19 Egyszer elmentek hozzá anyja és testvérei, de nem tudtak Jézushoz jutni a sokaság miatt. 20 Ezért tudtára adták neki: Anyád és testvéreid kint állnak, és látni szeretnének. 21 Ő azonban így válaszolt: Az én anyám és az én testvéreim azok, akik Isten igéjét hallgatják, és megtartják (Lukács 8,19-21).
A megalázó helyzet.
Hogyan lehet egy lelkész hitelét a legjobban lerombolni? Ha a családja nagy nyilvánosság előtt megalázó helyzetbe hozza. Ha nincs ott a családja, akkor minden jól működik, akkor történnek a csodák, akkor az emberek álmélkodnak tanításán. És akkor megjelenik a család, és ráparancsolnak, hogy „takarodó!” Ciki…
Az igehirdetés olyan ügy, ahol nincs helye a meghunyászkodásnak. „Keressétek először az Isten országát” – és ráadásul akkor a család is megadatik. De ha a kutyának-macskának-gyereknek-virágnak elsőbbsége van az imádsággal, az igehirdetéssel, istentisztelettel szemben, akkor szétesik minden. Az istentisztelet ideje Isten ideje. Azt nem osztogathatom mindenkinek kényemre-kedvemre. Akkor hűtlen sáfár vagyok.
Az istentisztelet, az igehirdetés parancsa erősebb parancs még a vér szerinti szülők tiszteleténél is! Ha a kettő keresztezi egymást, akkor az Igének van elsőbbsége. Az Ige persze mondhatja azt, hogy most köszönj el ettől a tömegtől, mert az Úr akarata az, hogy családod körében légy, oda küldelek. De a család nem mondhatja, hogy „most köszönj el Istentől, mert nekünk van rád szükségünk!” Pláne nagy nyilvánosság előtt nem mondhatja, mert akkor nem csak családtagját, hanem az egész gyülekezetet fosztja meg a szent időtől, Isten éltető jelenlétének csodájától.
Persze, szó sincs arról, hogy Jézus soha ne engedett volna a földi erőknek, és mindig büszkén ellenállt volna minden támadásnak. Jézus Krisztus egész élete áldozat, megaláztatás – de nem Isten akaratán kívül eső megaláztatás! Jézus Krisztus felmegy a megdicsőülés hegyére, beszél a mennyei Atyával, először Isten országát keresi, és onnan indul el a mélységek felé, ahonnét majd ismét kiemelkedik, és felmegy a mennybe. Jézus végigharcolja az éjszakát a Gecsemáné kertben, hogy ne az emberek akaratából haljon meg, hanem Isten akarata váljon nyilvánvalóvá. Mennyei Atyja mondta neki, hogy most köszönj el a mennyei világtól, mert az én akaratom az, hogy földi családod körében légy, oda küldelek… És akkor megszületett Betlehemben, Mária és József gyermekeként, hogy ajándékká váljon nekünk…
Jézus ajándéka nem kizsarolt ajándék, nem megfélemlítésből, kényszerítésből elszenvedett áldozati halál. Ő önként adta oda magát. Amikor pedig nem jött még el az ideje, akkor volt ereje, bátorsága egyszerűen nemet mondani vér szerinti rokonainak, akik az Igét megkerülve akartak hatalmat gyakorolni fölötte.
A hivatásunk.
De vajon mikor van nekünk jogunk visszautasítani az ilyen zavaró követeléseket?
Erre pedig a válasz az, hogy a hivatásunk gyakorlása közben. Ahogy a tűzoltónak joga van betörni egy ablakot, amikor ki akar menteni valakit az égő házból, úgy van nekünk jogunk nemet mondani bizonyos jogosnak tűnő kérésekre életünk egy-egy fontos feladata közben. Jézusnak az volt a hivatása, hogy Igét hirdessen. Közel hozta Isten jelenlétét, magyarázta a Róla szóló Szentírást, jeleket és csodákat cselekedett, hogy higgyenek Benne, majd megpecsételte egész tanítását halálával és feltámadásával. Neki az volt a hivatása, hogy Megváltónk legyen, „cselekedetben és szóban hatalmas próféta” (Lk 24,19) és annál sokkal több.
