22 Történt egy napon, hogy Jézus tanítványaival együtt hajóra szállt, és így szólt hozzájuk: Menjünk át a tó túlsó partjára! És elindultak. 23 Miközben hajóztak, ő elaludt. Ekkor szélvihar csapott le a tóra, és a hajó kezdett vízzel megtelni, úgyhogy nagy veszélyben voltak. 24 Odamentek hozzá, felébresztették, és így szóltak: Mester, Mester, elveszünk! Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre és a hullámokra, mire azok lecsillapodtak, és csendesség lett. 25 Ekkor ezt kérdezte tőlük: Hol van a ti hitetek? Ők pedig megrettenve és csodálkozva mondogatták egymásnak: Hát ki ez, hogy a szeleknek és a víznek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki? (Lukács 8,22-25)
Lukács evangéliumában itt egy döntő fordulóponthoz érkeztünk. Ha eddig lehetett Jézust az igehirdető, a lelkész példájának tekinteni, akit lehet utánozni, valamelyest, akkor most itt megjelenik a lelkész egzisztenciájának a legfontosabb viszonya. Mégpedig pontosan arról van szó, hogy milyen viszonyban van a lelkész magával Jézussal, a feltámadott Úrral.
Ezért Jézus egy megdöbbentő bemutatkozását látjuk leírva. „Ki ez, hogy a szeleknek és a víznek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?” Ha nem is merik kimondani a szemtanúk, és a hallgató mondja ki, hogy hatásosabb legyen, mégiscsak azt kell mondani, hogy Jézus maga a Teremtő Isten.
Ugyanazt a jelenetet látjuk itt, mint amikor a Teremtő Lelke lebegett a mélység és a vizek fölött, és őrködött, hogy a káosz úrrá ne legyen ismét a világon. Jézusnak hatalma van arra, hogy a vizeket egy helyre parancsolja, hogy láthatóvá váljon a szárazföld. Jézusnak semmi sem lehetetlen. Az egész teremtés fölött korlátlan hatalma van.
És Jézus mégiscsak ember. Az „Emberfia”, ahogy nevezi magát. Ezért más ez, mint ha a lelkész egyszerűen a menny Istenével tartana kapcsolatot. Ez több ennél, Jézus ember, és mégis Mindenható Isten. És most arról van szó, hogy nem egyszerűen Istenben kell hinnie a lelkésznek, hanem Jézus Krisztusban, az emberré lett Istenben.
Különösen is jellemző ez a motívum, hogy Jézus alszik. Van még egy hely az evangéliumban, ahol Jézus a tanítványok szemére veti hitetlenségüket, ahogy itt is: amikor felmegy a megdicsőülés hegyére, és közben kellene a tanítványoknak Jézus nevében ördögöt űzniük, és nem tudják megtenni.
Nem tudják megtenni, ahogy itt sem tudnak megbirkózni a viharral, mert nem hisznek Jézusban, mint emberként megszületett Istenben. Istenhez imádkoznak, a valódi, egy igaz Istenhez, és próbálnak ugyanolyan erősen hinni, mint Jézus. Próbálnak ugyanolyan erkölcsösek, kitartóak, erősek lenni, mint Jézus. De nem hisznek Jézus Krisztusban, a Megváltóban, aki hordozza mindnyájukat. És ez a hitetlenség majdnem tragédiához vezet.
Fel kell ébreszteniük Jézust, hogy Jézus maga cselekedjen a maga nevében. Ott, a megdicsőülés hegyének a tövében meg kell várniuk Jézust, míg lejön a hegyről. A távollétében képtelenek hivatkozni Jézus nevére. Hitetlenek. A maguk nevében akarnak szembeszállni a gonosszal. Ahogy Péter is a maga nevében próbálja Jézust követni a főpap házába, és a maga erejével próbál hűséges lenni, hogy meg ne tagadja Urát. De Jézus ereje és közössége nélkül ez nem sikerülhet neki. „De én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited” – mondja neki Jézus (Lk 22,32). A hit az a kapcsolat, ami Jézus távollétében is fennáll a hívő ember és Ő közte.
Nem elég tehát a szent elcsendesedés Isten jelenlétében, a „Szentek Szentjében”. Nem elég a gyülekezet hívő, imádságos jelenléte. Nem elég az elhívás, a Szentlélek kitöltetése, a látványos beiktatás és felhatalmazás. Nem elég, ha gondosan megtanul a lelkész mindent, amit a kor teológiai tudománya kínál. Nem elég, ha kiállja a kísértéseket, a próbákat. Nem elég, ha hűségesen a Szentíráshoz ragaszkodik a lelkész. Nem elég, ha a gyülekezeti élet minden területén megtalálja az Ige szerepét. Nem elég, ha egyenes gerinccel meg tud állni a gazdagok, a betegek, a szomorúak, a bűnösök, a kegyesek és a saját családja előtt. Mindez nem működne, és elbukna a lelkész, ha nem volna hite. Mégpedig hite a feltámadott, mindenható, a mennyekben az Atya jobbján ülő Jézusban, aki egyszerre Isten és ember, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és akivel a Szentlélek által élő kapcsolatunk lehet.
