18 Történt, hogy amikor egyszer magában imádkozott, és csak a tanítványok voltak vele, megkérdezte tőlük: Kinek mond engem a sokaság? 19 Ők így válaszoltak: Keresztelő Jánosnak, de némelyek Illésnek, némelyek pedig azt mondják, hogy valamelyik régi próféta támadt fel. 20 Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? Péter így felelt: Az Isten Krisztusának. 21 Jézus rájuk parancsolt, hogy ezt senkinek se mondják el. 22 Majd azt mondta, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia (Lukács 9,18-22).
Olvastam egy cikket az interneten, amelyik arról elmélkedett, hogy vajon miért is nem sikerült nyugaton meggyökereznie a szocialista jellegű forradalomnak. Arra a következtetésre jutott, hogy a patriarchális társadalom óvta meg a nyugati közösségeket a kommunista diktatúráktól. Ezért a diktatúra elleni harc legfőbb eszközének azt tartja, ha megőrizzük az osztályokat, az apák és a férfiak feltétlen uralmát, mert így bármiféle eszme is jut el az alsóbb szinten lévők tudatába, ez semmiféle társadalmi változást nem lesz képes előidézni. Példaként hozta fel Dosztojevszkij regényét, a Karamazov testvéreket, amiről megállapította, hogy lám, Dosztojevszkij már akkor megsejtette, hogy ezek az új mozgalmak apagyilkosságba fognak torkollani. Ebből is láthatjuk, mondja, hogy itt valójában egy apagyilkos nemzedékről van szó. Minden modern baj forrása az apagyilkosság – vonja le a következtetést a cikk szerzője.
Hogy mi a megoldás a világ politikai problémáira, ezzel most nem szeretnék foglalkozni. Hanem valójában erről az Igéről beszélek most: „Kinek mond engem a sokaság?” Dosztojevszkij regénye egy perrel végződik. Egy földbirtokos úr egyik fia áll bíróság előtt, a közvélemény pedig, és a közvélemény képviseletében az esküdtek, konok magabiztossággal mondják ki rá, hogy apagyilkos! A regény cselekményéből kiderül, hogy vagy ő ütötte le apját, amikor az kihajolt az ablakból, vagy nem. A két eshetőséget pedig egy homályos, definiálhatatlan lelki, spirituális élmény választja el egymástól. Isten tudja, mi történt. A főszereplőt el is ítélik, elküldik Szibériába életfogytiglani kényszermunkára. Ehhez az általános közvéleményhez csatlakozik az előbb említett cikk szerzője is. „Kinek mond engem a sokaság?” – kérdezhetné ez a főhős. És erre mondja az olvasó is, hogy „Apagyilkosnak mondalak!”
El is hinném neki, első közelítésben, durván, távolról nézve valóban igaznak tűnik. Csakhogy a regényt én is olvastam, egészen friss élmény, és a regény fő mondanivalója nem a biztos ítélet, hanem Dosztojevszkij végig azon dolgozik, hogy még az olvasót is elbizonytalanítsa abban, hogy valójában mi is történt. Ez a bizonytalanság a fő üzenete a műnek, szerintem. A regényben nem csak a közvélemény mond ítéletet a főhős fölött, hanem hozzá közelebb álló emberek is. A szeretője például. Az azt mondja, hogy ha apagyilkos is volna netán, akkor ő maga is részes ebben a tettében. Ő maga volt az, aki játszmáival majdnem őrületbe kergette szegény főhősünket. Ha valaki felelős, akkor már inkább ő. Az ügyvédje is állítja, hogy ártatlan a védence. Sorra teszi hiteltelenné a tanúkat, és bebizonyítja, hogy valójában semmi biztosat sem lehet tudni ennek az embernek a bűnösségéről. Már-már úgy érezné az ember, hogy ez az ügyvéd tényleg hisz védence ártatlanságában. De nem. A védőbeszéde végén még hozzátold egy olyan szakaszt, amelyik arra az esetre is kitér, hogy mi van akkor, ha véletlenül mégiscsak ő tette volna. „Kinek mondanak engem?” – és az ügyvéd csak annyit mond, hogy „Nem tudom.” Ahogy Jézusnak a farizeusok felelnek, amikor megkérdezi, hogy honnan