ragaszkodunk hozzájuk. Az életünkről mondunk le, ha odaadjuk. Sokszor ellenségeinknek adjuk.
Mégis, mivel Isten Igéje szerint vettük fel ezeket a kereszteket, tudjuk, hogy az Úrnak adtuk áldozatként. A jókedvű adakozót pedig megáldja az Isten. Jókedvű adakozóként adjuk ezeket az áldozatainkat azokért, akikhez küldettünk. Hogy súlya legyen a közbenjáró imádságainknak.
Hogyan kerülnek utunkba ilyen keresztek? Nem mi keressük magunknak a bajt. Közös jellemzőjük, hogy akkor támadnak a nehézségeink, ha Jézus Krisztusról vallást teszünk. És ilyenkor mindig ott van a könnyebb út lehetősége: az ellenfél felkínálja, hogy életben maradsz, meghagyom neked, amire vágysz, csak Jézus Krisztus nevére ne hivatkozz többet. Ne viseld nyilvánosan az Ő nevét. Hihetetlen, hogy még a mai világban az Ő neve ekkora akadály tud lenni. Pedig ezek az ellenfelek úgy tudják, hogy Jézus egy jelentéktelen, kétezer éve halott ember, aki talán sohasem létezett. Nem hisznek benne, de valahogy mégis körömszakadtáig küzdenek ellene. Mi pedig ott állunk, sarokba szorítva. Szinte az írott Ige nélkül is szívünkbe hasít Jézus Krisztus hozzánk szóló szava: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.”
Elveszíteni azt, amivel az Ő ügyét szolgáltuk volna. Őérte. Mert Ő örök, ezek az eszközök pedig csak ideigvalók. Mert mit használ egy lelkésznek, ha az egész ateista város az ő gyülekezetébe fog járni, ha többet Jézus Krisztus nevét ki sem ejtheti a száján? Mit használ egy gyülekezetnek, ha a város minden testületével jó viszonyt ápol, ha elveszíti Jézus Krisztus evangéliumának gyógyító, halottakat is feltámasztó erejét?
Vagy mit használ, ha otthon, a családban taktikázunk, nehogy hitünk miatt veszekedés legyen, ha csak olyankor merünk igehirdetéseket hallgatni, amikor mindenki elment otthonról? „Mert aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében.”
Ha szégyelljük azt a Jézus Krisztust, aki a kereszten azt énekelte, hogy „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”, ha tartunk attól, hogy az Ő neve miatt minket is megszégyenítenek, és akár azt is átélhetjük, mintha minket is elhagyott volna az Isten, mert éppen azok hagynak el, akiknek annyira vágyunk a szeretetére, akkor elvesztettük a hit harcát.
Ha szégyelljük Őt, mert félünk a szenvedéstől, akkor fussunk oda Őhozzá, és kérjünk Tőle erőt a szenvedéshez. Mert Jézus Krisztus azért vette fel az Ő keresztjét, hogy a miénket, mindegyiket elhordozza. Hogy a mi terhünket könnyűvé tegye. Mert nem is mi hordozzuk azokat a kereszteket, amiket az Ő nevében felvettünk, hanem az Ő erejével megyünk ilyenkor, az Ő erejével állunk talpra. Ő ajándékoz meg minket feltámadása erejéből. Mert nem olyan keresztet hordozott Ő, amiből ne volna „vigasztalás”, valódi feltámadás. És nekünk sem ilyen kereszteket ad, amik örökké rajtunk maradnának.
A szabadulásért vesszük fel ezeket a terheket. Nem csak a magunk szabadulásáért, hanem mindazok szabadulásáért, akikért az imádságot az Úr a mi lelkünkre kötötte.
Merítsünk bátorságot a mi Urunk feltámadásából a közbenjáró imádságokra! Mert ez az egyetlen út vezet az Úr Jézus Krisztus kegyelméhez. A teljesen felvállalt valódi létünkön át.