36 Egy farizeus arra kérte Jézust, hogy egyék nála. Ő bement a farizeus házába, és asztalhoz telepedett. 37 Egy bűnös asszony pedig, aki abban a városban élt, megtudva, hogy Jézus a farizeus házának vendége, olajat vitt magával egy alabástromtartóban, 38 megállt mögötte, a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente olajjal. 39 Amikor pedig látta ezt a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: Ha ő próféta volna, tudná, ki és miféle asszony az, aki őt megérinti, mivel bűnös ez az asszony. 40 Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki: Simon, van valami mondanivalóm neked. Ő pedig így szólt: Mester, mondd! 41 Jézus ezt mondta: Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. 42 Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Vajon melyikük szereti őt jobban? 43 Simon így válaszolt: Úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. Ő pedig ezt mondta neki: Helyesen ítéltél. 44 Majd az asszony felé fordulva ezt mondta Simonnak: Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet a lábam megmosására, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. 45 Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. 46 Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig drága olajjal kente meg a lábamat. 47 Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret. 48 Az asszonynak pedig ezt mondta: Megbocsáttattak a te bűneid. 49 Az asztalnál ülők erre kérdezgetni kezdték egymás között: Kicsoda ez, aki a bűnöket is megbocsátja? 50 Ő pedig így szólt az asszonyhoz: A te hited megtartott téged, menj el békességgel! (Lukács 7,36-50).
Ez a történet előfordul a Bibliában még egy másik helyen is. Virágvasárnap előtt, Jézus betér egy Jeruzsálemtől nem messze fekvő kis faluba, Betániába, ahol ismerősei laknak. Mária, Márta, és Lázár, a három testvér. Márta, a szorgalmas háziasszony, aki folyton csak főz, mosogat, rendezkedik, törődik a vendéggel, és kicsit figyelemhiányos hiperaktivitásban szenved. Senki másra nem képes koncentrálni, csak a saját gondoskodására. „Én jó vagyok” – ez a hajtóereje. És ott van Mária, aki leül Jézus lábához, és olyan mélyen belemerül az Ige hallgatásába, hogy megszűnik körülötte a világ, és csak Jézus van egyedül. Máriának olyan lehetett ez az alkalom, mint mikor a tanítványok felmentek Jézussal a megdicsőülés hegyére, és elmerülve Isten jelenlétébe, Jézust látták egyedül, semmi és senki mást.
Ebben a pillanatban hallhatta meg Mária Jézus igehirdetésében a bűnbocsánatot: megbocsáttattak a te bűneid! És Mária új életet kezdett. De erről, úgy tűnik, a városban senki sem tudott semmit. Ugyanez a Mária érkezik meg most, amikor Jézus Simon házába kap meghívást. Meg kell hálálni valamivel. Jézus befogadta őt Isten Országába, a legutóbb engedte, hogy hallgassa tanítását. Mária, a kor szokásaival ellentétesen, nem egyszerűen szolga volt, mint a másik asszony, hanem teljes jogú polgárává vált Isten országának. Mária tanítvány lett. Nincs ennél nagyobb méltóság Isten országában, mint az, hogy valaki Jézus tanítványa lehet.
Különösen is érdekes ez a szempont, ha tudjuk, hogy akkoriban a zsinagóga iskoláiba csak a fiúkat vitték. A fiúk megtanultak olvasni, megtanulták kívülről a Szentírás egyes részeit, megtanulták magyarázni a Szentírást. A nőknek viszont csak az imádat érzése jutott. Tisztelettel, kötődéssel, szeretettel érkeztek az istentisztelet nekik kijelölt részébe, és megcsókolhatták a Szentírást, hűségük jeléül. Ebből érthető, miért rendelkezik Pál úgy, hogy a nők ne beszéljenek a gyülekezetben, hanem ha valamit nem értenek, kérdezzék meg otthon a férjüket. A férjük járt iskolába, tanulta, sokkal képzettebb, mint a nő. Egy közösségi alkalmon értelmetlen volna az alapoktól, általános iskolai szinten elkezdeni megmagyarázni nekik valamit, amit a családjából valaki otthon is el tud mondani, apránként.
