16 Aki lámpást gyújt, nem takarja le edénnyel, ágy alá sem rejti, hanem a lámpatartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot. 17 Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna. 18 Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól még az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé (Lukács 8,16-18).
A gyülekezetépítés leckéje folytatódik. Az előző lecke az evangelizációról szólt. „Magvetés”. Látszik a kontrasztból: ott „kiment” – a magvető vetni. Itt pedig: akik „bemennek”, azok vajon mit látnak? Itt a belső gyülekezeti életről van szó. Ma is így osztályozzuk az igehirdetéseket: van kívülállóknak szóló, evangelizáló igehirdetés, ahol érvényes az, hogy némelyek meg sem hallják, mások csak egy pillanatra gyönyörködnek benne, megint mások hosszabban mérlegelnek, de végül behódolnak az ellenséges erőknek, és a maradék, néhány ember, nagyon kevesen, csatlakozni fognak a gyülekezethez. Ez az evangelizáció eredeti célja, hogy új embereket hozzon a gyülekezetbe. A mai „ébresztő” evangelizációk már mások. Ezekben az a cél, hogy a megszokásból templomba járó embereket tudatára ébressze, hogy micsoda kincsek között járnak. Amikor Lukács írta az evangéliumát, akkor még ilyen emberek nem voltak, még nem volt megszokás. Még nem volt kötelező a hittan, a templomba járás, ezért ilyen kötelességből, megszokásból templomba járók sem voltak, akiket „ébreszteni” kellett volna.
Egyszerű volt viszonylag a kép: kint voltak a hitetlenek, akik nem értették, vagy nem értettek egyet az igehirdetéssel, és belül voltak a hívők. Viszont azok, akik már kezdtek gyülekezetté formálódni, választás elé kerültek. Mennyire szervezkedjenek titokban? Mi az, amit nyilvánosan is elmondhatnak magukról? A legtöbb vallás úgy működik, ősidőktől fogva, hogy a centrumát valami „misztérium” alkotja. „μυστήριον: titok, titkos dolog (egy istenség) titokzatos szolgálata v. tisztelete; titkos v. titokzatos tanítás (amelybe be kell avatni az avatatlant); titokzatos, rejtelmes vallási rendszer, amelynek kísérőjelenségei különleges szokások, szertartások és ünnepi aktusok” (Dr. Varga Zsigmond J. Újszövetségi görög-magyar szótár). Azt kell mondanunk, hogy mind a mai napig az embernek szinte elvárása, hogy legyen ilyen titok egy vallásban, ami köré összegyűlhetnek a beavatottak. Szeretjük úgy feltüntetni magunkat, hogy én, a hívő, birtokában vagyok valami titkos tudásnak, be vagyok avatva valamibe, amibe a kívülálló nem. És úgy gondoljuk, hogy ez magasabb rendűvé tesz minket a kívülállóknál. Én, a kiválasztott, én tudom, ismerem a titkot, de a titok nem adatik mindenkinek, és én gondosan vigyázok is, nehogy valakinek a kezébe kerüljön. Misztérium…
Ennek a magatartásnak van alapja. Jézus el is kezdhetett volna velük vitatkozni, megkérdezhette volna megértően, hogy miért csináljátok? És akkor ők hozták volna az érveket. Hogy drága kincsünk a hitünk, nem dobhatjuk oda a disznók elé, hogy minket is széttapossanak. Kell valamiféle kritériumrendszer, ami alapján bizalmunkba fogadhatjuk, és akkor megengedjük, hogy találkozzon Istennel. Vagy, hogy nem mindenki érett, hogy ilyen magasztos tanításokat hallgasson. Vagy, felhígulna a gyülekezet, és egy sor hitetlen ember ülne itt közöttünk, ha mindenkit odaengednénk a szent titokhoz. Megszentségtelenítené a szent pillanatot, ha itt volna közöttünk ez a hitetlen!
És az ókorban sokáig volt is ilyen gyakorlat: a legszentebb imádságot, az Úri imádságot csak zárt körben mondhatták el a megtért, kipróbált, fogadalmat tett hívő emberek. A többieket kiküldték, amikor jött a „misztérium”, az Úrvacsora.
Jézus nem áll le vitatkozni, hanem példázatával kijelöli a lehetséges viták kereteit is. A mi titkunk olyan, mint a fény, mondja. Úgy kell a mi legszentebb titkunkat kezelni, ahogy a világítást, a világosságot kezeljük. És akkor mindjárt világos lesz, hogy milyen groteszk próbálkozás Jézus egyházából misztériumvallást csinálni.
Amikor bejön valaki a gyülekezetbe, mit lát? Egy sötét szobát lát-e, ahol van ugyan gyújtva valamiféle világosság, mert azért a gyertya illatát érezni, de az le van takarva egy edénnyel. Vagy, bújócskáztunk gyerekkorunkban, és gyakran az ágy alá bújtunk. Megijed-e a hívő ember a belépő idegentől, és elbújik-e az ágy alá, hogy ott világítson? Elképzelhető, hogy volna oka megijedni, mert az idegen nem szent ember, talán éppen támadásra készül a gyülekezet ellen. De mit lát az ilyen, amikor belép? Milyennek lát minket? Sötétséget lát. Sötét szektának lát minket, joggal. Az ágy alatt megvilágított pókhálókat, port, bogarakat, zoknikat, … egereket. Az ágy alatt tartott edényt, teljes díszkivilágításban. Ez lesz rólunk a benyomása, és nem fog sokáig vizsgálódni.