van János keresztsége? Nem tudom, és nem is akarom eldönteni. Én csak elvállaltam ezt a munkát, de valójában nem vagyok kíváncsi erre az emberre. Nem akarom tudni, hogy bűnös-e vagy ártatlan. Aztán ott van még sokféle viszonyulás. Némelyek afelé terelnék az ügyet, hogy nyilváníttassák beszámíthatatlannak, mert akkor nem büntethető. Talán ez hasonlít a leginkább a mai liberális gondolkodásmódhoz: ha pillanatnyi felindulásában követte el, akkor valójában nem bűnös, hanem legfeljebb betegségként kezelendő az állapota. Meg kell érteni a bűnözőket is, és törődni kell velük. Hiszen nehéz volt a gyerekkora…
A legérdekesebb mégis a fiatalabb öccsének a véleménye. Ő az, akit hisztérikusan imádkozó édesanyja, rettenetesen elesett állapotában, Isten kegyelmébe ajánlott. És amikor a fiú elérte a kamaszkort, be akart lépni szerzetesnek. Olyan ez a srác, mint maga a kétlábon járó tiszta lelkiismeret. Mintha maga a Szentlélek járna-kelne az emberek között. Ez pedig belenéz a főhősünk szemébe, és elhiszi neki, amit mond: nem ő tette. Honnan tudja? Onnan, hogy belelát az emberek lelkébe. Akinek tiszta a szíve, tiszta a szeme, az látja az ilyesmit. Valóban nem ő tette. Végül kiderül a regényből, hogy ez a tiszta igazság. A bizonyítékok is igazolják. De még az olvasót is próbára teszi Dosztojevszkij, hogy vajon elég tiszta-e a szíve, mert csak akkor hull le a lepel a valóságról. Kihez húz a szíved? Istenhez-e, vagy valamiféle tudat alatti bosszúvágy fűt, és a közvélemény közé vegyülve anonimitásban mégis megszólalhat a saját kívánságod: véresáldozatot akarok látni! Úgy fogsz ítéletet mondani a főhős fölött. Ez a regény szépsége. Mint azok a képek, amiket ha forgatunk, más-más szögből nézünk rá, mindig más kép rajzolódik ki.
Mit mond nekem Dosztojevszkij regénye az apagyilkosságról? Azt, hogy ha olyan gátlástalanul, erkölcstelenül, felelőtlenül viselkedik az előző nemzedék, ahogy ezt a regény ábrázolja, akkor a fiatalabb generáció menthetetlenül fel fog lázadni ellene, rá fog támadni, akkor ki fogja hívni a fiatalok haragját. Jaj a fiataloknak, mert csak a csoda mentheti meg őket az apagyilkosságtól, ha így bánnak velük a szüleik. De létezik Isten csodája, van Istennek gondviselése, amelyik akár az utolsó pillanatban is kimentheti az ilyen fiatalokat az ördögi köreikből. Igaz, hogy senki sem fogja elhinni, hogy ez lehetséges. Senki sem fogja elhinni, hogy megtörtént. Bármilyen nagy fordulat is történik ezeknek a fiaknak az életében, a közvélemény csak egyenes vonalat tud húzni, és továbbra is mindent a maga logikája szerint értelmez. De legalább belül, lélekben megtisztulhat a fiatal nemzedék. Ha új családjához, Isten népéhez, Krisztushoz ragaszkodik, akinek valaki, egyszer, imádságban felajánlotta őket. Isten nem feledkezik meg ezekről az imáinkról, amivel az Ő kezébe tettük le azt, aki nekünk a legértékesebb.
Jézus az ő lényének erre a sokféle értelmezésére világít rá szűk tanítványi körében. „Kinek mondanak engem az emberek?” „Keresztelő Jánosnak.” Egy prófétának, aki kiáll a pusztában beszélni, akihez oda lehet menni, és nagy örömmel lehet hallgatni, hogy végre valaki jól megmondja ezeknek! Már megérett a társadalom a kritikára! Igen, mindent bele, ne kíméld a hangod! Ki kell ezt mondani végre! Keresztelő Jánosnak tartották Jézust, aki majd jól megmondja, amit én nem merek megmondani, mert megütném a bokámat. Összekacsintunk, amikor felolvasom a lekcióban a napi igét, és széttárom a karomat, hogy hát tehetek én róla, hogy mára ez jutott véletlenül? Jézus szavai majd megmondják, én meg kihátrálok mögüle. Az Ő szavai, nem az én véleményem.
