1 Miután összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik minden ördög felett és a betegségek gyógyítására. 2 Azután elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát, és gyógyítsanak. 3 Ezt mondta nekik: Semmit ne vigyetek az útra, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt, második ruhátok se legyen! 4 Amikor betértek egy házba, maradjatok ott, és onnan induljatok tovább! 5 Ha valahol nem fogadnak be titeket, amikor kimentek abból a városból, verjétek le még a port is lábatokról, bizonyságul ellenük. 6 Útra keltek tehát, és jártak faluról falura, hirdették az evangéliumot, és gyógyítottak mindenütt. 7 Heródes, a negyedes fejedelem meghallotta mindazt, ami történt, és nem tudta, mit gondoljon, mert némelyek azt állították, hogy János támadt fel a halálból, 8 némelyek azt, hogy Illés jelent meg, mások pedig azt, hogy valamelyik régi próféta támadt fel. 9 Heródes ezt mondta: Jánost lefejeztettem, de ki lehet ez, akiről ezeket hallom? És látni akarta őt. 10 Amikor az apostolok visszatértek, elbeszélték Jézusnak mindazt, amit tettek. Akkor maga mellé vette őket, és elvonult velük külön egy Bétsaida nevű városba (Lukács 9,1-10).
Tizenkét apostol, Izráel tizenkét törzsének megfelelően. De ez nem valami történelmi tradíció miatt van így, hanem mert körülbelül tizenkét ember az, akit még egyenként, tanítványként számon lehet tartani. Jézus maga is emberi keretek közé volt szorítva, és neki is tekintettel kellett lenni az emberi közösségek határaira. Tizenkét ember, a „board”, a vezérkar. Ne legyenek benne többen, mert akkor már követhetetlen, hogy ki mit akar, ki mennyire tudja követni Jézus akaratát, tanítását.
Ez az a pillanat, amikor Jézus kezdi tanítványait beavatni a maga munkájába. Ha a feladatnak ez a delegálása nem történt volna meg, akkor az egész keresztyénség nem nőhetett volna túl 1000-2000 főn. Aztán amikor az alapítók kihalnak, az ügy is elhalt volna. Ugyanezen minta szerint lehet ma is továbbadni Isten országának az erejét és hatalmát, ahogy itt, ebben az Igében Lukács leírja: összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik, elküldte őket, hirdették az evangéliumot és gyógyítottak, visszatértek, elbeszélték Jézusnak, visszavonultak csendességbe.
Egyszer bekerülünk egy ilyen tizenkettes körbe. Akkor erőt veszünk Jézustól, – nem a tanítónktól, vagy valamilyen hívő embertől, hanem az imádságos körben Jézustól magától –, a Szentlélek valamilyen különleges ajándékát, és küldetésünk lesz, ahol pontosan ezt a „fegyvert kell forgatni”, amit kaptunk. Elvégezzük a küldetésünket, és hazatérünk. Otthon pedig elbeszéljük a 12-es körben, Jézus jelenlétében a történteket. Aztán arra van szükségünk, hogy békén hagyjanak egy ideig.
„Semmit se vigyetek az útra” – mondja Jézus. Ez nem azért van, mintha egy keresztyén gyülekezetnek ne volna szabad, hogy vagyona legyen. Egy korábbi igehelyen éppen arról olvasunk, hogy Jézust támogatták a gazdag emberek, a gazdag asszonyok. Itt mindössze arról van szó, hogy „laboratóriumi körülmények között” kell először megtapasztalniuk a tanítványoknak a Jézustól kapott erőt és hatalmat. Anélkül, hogy lehetőségük volna rövidzárlatos megoldásokat találni. Nem hallgatnak az evangéliumra? Akkor veszek nekik valami finom édességet, meghívom őket egy nagy lakomára, és ha jóllaktak, ha ittak egy kicsit, mindjárt könnyebb őket meggyőzni! Ha van két felsőruhám, az egyiket odaadom valakinek, akinek nincs, és máris megnyertem a szívét, hálás lesz nekem, és követni fog minket! Vagy használom a botomat, megvédek valakit… megfenyegetek valakit? Én leszek Chuck Norris, a szuperhős, aki megmenti az emberiséget. És akkor majd nálam keres védelmet. Semmit se vigyetek az útra: még retorikai tudásotokat se csillogtassátok. Azt az erőt és hatalmat használjátok, amit kifejezetten erre az útra kaptatok, hogy megtapasztaljátok értékét, hatását, működését.
