11 De amikor a sokaság ezt megtudta, utánament. Jézus örömmel fogadta őket; beszélt nekik az Isten országáról, és meggyógyította azokat, akiknek gyógyulásra volt szükségük. 12 Amikor a nap már hanyatlani kezdett, a tizenkettő odament hozzá, és ezt mondta neki: Bocsásd el a sokaságot, hadd menjenek el a környező falvakba és tanyákra, hogy ott megszálljanak és élelmet szerezzenek, mert itt lakatlan helyen vagyunk. 13 Ő azonban ezt mondta nekik: Ti adjatok nekik enni! Ők így válaszoltak: Nincs nálunk több, mint öt kenyér és két hal, hacsak el nem megyünk, és nem veszünk eledelt ennek az egész sokaságnak. 14 Ugyanis mintegy ötezer férfi volt ott. Jézus így szólt a tanítványaihoz: Ültessétek le őket ötvenes csoportokban! 15 Így tettek, és leültették valamennyit. 16 Ő pedig vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte, és a tanítványoknak adta, hogy tegyék a sokaság elé. 17 Ettek és jóllaktak mindnyájan; azután összeszedték a megmaradt darabokat, tizenkét kosárral (Lukács 9,11-17).
Veszélyes! Jézus prédikál, az emberek pedig jönnek! Könnyű dolga volna Jézusnak, ha csupa hitetlen, gyanakvó farizeus jönne hozzá, akik vitatkoznak egy kicsit, aztán mennek a maguk útjára. Könnyű dolga van az egyháznak, amikor az emberek csak annyira járnak templomba, mint mikor lemegyünk a Balatonhoz, és csak a kisujjunkat mártjuk bele a vízbe, aztán felszisszenünk, hogy milyen hideg, de eszünk ágába sem jut fürödni benne, úszni pedig soha nem is tanultunk meg. Készítünk egy szelfit, hogy voltunk templomban, feltesszük az Instára, és ezzel kifejeztük vallásos identitásunkat. Aztán éljük életünket tovább, ahogy addig. Ameddig így működik egy gyülekezet, addig ezzel az Igével nemigen tud mit kezdeni.
A helyzet az, hogy itt valami olyasmi indul el, ami páratlan, hihetetlen. Az emberek elkötelezik magukat Jézus mellett. Nem csak kíváncsiságból követik, hanem mert hisznek Benne. Követik, és nem is akarják soha többet elhagyni. Ez itt a helyzet. A nap már hanyatlani kezdett. Fontos ez az időpontmegjelölés. Amikor a nap már hosszú árnyékot vet, akkor az emberben felébred egy ősi ösztön, ami elkezdi hazafelé vinni. Éjszakára biztonságot, védelmet, otthont kell az embernek találnia. Így van ez, mióta világ a világ. Az emberbe szinte be van építve egy ilyen időzítés, egy ilyen parancs: keress táplálékot és pihenj meg! Menj haza!
Ezek az emberek pedig jelenlétükkel szinte kijelentik Jézusnak: ahol Te vagy, én ott vagyok otthon! Ilyen különös tömeg ez.
Otthon az a hely, ahol a kenyeret kapom. Nem szól róla az Ige, de nyugodtan továbbgondolhatjuk az otthon jelentését. Otthon van az a hely, ahol szabad panaszkodnom, ahol kiönthetem a szívemet, és ahol lélekben is táplálni fognak a többiek. Otthon van az a hely, ahol az ember bezárkózik a fürdőszobába, leveszi sáros ruháját, megfürdik, és tiszta ruhát ölt. Otthon van az a hely, ahol a lelki szemetet is ki kell önteni, ahol közösen át lehet gondolni az életünket, ahol szabad bűnbánatot tartani, és megfogadni, hogy ezentúl másképp fogom csinálni. Akik velem együtt vannak otthon, soha nem fognak lemondani rólam, soha nem fognak elítélni, kitagadni. Örök hűség köt össze minket. Ezért megtehetem, hogy megmutatom, ki vagyok valójában. Otthon ezért gyógyul az ember lelke, otthon helyreáll az ember békessége.
Az emberek érzik Jézus testvéri szeretetét, hallják gondoskodó, testet-lelket helyreállító, megtisztító Igéjét, és azt mondják: Isten országa itt van, és ez az én otthonom. Ahogy Ruth könyvében olvassuk: „Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak, és visszatérjek tőled! Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg én is. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott haljak meg én is, és ott temessenek el! Úgy bánjon velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!” (Ruth 1,16-17).