Illésnek tartják Jézust. A nagy régi próféta, aki csodákat tudott tenni. Nem fogyott ki a liszt és az olaj, míg neki szüksége volt rá. Halottat támasztott fel. Jeleket és csodákat tett, hogy nyilvánvalóvá legyen, hogy Isten küldte őt, Isten Lelke szól általa. Jézus által Isten Lelke szól és cselekszik. Jó odafigyelni Rá, mert Isten jelenlétébe kerülünk, ha ott vagyunk körülötte. Jó odajönni hozzá, mert Ő kenyeret ad, meggyógyít.
Vagy valamelyik másik nagy próféta. Úgy viselkedik, olyan események történnek körülötte, mint a próféták körül szoktak. Jön, beleszól a világba, aztán valamikor majd véget ér a szolgálati ideje, és visszamegy birkákat terelni és fügét termeszteni.
Ez a közvélemény. Ez a jó szándékú közvélemény. Van persze a másik is, amelyik lázadónak tartja, vagy valamiféle istenkáromlónak. De a tanítványok ezeket most nem említik, csak a Jézust követő tömeget, a „szimpatizánsokat”.
Az érdekes az, amit Péter mond a Szentlélek által: „Az Isten Krisztusának.”
Péternek adatik az az ismeret, hogy tiszta szívvel, őszintén látja Jézust, és a Lélek által olyan mélyen belelát Jézus hivatásának lényegébe, ahogyan kívülállóként senki sem láthat bele. Ahogy Dosztojevszkij regényében az imádságos, szerzetesnek készülő fiú látta az ember szívét. És a hit látásából származó emberismeretből mindjárt a tények, az adatok is másképp álltak össze előtte. Így látta Péter is hit által Jézust. Jézus pedig erre válaszolta neki, ahogy Máté evangéliumában olvassuk: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám. Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is” (Mt 16,17-19).
Jézus nem egyszerűen beleszól a világba prófétai szóval, nem egyszerűen gyógyítja a világot mennyei érintéssel. Ő a kőszikla, amire Isten Országa épül. Ő nyitja ki az ajtót, amin az üdvösségre beengedi az embereket, és Ő zárja be az ajtót, ha valaki nem méltó bemenni oda. A prófétákat le lehetett fejezni, el lehetett kergetni, és Isten küldött más prófétákat, más módon próbálta népét megmenteni. De aki Jézust megtagadja, az magát az üdvösséget tagadja meg. Ezen a kősziklán épül fel azóta is az egyház: aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, annak nyitva áll az ajtó az üdvösség felé, aki pedig hitetlenül csak felszínesen értékeli a dolgokat, vagy nem akar állást foglalni, esetleg csatlakozik a közvéleményhez, és Jézust bűnösnek, vagy legalábbis szélhámosnak gondolja, az magát zárja ki az üdvösségből. És milyen nehéz biztos ítéletet hozni. Isten tudja csak, kicsoda Jézus valójában!
Éppen ezért Jézus nem azonnal kezdi Pétert faggatni ezekről a nehéz és döntő kérdésekről. Előbb elhívja őket, a tanítványok láthatják Jézus erejét és hatalmát, sőt, a tanítványok kapnak is ebből az erőből és hatalomból. Ők maguk osztják szét saját kezükkel a kenyeret és a halat az ötezer ember megvendégelésénél. Ennél nagyobb közösségbe nemigen kerülhettek Jézus valódi lényegével. És így, kipróbáltan, Szentlélekkel telve, a friss élmények hatására vonja félre Jézus őket egy csendes pillanatban, hogy fogalmazzák meg most már szavakkal is, amit eddig megtudhattak. Mit éltek át, mit tapasztaltak, mibe vannak bevonva? Az Isten Krisztusa Jézus, mondja Péter. Isten országának egyetlen vezetője. Királya, főpapja, prófétája. Az egyetlen kapcsolat menny és föld között. Az egyetlen, akiben nekünk, embereknek bízni kell és bízni lehet. És minden egyes esemény, Jézus minden egyes cselekedete innen érthető csak jól.
És, mivel Lukács evangéliuma gyülekezet vezetőinek készült, Jézus hűséges tanítványainak, ezért fel kell tennie ezt a kérdést minden lelkésznek is önmagához, és szűk munkatársi, baráti köréhez: Kinek mond engem a sokaság? – Hát ti kinek mondotok engem?