Aki fényt hordoz magában, annál visszájára sül el a rejtőzködés.
Mit mond nekünk Jézus példázata? Hogy ha félünk, amikor látjuk, hogy hitetlenek közelednek a gyülekezet felé, akkor a legnagyobb biztonságban akkor vagyunk, a legtöbb védelmet akkor kapjuk, ha megmaradunk az igehirdetés, az ige megélésének a szolgálatában. Teljesen nyíltan, tisztán és őszintén. Akkor jó az igeértésünk, ha nyíltan vállalhatjuk a kívülállók előtt, amit csinálunk. A mi „misztériumunk”, hogy szeretjük Istent, és szeretjük embertárunkat teljes szívünkből, teljes elménkből, teljes erőnkből.
Nem a rejtett hibákat kutatjuk, nem titkos szövetségeket kötünk az ágy alá rejtőzve, a mindenkori hatalom ellen akár, vagy a pogányok ellen, hanem a színéről vizsgáljuk a dolgokat. Isten gondviselő szemével nézünk a világra. Ő pedig erőt akar adni, bölcsességet akar adni azoknak is, akik most, ebben a pillanatban az országot vezetik. Akkor is, ha talán anélkül vezetők, hogy Istenről egyáltalán tudnának. Betoppan a gyülekezetbe például egy pogány százados, és ha megáll az ajtóban, két-három mondatot elkap a prédikációból, és azt fogja észrevenni, hogy jé, három napja ezen töröm a fejem, és itt a megoldás! Itt Isten van ezen a helyen!
Felállni a szószékre, és világosságnak lenni. Felépíteni a dombtetőre a templomot, és Isten jóságát árasztani a környékre. Nem rejthető el a főtérre épült templom. Nem rejthető el a vasárnap, fő műsoridőben sugárzott istentisztelet. Nem rejthető el a szószékre lépő lelkész. Még a Biblia mögé sem tud elbújni. A palástja mögé sem. Semmiféle gesztusok, színészi teljesítmény nem tudja elrejteni. Neki magának kell ott világítania, azzal az Igével, ami felöltözte magára az igehirdető egész életét.
Nem is csoda, ha ilyenkor kissé lámpaláza van az embernek. Valami tériszonyhoz hasonlatos érzés. Még ki kell nyújtóztatnia elgémberedett tagjait a hosszú idő után, amit az ágy alatt töltött. Még hunyorog kissé a ragyogó fényben, mert addig, míg a régi vallásépítő reflexek szerint élt, sötétségben volt kénytelen bujkálni. És ott az a különös fény, ami az övé is, meg nem is. Amit még jócskán kitakarnak a bűnei, az értetlensége, a félénksége, vagy éppen a gátlástalansága, de ezt a fényt már észreveszik a körülötte állók. Már elindul valami, ami táplálja a közösséget, és láthatóvá lesz a kívülállók előtt. Valami, ami több, mint a teljes sötétség.
„Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok!” – Jézus egyik legrejtélyesebb parancsa. Miért? Lehet többféleképpen hallgatni? Lehet, ezek szerint. Nem mindegy, hogy úgy hallgatom, mint aki még lehetőségnek látja, hogy elbújjon, elrejtse a hitét, vagy úgy, hogy a hallgatás egyben azonnali engedelmességet is jelent. Hogy nem szégyellem, hogy látszik rajtam a hitem. Már az Ige hallgatása közben is engedem, hogy átragyogjon rajtam az Ő fénye, és észrevegyék rajtam, hogy Jézus Krisztushoz tartozom.
Nyíltan hallgatom, vállalva a közösséget a gyülekezettel. Ebbe az is beletartozik, hogy nem csak leskelődöm az interneten, nem csak a rádióban, tévében nézem végig a vallásos műsorokat, hanem meg is szólítok egy lelkészt, csatlakozom egy gyülekezethez, hogy bemegyek a templomba, vállalom a nevemet. És akkor adatik. Akkor áldásokat fogok kapni. Akkor megmutatkozik Isten ereje.
Annak adatik, aki vállalja, hogy hívő emberként fog létezni.
De itt valóban nem arról van szó, hogy akkor tetováltassunk keresztet a homlokunkra, és úgy álljunk ki a főtérre, misszionálni. Itt arról a nyilvánosságról van szó, amit a templom falain belül élünk meg! Hogy aki bejön hozzánk, mert keresi Istent, az elől el ne rejtsük az utat, az igazságot és az életet. Jézus Krisztus jelenlétét, gyógyító erejét. Ő nem titok, hanem a legnagyobb világosság, amit kötelesek vagyunk hirdetni minden szívdobbanásunkkal. A templomban elsősorban. Mert ott van az a jó föld, ahol nem tapossák el az Igét, nem kapkodják fel a madarak, ahol kapunk időt, helyet, hogy gyökeret ereszthessünk, ahol óvnak a tövisektől.
Merjünk világítani a templomban, a gyülekezetben! Furcsa kérés. De mielőtt kilépnénk a külső, zavaros világba, ezt az első lépést kell megtennünk. Felkészíteni szent közösségünket az idegenek fogadására. Megtisztulni, felegyenesedni, világossággá lenni. Igévé lenni egymás számára. Krisztust hordozni magunkban egymásért.