Ezeket a tanítványokat Jézus úgy küldi el „üres kézzel”, hogy nagyon is ad nekik valamit. Erőt és hatalmat ad nekik. Egyrészt képessé teszi őket arra, hogy például kézrátétellel betegeket gyógyítsanak. Vagy puszta szavukkal démonokat űzzenek. Ahol ők megjelennek, egyértelműen erők kezdenek áradni rajtuk keresztül. Menthetetlen helyzetek állnak helyre, gyógyíthatatlan betegek gyógyulnak meg, halottak támadnak fel, gonosz erők hátrálnak meg. Ezt még a kívülállók, még Heródes sem tagadhatja le. Olyan erő, ami Illés erejére hasonlít. Erő. De nem csak erőt kapnak, hanem hatalmat is, felhatalmazást. Mert felhatalmazás nélkül tilos erőt használni. Ahogy egy bűnöző önkényes üldözése, megbüntetése, fogva tartása is önbíráskodás és tilos, ugyanúgy Isten országában sem lehet egyszerűen Isten erejét felhatalmazás nélkül szanaszét használni. Van itt tehát egy formális beiktatás, talán azt is mondhatnánk, hogy „ordináció”, amit Jézus ad a tanítványoknak. Ami megintcsak nem sokat érne, ha erőt nem kaptak volna hozzá. A kettő együtt érvényes. Jogom van Isten nevében szólni, érvényesíteni Isten erejét, és képes is vagyok megtenni. Ez jogosít fel, hogy elinduljak, és hirdetni kezdjem Isten országát.
Honnan tudom ezt, hogy van rá jogom, hogy képes vagyok rá? Onnan, hogy nem viszek magammal semmi másféle erőt, ami képes volna hatást kifejteni. Ha így, kísérleti körülmények között sikerül Isten országát hirdetnem, és erről hazatérve részletesen, töviről-hegyire be tudok számolni, akkor jó úton járok, akkor folytatni kell, akkor őrizni, táplálni kell a kegyelmi ajándékomat. Akkor emlékeznem kell erre a hatásra, amikor majd esetleg pénz vagy fegyver lesz a kezemben.
A tanítványok láthatóan sikerrel járnak. Jézus jó tanító volt, jó főnök volt, mert tudta, mikor érettek a tanítványok erre, hogy elküldje őket kipróbálni az erejüket. És Jézus azért is jó vezető volt, mert nem látni, hanem hallani akarta őket.
Óriási a különbség. Heródes látni akarta Jézust, és tanítványait, hogy tudja, ki áll mögöttük? Ki fölött mondjon ítéletet. Ki az ő ellenfele? Teljes életnagyságban akarta Heródes látni, hogy felmérhesse, mibe telik neki félreállítani ezt az erőt az útból.
Jézus hallani akarta tanítványait, hogy ha valamit jól végeztek, akkor együtt magasztalhassák az Urat, akkor ebben a hálaadásban már elővételezzék egy kicsit az üdvösséget. Ha pedig elrontottak valamit, ha valahol gyengének bizonyultak, akkor felsegítse őket, elhordozza őket, visszavezesse őket a maga közösségébe.
Jézusnak ez a módszere arra tanít minket, hogy nem Istentől való ez az elvünk, hogy minden áron gyülekezeti autonómiához ragaszkodunk, hogy ha egyszer egy lelkész kikerült egy gyülekezet élére, akkor már soha, sehol számadással nem tartozik lelki dolgok terén. Hát nem kellene-e visszamennie időről időre ahhoz az emberhez, sőt, ahhoz a 12-höz, akitől kézrátétellel kapta a Szentlélek ajándékait? Elszámolni. Mint ilyenkor, év végén is elszámolunk azzal, amit ebben az évben kapunk. Igaz, hogy a világban a naptári év fordulója a pénztári év zárása. A kapott és elköltött pénzzel kell elszámolni azok előtt, akiktől kaptuk. Ez a világ szerinti elszámolás. De Jézus Krisztus egyházában nem a pénz az elsődleges erő és hatalom, ami épít, hanem a Szentlélek ajándékai. Elsősorban ezzel kell elszámolnunk Urunk előtt: mire használtuk azt az erőt és pozíciót, amit Istentől kaptunk ajándékba?
Kaptuk az imádkozás ajándékát. Imádkoztunk-e becsülettel azokért, akiket az Úr szívünkre helyezett? Kaptuk szeretteinket, kaptunk az Úrtól anyagi javakat is: tudtunk-e úgy szeretni ezekkel, hogy az az Úrnak kedves legyen? Kaptuk a simogatás, a mosoly ajándékát: fel tudtunk-e vidítani vele valakit, aki érintésre vágyott a közelünkben? Kaptuk a bizonyságtétel lehetőségét: elmondtuk-e a gyülekezet közösségében, hogy Istenünk, mennyei Atyánk hogyan hordozott a tenyerén? Kaptuk az igehirdetés ajándékát: megnyitottunk-e ajtókat, amin keresztül új emberek léphettek be gyülekezeti közösségünkbe? Kaptuk a prófétai figyelmeztetés, intés ajándékát: volt-e bátorságunk szólni azoknak, akik veszélyes utakra tévedtek? Tanítottuk-e a kicsiket, ragaszkodtunk-e az előttünk járókhoz? Hogy hosszú ideig élhessünk azon a földön, amit Istenünk, az Úr adott nekünk… Megalkottuk-e azokat a dolgokat, amiket Isten Lelke inspirált bennünk, hogy gazdagítsuk vele világunkat, hogy ezzel is bizonyságot tegyünk Isten csodálatos teremtő erejéről?