Mária tanítvány lett, és megkapta azt az ajándékot, hogy a többi gondolkodó emberrel együtt hallgathatta Jézust, gondolkodhatott Isten vezetéséről, és beszélgethetett velük. „A jobbik részt választotta”.
De valami még nem volt elrendezve az életében. Istennél már kegyelmet kapott, de Simon, a farizeus, és vele együtt az egész város, úgy tudta, hogy Mária egy „bűnös” nő, egy nő, aki folyton vétkezik, aki talán „ott szokott mindig állni a sarkon”. Mi a neved? Lukács nem véletlenül nem említi, mert Máriának akkoriban az volt a neve, hogy „a bűnös nő”. A másik három evangélium arról nem tesz említést, hogy „bűnös nő” lenne az, aki megkente Jézus fejét vagy lábát. Ott Máriáról van szó, aki végtelen nagy tisztelettel és szeretettel veszi körül Jézust szenvedése előtti utolsó pillanatokban. Szinte-szinte az írásmagyarázatok is azt feltételezik, hogy itt két külön esetről van szó, két külön nőről.
Pedig nem. Annyi történt csak, hogy Máriából lett egy másik ember, amikor Jézus megbocsátotta a bűneit, és tanítványává fogadta. Azt a változatot, amit Márk, Máté evangéliuma őrzött meg, valószínűleg a társaság valamelyik férfitagja adhatta tovább. Ezt pedig, ahol önmagát még mindig egyszerűen egy bűnös, kegyelmet nyert embernek tartja, éppen Mária mesélhette el Lukácsnak, amikor Lukács alaposan utánajárt a részleteknek. Úgy történt ez, hogy hallotta Mária a Szentlélek hívását, ismerte a Szentírás szavát, és tudta, hogy aki király, azt olajjal, drága olajjal, királlyá kell kenni. „Kit küldjek, ki lesz a követünk? – Itt vagyok, engem küldj!” Máriát megszólítja az Ige, és Mária indul, hogy teljesítse ezt a kitüntetett küldetést: Jézus királyi méltóságát jelezni egy szent mozdulattal. Szíve teljes szeretetével. Hogy is lehetne másképp Isten szeretetét kiábrázolni, mint ilyen őszinte, mindenét feláldozó szeretettel?
Simon pedig mindebből semmit sem sejt. Mit lát az ember a másikból, ha nem tud arról az Igéről, ami az ember életét vezérli? Semmit! Teljesen félreérti minden mozdulatát! „Tisztátalan!” És ha Jézust megérinti, akkor Jézus is tisztátalan lesz! És akkor az egész asztaltársaság tisztátalanná válik! És akkor jaj, mi lesz velem, az én farizeusi tisztaságommal, amire olyan gondosan ügyeltem?!
Pedig, ha belegondolna! Milyen kettős mércét használ ez a Simon. A többi evangéliumból tudjuk, hogy úgy nevezték őt a városban, hogy „a leprás Simon”. Jézus járt-kelt a világban, és élete egy pillanatában összefutott Simonnal, aki leprás volt. Simon kérte Jézust, hogy tisztítsa meg őt, és Jézus megtisztította! – Talán éppen ő volt az, akinek mondta, hogy ne szóljon egy szót sem, hanem csak menjen, és mutassa meg magát a papnak, hogy hivatalosan is tisztának nyilvánítsák. Ki tudja. Fő az, hogy ő is hálás lehet Jézusnak, mert most házába fogadhatja őt, tanítványaival és a többi vendégével együtt, és ülhet ott, mint tekintélyes, tiszta, mértékadó ember. Aki másokról jogosult megítélni, hogy próféta-e vagy sem, hogy bűnös-e, vagy sem, és szabad-e valakivel kapcsolatot tartani, vagy ki kell zárni a közösségből.
Jézust is ezért hívta meg magához. Ilyenek ezek az ebédmeghívások. Nem feltétlenül azért hívnak meg ebédre, mert azonnal közösséget akarnak vállalni velünk, hanem lehet, hogy csak bemérik, hogy hová kell sorolniuk. Próféta? Nem próféta? Vállaljam-e vele a közösséget? Kiközösítsük? Miféle ember? Ebéd közben jobban megnyílunk egymásnak, jobban meg tudom ítélni… Jó is, ha vannak közöttünk ilyen asztaltársaságok, és engedjük jobban megismerni magunkat. De nem mindegy, hogy mi alapján ítélünk.