Így állnak ott estefelé, és ebből a tanítványok még semmit nem látnak. Csak Jézus tudja, mennyire szereti őt, mennyire ragaszkodik hozzá a tömeg. Isten országának új népe.
„Bocsásd el a sokaságot, hadd menjenek vissza a régi életükbe, hogy onnan pótolják, ami itt az Isten országában folyton hiányozni fog”. Valahogy így szólna a tanítványok elképzelése. Feladatmegosztás. Van a vallási rendszer, ahol Istent imádjuk egy kicsit, de azért a világ az egy külön struktúra, a maga erkölcsével, gazdaságával, jogrendszerével. A dolgokat azért mégiscsak a hagyományos módon kellene megoldaniuk. Aztán ezek majd jönnek ide Istennek hódolni, a másik majd elmegy a római isteneket imádni, és mindenki él szépen békében.
Kizökkentett téged Isten igéje a normál lelkiállapotodból? Konfliktusod támadt Jézus követése miatt az anyósoddal? Akkor menj el egy terapeutához, egy mediátorhoz, majd ő segít. Isten próbák elé állított, levert a lábadról, hogy Őt kezdd keresni? Kezeltesd magad! És amikor majd ismét panaszmentes vagy, ha majd békés áhítattal tudsz részt venni a kultuszi eseményeinken, akkor gyere vissza. Oldd meg a problémáidat a világ módján, ide csak akkor gyere, ha Istent akarod imádni.
De Jézus mást lát ebben a szituációban. Jézus úgy áll ott, hogy Mózes második könyve elevenedik meg Őbenne. Az Úr kihozta népét a rabszolgaságból. Ki, a pusztába. És ott, a pusztában a nép megtapasztalta, hogy van isteni vezetése, van Mózese, aki tudja az irányt. Megtapasztalták, hogy végre övék a szabadság, de mégsem jó ez, mert a szolgaság idején volt élelmük, vizük, itt pedig éhen- és szomjanhalnak. Mi a megoldás akkor? Döntsenek emberi megfontolások szerint? Szivárogjanak vissza Egyiptomba, hogy legyen élelmük? Vagy haljanak meg ott a pusztában, szabadon?
És a két rossz megoldás között Isten adja a szabadítást. Mannát hullat nekik az égből, és vizet fakaszt a sziklából. Még fürjeket is odasodortat a széllel, hogy húst is ehessen a nép. És táplálja népét mindaddig, míg Isten parancsára a pusztában kell vándorolniuk, kerek negyven évig.
Jézus hittel hirdette ezt az új „kivonulást”, az átlépést Isten országába. Ezért most hittel remélheti, hogy mennyei Atyja táplálékot fog adni a szolgaságból kihívott népnek. Leülteti a népet, és mint a mannát adta Isten, ő úgy adja majdnem a semmiből az ötezer embernek a kenyeret és a halat.
És ezzel meghirdeti, hogy Jézus Krisztus egyházának nem csak a túlvilághoz, nem csak az üdvözüléshez van köze, még kevésbé arról szól, hogy legyetek toleránsak a szomszédaitokkal, és engedelmeskedjetek a mindenkori hatalomnak, hogy jó állampolgárai lehessetek ennek a világnak. Jézus nem „természetjogot” hirdet, ami arra tanít, hogy miként lehet ügyesen, okosan úgy élni a világban, hogy megőrizzük a viszonylagos békességet és harmóniát. Jézus nem ezt hirdeti, hanem egy másik országot, amely már meghirdetése pillanatában konfliktusba kerül ezzel a meglévővel, mert a régi nem tűri a világosságot, Isten jelenlétét. Jézus mennyből vezetett országot, Isten országát hirdeti és éli, ebbe hívja a leendő tanítványait. Egy olyan országot hirdet, ahol nem csak lelki, hanem testi táplálékra is számíthatunk, ahol nem csak spirituális, hanem pszichológiai megoldások is vannak. Isten Lelkétől vezetett pszichológia és Isten Lelkétől vezetett élelmezés és szálláskeresés van.
Jézus csodát tesz. Abból ad, amijük nincsen. Ezzel egyúttal jelt is mutat az embereknek, hogy valóban Isten szabadítása érkezett el. Hogy bátran lehet bízni Őbenne, hogy igen, ez a helyes, ha Őt tartjuk hajlékunknak, Jézus Krisztust, aki táplál minket.