Ezekről be kell számolni azoknak, akik küldtek. Hogy ha sikereink vannak, együtt tudjunk örülni. Mert azok, akik bevezettek minket az egyik ilyen 12-es közösségbe, imádkoznak értünk, sokszor gondolnak ránk, hogy vajon lesz-e erőnk hűséggel kitartani hitünk mellett? És ha kudarcaink vannak, akkor ezeket is meg kell beszélni velük. Pontosan ez az a kör, a küldő 12-es kör az, ahol a szolgálatunk során elkövetett bűnöket fel kell tárni, ahol ezektől lehetőségünk van megszabadulni, ahol tanulni tudunk, hogy ezentúl jobban csináljuk. Nem a nagyvilág előtt kell beszámolni, hanem itt, a belső aszalközösség mellett. Az Úrvacsorai közösség mellett. Mert itt van az a hely, ahol Urunk maga osztja szét közöttünk testét és vérét, hogy minden utunkról hazatérve bekötözhessük sebeinket, megerősödhessünk, rendbe hozhassuk kicsorbult lelki fegyvereinket.
Nem oda kell mennünk, ahol „látni akarnak minket”, ahol közszemlére tesznek minket, hogy kitárgyalhassanak, hogy az újságok címlapjaira kerüljenek hibáink. Nem oda kell mennünk, ahol azt mondják: „A múltkor ezt a mozgalmat már felszámoltuk. Ki ez már megint?” Nem is azoknak kell beszélnünk az egyház hibáiról, akik ezt olyan hangosan követelik mindenütt. Urunkhoz kell hazatérnünk, egy 12-nél nem tágabb hűséges tanítványi közösségbe. És ott pontosan azt kell tennünk, amit az Úrvacsorai liturgiában olyan szépen végigcsinálunk minden alkalommal.
„Istennek Szentlelke, szállj le mireánk, és vezess el minket Igéd és sákramentumod által a Jézus Krisztussal való közösségre!”
Így kezdjük, mert Jézus már testben nem lehet velünk. De Igéje és Szentlelke által igen. Aztán az Ő jelenlétének fényében megvalljuk bűneinket. Sok bűnünk van akkor, ha az Ő erejével és hatalmával a világban járunk. Csak annak nincs bűne, akinek nincs ereje és nincs hatalma. De aki kapott erőt és hatalmat, az sokszor fog tévedni, akaratlanul. És akkor bűnös emberré lesz. Akkor kínozni fogja a lelkiismerete. Vagy talán észre sem veszi! És akkor a mellette álló barátja, testvére fogja figyelmeztetni, ebből a 12-es körből. Mert kell az, hogy felébredjen a lelkiismeretünk. És sokan visszariadnak ettől. És akkor ijedten visszadobják az erőt, a hatalmat, csak hogy megmaradhassanak bűntelennek.
De nem ez a megoldás. Hanem az őszinte bűnvallás. Jézus Krisztus azért adja testét és vérét, a kenyeret és a bort, hogy talpra állíthasson bennünket szolgálatunk során elkövetett bűneinkből is. Mert különben nem maradna, aki Isten országát hirdeti, aki Isten Igéjét hirdeti, aki gyógyít, aki reményt visz ebbe a világba, ha nem volna bűnbocsánat. Ne adjuk vissza az Istentől kapott ajándékainkat, hanem merjünk bűnbánattal hazatérni Urunkhoz. Ő megvált. Ő megoldást ad. És Ő ismét elküld, hogy örömünk lehessen a szolgálatban.
Mert ő nem látni, és elítélni akar, hanem meghallgat minket, hogy ki ne essünk az Ő közösségéből.
De nem azonnal küld el minket. Ez is fontos. Váltakoznak a szolgálatnak és az épülésnek a szakaszai. Egy háborúban sem harcolnak folyamatosan a katonák. Kikészülnének idegileg is, fizikailag is. Ott is rendszeresen szabadságra küldik őket. És ha kiheverték a harcok során szerzett testi-lelki sebeket, akkor mehetnek vissza. Így van ez Isten országának a katonáival is. Minden küldetés során sebeket szerzünk. Pál apostol ír is ezekről. És időről időre haza kell térnünk a küldetésekből, ahogy Pál is hazatért egy-egy missziói útjáról, és beszámolt az otthoniaknak arról, hogy mit végzett általa a Szentlélek, az Úr. Így kell nekünk is a legszebb küldetéseinkből is hazatérni, ahol őszintén kiönthetjük a lelkünket az Úr előtt, hogy ő minden útközben szerzett sebünkre gyógyulást adhasson, és felkészíthessen a következő feladatra. Erre a feladatra, ami egyetlen örömünk ezen a világon.