Annál is inkább fel kell tenni ezt a kérdést, mert ahol kiábrázolódik Krisztus ereje, ott előbb-utóbb Krisztus keresztje is kiábrázolódik rajtunk. És akkor már nagyon nehéz eligazodni benne, hogy jól csináljuk-e, amire Isten elhívott minket. Mert nem ilyen egyértelmű a korreláció, hogy ha Istennek kedves módon cselekszem, akkor jó dolgok fognak történni velem, és békességben fogok élni a többiekkel. Az igazság az, hogy ha Krisztus ereje és csodái hatni kezdenek körülöttem, akkor épp olyan arányban fognak megjelenni azok az átlagos emberek, akik a közvéleményből tájékozódnak. A közvélemény pedig pletykákból, statisztikákból, általánosításokból, összekevert, egybemosott tényekből, előítéletekből fog valamiféle általános, sommás véleményt mondani. Ami általában elítélő vélemény. Különös, hogy a tömeg sokkal könnyebben tud meglincselni valakit, mint kibogozni és megoldani valami bonyolult problémát, felismerni egy ember Istentől rendelt küldetését. A tömeg csak Barabbást tud kiáltani, Jézust nem.
De a két válasz között is lesz feszültség. Mindig van. A közeli barátok azt fogják mondani: Te vagy az, aki úgy hirdeti az Igét, hogy Jézus Krisztus jelenlétébe kerülünk általa. A kívülállók pedig fognak mondani ezt is, azt is. „Te azok közé tartozol, akiknek három BMW-jük van és egzotikus helyekre járnak nyaralni állami pénzből.” Ez adja a lelkészi szolgálat értelmét, hogy mindig vannak még, akiknek hirdetni kell az evangéliumot, akik még nem találkoztak Krisztussal. Hogy egyre többen tapasztalják meg, hogy itt úgy hirdetik az Igét, hogy Jézus Krisztust szinte érezni lehet közöttünk.
Ez a második kérdés még az elsőnél is fontosabb. Kinek mondanak engem azok, akik olyan közel állnak hozzám, hogy ismernek, szeretnek, sőt egészen olyan közeli barátaim, hogy megengedhetik maguknak az őszinteséget, és nem félnek a rosszat, a kritikát is megmondani? Kinek mondanak engem azok, akikkel Krisztusban egyek vagyunk?
Ki vagyok a te szemedben? Ez minden hivatásnál, minden szerepünkben érvényes kérdés. A hívő ember minden szerepében van valami krisztusi. Minden hivatásban, ha valóban Istentől rendelt hivatásunk, kapunk valami „szupererőt”. Ahogy ezt olyan szépen írták egy pólóra: „Tanár vagyok. És neked mi a szupererőd?” A tanítás is karizma, a Lélek ajándéka, Isten országának ereje. Ha nem így végzi valaki, akkor csak megnyomorítja a tanítványait. Nevelni, „növelni” csak Isten ereje tudja a palántát. Kézzel nem lehet egy magból kikelt növényt nyújtogatni, hogy gyorsabban fejlődjön. Az orvos is Isten gyógyító erejében bízik, amikor a tanult módszerekkel próbálja ezt jó mederben tartani. Az apa, az anya is Istentől kell, hogy vegye az erőt ahhoz az idegőrlő, kimerítő feladathoz, hogy egy életen át erőt adjon a következő nemzedéknek, és pajzsként, védelmezőként álljon fölöttük. Ne pedig teherként nehezedjen rájuk, amit nekik először le kell dobniuk magukról, hogy lábra tudjanak állni. Magunktól még szülők sem tudunk lenni, csak Krisztus Lelkével, Őbelé kapaszkodva. Ahogy Ő odaszentelte magát érettünk, hogy mi megszentelődjünk az igazsággal, mi úgy szenteljük oda életünket, hogy ők is igazságos, egészséges emberek legyenek Krisztus közösségében. Akkor nem lesz szüksége a következő generációnak arra, hogy lázadással követelje ki magának Isten országát és jogos lelki örökségét.
Add, Urunk, hogy egyre inkább a Te akaratod, a Te erőd rajzolódjon ki a mi életünkön keresztül!