És Jézus itt arra kéri Simont, hogy cserélje le a mércéjét. Ezentúl ne azon mérje az embereket, hogy mennyi bűnt követtek el életükben, hanem azon, hogy mennyi bűnt bocsátott meg nekik az Isten. Ha az Úr megbocsátotta valakinek minden bűnét, akkor én sem közösíthetem ki többet. Ez a fő szabály.
De honnan tudom, hogy az Úr megbocsátotta-e valakinek a bűnét? Mert azért az nem volna jó, ha mindenféle szedett-vetett bűnözőt befogadnánk! Ebben nagyon is igazuk volt a farizeusoknak, hogy meg akarták őrizni magukat tisztán, és nem keveredtek a bűnösökkel. De mi legyen a bebocsátás kritériuma?
És Jézus pontosan erre a jelenetre mutat rá: aki így szeret, arról tudhatjuk, hogy bocsánatot nyert Istentől a bűneire. Arról nyilvánosan, tanúk előtt is kijelentheti Jézus, hogy „Megbocsáttattak a te bűneid!” Arról egy lelkész is kijelentheti a gyülekezet előtt, hogy megbocsáttattak a bűnei, tekintsetek rá ezentúl úgy, mintha soha nem vétkezett volna. Aki nem szeret ennyire, annak Isten sem bocsátott meg annyit. Ahhoz óvatosan kell közeledni, attól érdemes távolságot tartani. Hiába gyógyult meg a leprából! A gyógyulás, az élet elrendeződése még nem minden. De az az érzés, hogy nem volna jogom itt lenni, de nem tudok betelni azzal az örömmel, hogy Jézus mégis örül annak, ha minden kincsemet rá pazarlom, az az isteni kegyelem jele. Hogy végtelen hálát érzek, mert Jézus engedi, hogy közösséget vállaljak vele, ez az érzés csak annak az embernek adatik meg, akinek megbocsáttattak a bűnei. Aki már nem egy „bűnös asszony”, „bűnös ember”, hanem Mária, aki a történelem egy vissza nem térő pillanatában királlyá keni a Királyok Királyát. „Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére” (Mt 26,13).
Jézus ezt tanítja Simonnak. És hatalommal szól, mert ismeri Simon titkát, hogy leprás volt, tisztátalan volt, most mégis itt ülhet ennél az asztalnál. Ismeri Simont, és tudja, hogy tartozna Simon azzal a hálával, hogy vizet adjon Jézus lábára, olajat öntsön a fejére, a legnagyobb tiszteletben részesítse. Talán csak nem azért maradt el ez a tisztelet, mert Simon a gyógyítást valamiféle természetes dolognak vette, és nem számolt el a bűneivel Isten előtt? Hol van az öröm, hol a hála, hogy egy asztalnál ehet az Úrral, az élő Istennel?
És a dolgok rendeződnek. Nem számol be róla az evangélium, de én biztos vagyok benne, hogy így történt. Simon felismerte, hogy ő sem különb ennél az asszonynál, megtért, és most már együtt hallgatták tovább Jézust. Mint akik tiszta lappal kezdhetik újra az életüket.
Megtérnek bűnösök Jézus közelében. Tanítvánnyá lesznek olyan emberek Jézus közelében, akiről mi elképzelni sem tudtuk volna. De ne felejtsük el, hogy mi ugyanúgy bűnösök vagyunk, legfeljebb a mi, magunkra szabott mércénk szerint nem vesszük észre. És ha mi is tanítvánnyá váltunk, akkor hirtelen meglátjuk az Igét, ami vezeti a mi életünket is, és észrevehetjük magunk körül azokat, akik újjá lettek, új életet kaptak Isten kezében. És akkor elővehetünk valamit a rejtett kincseinkből, boldogan, örömmel, hálával átadhatjuk nekik, mert nem is nekik adjuk ilyenkor, hanem Jézus Krisztust tiszteljük meg, aki Szent Lelke által most már mindig velük van.