De azt is tudjuk, hogy az Egyiptomból kivonult nép negyven évi vándorlása egyszer véget ért. Egyszer beléptek arra a földre, amit Isten kijelölt a számukra, és akkor megszűnt a manna. Egyszer hozzájutott Jézus Krisztus egyháza földi javakhoz, és akkor már nem csodák sorozata táplálta a tagjait, hanem ugyanúgy földet kell művelniük, ugyanúgy fenn kell tartani egy földi rendet, hogy évről évre megteremjen, ami szükséges. Gondoskodni kell az ellenőrzésről, fegyelemről is, nehogy emberi hibák miatt elmaradjon a termés. Sőt, másoknak is legyen mit enni adni.
Mert a parancs azután is szól az egyháznak: Ti adjatok nekik enni!
Ne kényszerítsétek a megtérőket vissza a világba, hogy ott találjanak maguknak táplálékot, szállást, megoldásokat, hanem építsétek ki magatok között Isten rendje és Isten Lelkének vezetése szerint azt a rendet, ami az egész életetekre kiterjed. És ha ezt megteszitek, akkor nektek, a tizenkét apostolnak is lesz mit ennetek, akkor lesz mindig „maradék”, a szétosztott javak tizede, amit megehettek.
Nagy bátorság kell, hogy ezt a parancsot végrehajtsuk. Mert a mi hitünk már nem olyan erős, mint Jézusé volt. És ha mégsem tudtunk enni adni azoknak, akik bíztak bennünk, akkor a világ jogosan kéri rajtunk számon, hogy akkor miért nem engedtétek őket vissza a régi életükbe, ha ott jobb dolguk lett volna?
Nagy bátorság kell azért is, mert a mi értékrendünk más, mint a világé. Látszik ez majd abból is, ami már az evangéliumnak ebben a fejezetében nemsokára sorra kerül. Fel kell vennünk a keresztet. Jézus Krisztus követése nem a jóléti társadalomhoz vezet, hanem sokszor egy felvállalt konfliktus többet ér Isten szemében, mint a gyáva meghunyászkodás. Sokszor egy mártírhalál értékesebb, mint a hosszú, tiszteletreméltó élet Jézus nyílt tagadásával, vagy titkolt égbekiáltó bűnökkel.
Sokszor a hívő ember bűnösebbnek, betegebbnek, rosszabbnak látszik, mint a hitetlen. Pedig Isten szemében az a kicsi is értékesebb, amit az Ő nevében tesz meg, mint a másik ember nagy vagyona, amit a maga javára és nagyobb dicsőségére halmozott fel. Ezért sokszor menekülünk a felelősség alól, és szívesen bízzuk az anyagi dolgokat hitetlenekre, vagy szívesen alkalmazunk a hitetlen világban kidolgozott módszereket a hitet kísérő problémák megoldására. És így valójában hazaküldünk mindenkit Jézus jelenlétéből. Magunk is hazatérünk, és Ő marad csak ott egyedül a pusztában, Isten országában.
Nagy szükségünk van Isten Szentlelkének vezetésére. Mert senki más nem tud ezekben az irracionális dolgokban eligazítást adni. Ma is történhetnek csodák, és történni is fognak, ha jól értjük Isten hozzánk szóló szavát, Szentlelke által magyarázatott Igéjét.
Ma, az egyháznak a kommunizmus utáni helyreállítása, kárpótlása korában különösen is oda kell figyelnünk, hogy ezt az „öt kenyeret és két halat”, amit kárpótlásként visszakapunk, hogyan osztjuk szét. Fontos, hogy a visszakapott, és az adományba kapott anyagi javak is bekerüljenek Jézus Krisztus hálaadása alá, és Ő maga nyújtsa ki először a kezét, amikor azokat valakire rábízza, amikor azzal valakit táplálni akar. Az Ő ereje és hatalma kell, hogy érvényesüljön ezeken az anyagi javakon, hogy ezek megsokasodjanak, hogy Isten országát építsük vele, és ne pedig a világ térnyerése legyen, világi módszerekkel az egyházon belül. Ha nem visszük oda Jézus elé, Isten színe elé minden egyes pályázatunkat, minden egyes támogatásunkat, és normatíváinkat, akkor az adomány csak elvesz, kiszakít az egyházból, nem pedig gyarapítani fogja. Hívő embereket fog akkor világi célokra befogni, míg fel nem morzsolódunk egészen.
Ne kívülálló segítők legyünk, hanem Jézus Krisztus tanítványai, olyankor is, amikor anyagi javakról van szó, amikor élelemről, ruházatról, szállásról van szó. Emlékezzünk Urunk parancsára: Ti adjatok nekik enni! Cselekedjük engedelmesen Urunknak ezt a parancsát, és akkor megszentelődik, megsokasodik kezünk között, amit erre a célra kaptunk.