Nekünk is van saját hivatásunk. Lukács evangéliumáról itt is kitűnik, hogy igehirdetőknek készült, mert a másik két evangéliummal szemben itt hozzáteszi, hogy „akik Isten igéjét hallgatják”. Az igehirdetőnek, a lelkésznek az a családja, aki az igehirdetést hallgatja. Nincs a lelkész vér szerinti családjának elsőbbsége a gyülekezet előtt! Vagy, nincs más rendezőelv a lelkész életében, csak amit az Ige kijelöl, a család nem vehető ki ebből a rendből.
De nem csak a lelkésznek van hivatása, mindenkinek van. Talán még nem vagyunk egészen biztosak benne, vagy nem gondolkodtunk még el rajta. De egészen biztosan van hivatásunk, mert az Úristen mindenkit, akit üdvösségre vezet, beállít valamiféle munkába. Ehhez a munkához pedig lelkesedést ad, terelgeti az embert efelé a munka felé, és amikor végezheti az ember ezt a feladatot, akkor érzi igazán, hogy „Most élek igazán!” A hivatás az üdvösség előíze. Az üdvösség az az állapot, amikor már többet nem szenved az ember a munkától, a feladatoktól, hanem amikor öröme van benne.
Amikor hivatásunkat gyakoroljuk, olyankor szokott az előfordulni, hogy feltűnik a kívülállóknak, hogy boldogok vagyunk benne. Csillog a szemünk, jól érezzük magunkat. Igaz, szenvedünk is tőle, mert ha valami nem sikerül a hivatásunkban, akkor az sokkal jobban fáj is. Mégsem hagyjuk ott, mert nincs is igazán másban örömünk. Ez a szenvedély pedig azokat, akik még nem találtak rá önmagukra és főleg Istenre igazán, irigységgel, féltékenységgel tölti el. És akkor odajönnek, és megpróbálnak hatalmat szerezni fölöttünk. Megpróbálnak keresztbe tenni. Kellemetlen helyzetbe hozni. Megakadályozni, hogy hozzáférjünk ehhez az örömforráshoz, ami számukra egészen el van zárva, mert hiszen nekik egészen más a hivatásuk, és nem tudnak velünk együtt, minket másolva örömöt meríteni.
Ebben a helyzetben véd minket ez az Ige: van Istentől kapott hivatásunk, ami megvidámít, éltet, bátor szívet ad. Olyan ez, hogy Isten Igéjének vezetése alatt dolgozunk, Isten „felügyelete alatt” gazdagítjuk valamivel a világot. A valóban Istentől kapott hivatásokban mindig van valami krisztusi, valami szent, valami, ami a Szentlélektől van. Ezért szerethető igazán. És ezért vidámít meg, ezért tud éltetni, mert maga Isten éltet benne, és ezért ad bátor szívet, mert amikor érzem, hogy igazán a helyemen vagyok, akkor van jogom bátornak lenni. Maga az Isten Szent Lelke bátorít ilyenkor.
Hogy is volna jogom holmi irigység, féltékenység miatt „szakítani” Istennel? Ez egyenlő volna azzal, mintha az üdvösségemről akarnék lemondani. Arról nem is beszélve, hogy ha nem jutok hozzá a vidámsághoz, élethez, bátorsághoz, akkor mit kezd velem, elkeseredett, nyomorult, gyáva emberrel, az a család, aki annyira magáénak akar tudni, hogy még a belső szobámba sem enged be egyedül?
Az Istentől kapott feladatnak, az Istentől kapott időben elsőbbsége van mindenféle emberi kéréssel szemben.
A család megtérése
Nagy feladata volt itt Jézus családjának, hogy felismerje, hol állnak ők Jézus mellett?