Ha ilyen hitünk van, akkor „hegyeket mozdíthatunk el”. De először még nincs ilyen hitünk. Ebbe bele kell tanulni. Ezt apránként meg kell tapasztalni. Ahogy a mustármagból apránként fejlődik ki a nagy növény, ami már vendég madarak fészkét is el tudja hordozni.
Először csak Neki vannak képességei, és mi ámulva állhatunk meg előtte, hogy kicsoda Ő, aki a társaságával, a közösségével megajándékoz minket, akit odaültet maga mellé az Ő Asztala köré. És félelmetes erőkkel ajándékoz meg. De először még nem adja ezt az erőt. Mert ami erő, az már többé nem ártalmatlan. Ami ártalmatlan, az nem erő. Tehát észnél kell lenni, amikor hegyeket akarunk mozgatni. Csak akkor kapjuk az erőt, ha az Ő nevében tudunk cselekedni. Ha engedelmesek vagyunk Neki. Ha szívvel-lélekkel szeretünk. Ha nem csak próbáljuk, hanem valóban tesszük is, amit kér tőlünk. Ha abban a küldetésben járunk, ahová Ő küldött, még ha nehéz is ez a küldetés.
Különben nem kapunk ilyen erőket, mert csak ártanánk vele.
És, ha kapunk ilyen erőket, akkor azt nem lehet észrevétlenül használni, titokban. Nem lehet vele elbújni. Hogy titokban letesztelem, és ha valóban hatékony volt, akkor majd bizonyságot teszek vele. Ez így nem működik. Kockáztatni kell. Visszavonhatatlanul odaállni, és vállalni a konfliktust, a szembenállást, a harcot. Ez az erő ahhoz kötött, hogy nyíltan, céltudatosan, tanúk előtt mondjuk ki az Ő nevét a vihar fölött. És akkor a vihar lecsendesül. De ha hűtlenek vagyunk, nem hiszünk Jézusban, ha nem kapaszkodunk minden erőnkkel Jézusba, akkor úgy járunk, mint Szkéva fiai, és sebzetten fogunk elmenekülni a halálos erők elől.
Jézus maga mondja a tanítványoknak, hogy menjenek át a túlsó partra. Mert Ő már tudja, hogy vihar lesz. Ő már tudja, hogy most eljött az a pillanat, amikor a tanítványoknak meg kell tanulniuk szembeszállni a természet erőivel, a káoszerőkkel. A démoni erőkkel akár. Hogy ne olyanok legyenek, akiket ide is, oda is csak úgy fúl a szél, és a kisebb ellenállás irányába mennek. Hogy elindulnak valahová, és megadja magát valamelyik autóalkatrész, és egyből az jut eszükbe, hogy „Biztos az Úr akarata, hogy ne menjek oda!” – Miközben az előző pillanatban még mély meggyőződéssel indult el ugyanez az ember, hogy „Az Úr is azt akarja, hogy ma odamenjek!” És jön egy kis hiba, valami akadály, és máris ráfogja az Úrra, hogy biztosan Ő nem akarja.
Az evangéliumnak, a „képzésnek” ezen a pontján a gyülekezet vezetője már pontosan tudja, hogy küldetésben van, és a küldetését keresztezi a vihar, a váratlan körülmény. Tudja, hogy maga az Úr küldte át a túlsó partra. És itt vizsgázni kezd a hite. „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!” Valahogy így. Hiszek, Uram Jézus Krisztus, aki a mennyekben vagy az Atya Isten jobbján, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, aki most is feladatot adtál nekem, és Szent Lelked vezetésével útnak indítottál, segíts hitetlenségemen, hogy legyen erőm kimondani a Te nevedet a hullámok fölött, és azok elcsituljanak!”
És ez működik. Csak ez működik. Nélküle egyetlen lépést sem tehetünk. És mindenféle krízisek, kudarcok fogják elárasztani a gyülekezetet, az egyházat, és azokat hiába elemezzük, mert soha nem találhatunk rá megoldást. Mert nincs is rá megoldás, mert ezek megoldhatatlan, leküzdhetetlen, halálos akadályok. Csak a csoda segíthet. Mert ez a fajta akadály nem távozik el sehogy máshogy, csak imádsággal.
Ezért, ennek az igeszakasznak az a legfontosabb üzenete, hogy a lelkésznek is szüksége van Jézus Krisztusra. Ha nem akarja, hogy elsüllyedjen az a kis hajó, a gyülekezet, amibe az embereket menti. Mégpedig nem lehoznia kell Jézust a mennyből, hogy fizikailag jelen legyen. Nem egy elvben kell hinnie, a megváltás dogmatikai tételében, vagy bármi másban. Nem önmaga megistenülésében kell hinnie, hogy olyan jól be tud töltekezni Szentlélekkel, hogy megdelejezi a hurrikánt is. Ilyen nincs. Egyedül közösség van az élő, feltámadott Jézus Krisztussal, aki látja, mivel küzdünk, hallja, ha segítséget kérünk tőle, és bizonyságot tesz jelenlétéről, ha kimondjuk az Ő szent Nevét, hogy a mi hitünk is erősödjön. Ő segít hitetlenségünkön, ha van hitünk kimondani a nevét a vihar fölött. Bízni kell abban, hogy ha Jézust távolról megszólítjuk, Ő akkor is cselekszik, megment.
„Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”