Át kellett állniuk a földi viszonyokból a Szentlélek, az Ige szerinti viszonyokra. Ami sikerült is nekik, hiszen Mária ott volt a keresztnél, ott volt Jézus feltámadásánál is. Ott volt Jeruzsálemben az első imádkozó tanítványok között. Ott volt, amikor Lukács végigjárta Jézus életének a helyszíneit, megkérdezte a tanúkat, és Mária hosszan tett bizonyságot, olyan dolgokról, amik addig nem voltak ismeretesek. Jézus testvérei bekapcsolódtak a jeruzsálemi gyülekezetbe, annak vezetői lettek. Végül megtalálták a helyüket. De nagy átalakuláson kellett átmenniük, és sokáig nem értették, küzdöttek az új, kényelmetlen helyzet ellen.
A mi feladatunk is ez, hogy a vérségi kapcsolatok helyett tanuljuk meg egymást aszerint látni, amilyen néven megszólított minket a mi Urunk. Amikor megszólított, azonnal feladatot is adott nekünk, elindított egy általa már ismert, de számunkra még egészen ismeretlen úton. Amikor új nevünkön szólított, akkor elkezdjük önmagunkat is újra megismerni, mintha egy idegen embert ismernénk meg, és a körülöttünk élőknek is szinte újra be kell mutatkoznunk. Hiába emlékszik ránk valamelyik néni, kisbaba korunkból, amikor még az ölébe vett, ringatott. Most, talán éppen neki hoztunk valami fontosat, amit ki sem nézett volna abból a csecsemőből.
Lélek szerint látni egymást. Jézus – aki már nem az ácsgyerek, akit nem azért kell hívni, hogy hozza ide a deszkát, vagy adja kezünkbe a vésőt. Jézus az, aki Isten szavát szólja, és szavától gyógyul a világ.
Te ki vagy Isten kezében? Mi az a kincs, amit meg kell őrizned a bennünk lakozó Szentlélek által? Amit meg kell mutatnod a legszűkebb családodnak is, hogy már ne csecsemőként kezeljenek, hanem felfedezzék benned Isten jelenlétét, amit hivatásod sugároz.
Ezt a feladatot tűzi ki nekünk Jézus életének ez a rövidke történése, hogy tanuljuk meg egymást újraértékelni. Tanuljuk meg egymást Istenszemmel látni. Forduljunk egymáshoz úgy, hogy tudjuk, kicsoda a mellettünk álló az Isten szemében. Különösen akkor, ha ismerjük egymást. Fedezzük fel egymásban azt az örömöt, amit csak Istentől kapott hivatásunk adhat nekünk.
És ne akadályozzuk egymást ebben az örömben. Ne akarjuk megfúrni a másik ember örömét. Mert amiben igazán el tudunk merülni, talán éppen az az, amivel Isten megbízott. És ez az öröm nem mindig a belső szoba csendjéhez kapcsolódik. Ha valaki ott találta meg, magányában, akkor azt tartsuk tiszteletben. De előfordul, hogy valaki éppen nagy közönség előtt találta meg a hivatását. Akkor viszont duplán szól nekünk, a többieknek, a családnak, a körülállóknak a figyelmeztetés: ne hozd kellemetlen helyzetbe hivatása gyakorlása közben, amikor másokkal örömmel beszélget, amikor előadást tart, amikor szerepel, amikor Igét hirdet! Mert, még ha nem is istentiszteletet tart, igehirdetés, amit csinál. Isten jelenlétét, Isten akaratát mondja el, adja tovább a többieknek. Inkább kapcsolódjunk be ebbe mi is, hogy mi is részesüljünk ebből az ajándékból.
Mert ha igazán megértettük hivatásunkat, ha jól halljuk azt az új nevet, amin megszólít minket a mi Urunk, akkor ezek a feladatok, küldetések egymásba fognak kapcsolódni valahol, hogy végül együtt örülhessünk. Az üdvösség közösségi, örömteli hivatás, a szentek közössége.