18 Mindezt hírül vitték Jánosnak a tanítványai. Ő pedig magához hívatott tanítványai közül kettőt, 19 és elküldte őket az Úrhoz ezzel a kérdéssel: Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? 20 Amikor odaérkeztek hozzá ezek a férfiak, ezt mondták: Keresztelő János küldött minket hozzád ezzel a kérdéssel: Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? 21 Jézus abban az órában sokakat meggyógyított betegségükből és bajukból, megszabadított gonosz lelkektől, és sok vaknak adta vissza a látását. 22 Ezért így válaszolt nekik: Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek hirdettetik az evangélium, 23 és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem. 24 Amikor János követei elmentek, beszélni kezdett a sokaságnak Jánosról: Miért mentetek ki a pusztába? Szélingatta nádszálat látni? 25 Ugyan miért mentetek ki? Finom ruhákba öltözött embert látni? Hiszen akik drága ruhákat viselnek és fényűzően élnek, azok a királyi palotákban vannak. 26 Ugyan miért mentetek ki? Prófétát látni? Bizony, mondom nektek, még prófétánál is nagyobbat! 27 Ő az, akiről meg van írva: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti előtted az utat.” 28 Mondom nektek, hogy asszonytól születettek közül senki nem nagyobb Jánosnál, de aki a legkisebb az Isten országában, nagyobb nála. 29 Az egész nép, sőt még a vámszedők is hallgattak rá, és igazat adtak Istennek azzal, hogy megkeresztelkedtek János keresztségével, 30 a farizeusok és a törvénytudók azonban elvetették Isten akaratát azzal, hogy nem keresztelkedtek meg általa. 31 Kihez hasonlítsam tehát ezt a nemzedéket? Kihez is hasonlók? 32 Hasonlók a piacon ülő gyermekekhez, akik azt kiáltják egymásnak: Zenéltünk nektek, és nem táncoltatok, siratót mondtunk, és nem sírtatok. 33 Mert eljött Keresztelő János, aki nem eszik kenyeret, nem iszik bort, és azt mondjátok: Ördög van benne. 34 Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és azt mondjátok: Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja. 35 De a bölcsességet minden bölcs igazolja (Lukács 7,18-35).
A várakozó közösség
Amikor készültem, megnéztem korábbi prédikációkat erről az igeszakaszról. Van egy olyan fogalom, hogy „homiletikum”, az igeszakaszról kialakult olyan tartalom, gondolat, amit általában prédikálni szoktak. Az idők folyamán kialakult egy hagyomány, hogy melyik igeszakasz mire használatos, milyen üzeneteket hordoz, és ezeket nem szabad elfelejteni. Nem szolgaian kell lemásolni, de vakon sem szabad elmenni mellette. Az igehirdetés hagyományának ismerete közösséget teremt a korábbi generációkkal. Ez pedig konkrét értelemben is erőt jelent, Isten jelenlétének erejét, amit így, a hagyomány útján is lehet örökölni. Megsokszorozzuk az erőnket, ha nem felejtjük el, miről beszéltek elődeink, és hozzátesszük azt, amivel konkrétan megszólít az Úr.
Két ilyen üzenetet találtam. Az első üzenet az, hogy ez egy adventi igeszakasz. „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Karácsony előtt, Jézus Krisztus születésére várakozva, alkalmas ez a textus arra, hogy ráhangolódjunk a várakozásra. Jézus Krisztus az, akire Adventben várakozunk, de Ő az, aki már 2000 évvel ezelőtt eljött erre a földre, és elvégezte azt a munkát, amit az Atya rábízott. Őt várjuk, „Várj, ember szíve, készen…” (312), és Őt fogadjuk be: „És bölcsőd, szállásod leszek…” (329). És, valójában az utolsó napig adventi várakozásban élünk, Jézus Krisztus visszajövetelére várunk. Van ilyen értelme ennek.
A másik üzenet pedig Keresztelő János bizonytalanságáról szólt. Lám, még a próféták prófétája is, akiről Jézus azt mondja, hogy „asszonytól születettek közül senki nem nagyobb Jánosnál”, és mégis elbizonytalanodik. Tehetetlenül ül a börtönben, és hallja a híreket. Jézus jár-kel a világban és cselekszik. És János magányában tépelődni kezd: „Ő az eljövendő, vagy mást várjunk?” Az üzenet pedig az, hogy nem segít a „meditáció”, a soliloquium (most tanultam ezt a szót, „magánybeszéd” Finály latin szótára szerint), a monológ a börtön cellájában. Bármiféle börtönben is tépelődünk. Meg kell szólítani Jézust: „Te vagy az Eljövendő?” És bátran feltehetjük neki a kérdést, hogy „Lehet az, hogy nem Te vagy, és mást kell várnunk?” Keresztelő János megmondta: „Én nem a Krisztus vagyok” (Jn 1,20). Őszinte ember őszinte beszéde. Ugyanezt az őszinteséget látta és várta Jézustól, amikor követeket küldött hozzá. És ennyi elég neki. Amit Jézus válaszolt, az megnyugtatta őt, az elég volt neki. Abban bízott. – Így legyünk mi is. Tegyük fel bátran kételkedő kérdésünket Jézusnak, és Jézus a Szentírás lapjairól válaszolni fog nekünk, és akkor abban bátran bízzunk!
Ez tehát a második jellemző üzenete ennek az igeszakasznak.
De most innen továbblépek egy más nézőpontra. Követem azt a gondolatot, hogy Lukács evangéliuma nem egyszerű templomba járó gyülekezeti tagoknak szól közvetlenül, hanem igehirdetőknek. Az igehirdető pedig, miután bejárta a világ mindenféle zegzugos útjait – járt a pogány századosnál, halálos beteget gyógyított, elvégezte a temetési szolgálatot, és vigasztalt a biztos feltámadás reménységével, bűnbocsánatot és megszentelődést hirdetett, és a pokol tornácának bejáratához is kimerészkedett, ahol ördögöket kellett űznie, nos, ezután kell a legnehezebb kihívással szembenéznie! Igét kell hirdetnie a vallásos, jó emberek körében.
És, ez a helyzet ma a legtipikusabb a mi gyülekezeteinkben! Felmegy a lelkész vasárnap a szószékre, lenéz onnan, és lát egy csomó rendes, becsületes embert. Persze, ki lehet szúrni itt-ott bűnöket, vagy kivételeket, de mégiscsak az a jellemző, hogy rendes, becsületes, törvénytisztelő, gondos, adakozó, figyelmes, udvarias embereket fog látni maga körül. Mit lehet ezeknek még egyáltalán hirdetni? Hová kéne még ezeknek „megtérni”? Minden jól van így, ahogy van. Szépen járnak dolgozni, tanulnak szorgalmasan az iskolában, építőleg vannak jelen a városban, és a templomtakarításban, tereprendezésben is segítenek. Néha-néha még a lelkész fülébe jut egy-egy hír, pletyka, hogy valahol megcsalták egymást, másutt valaki goromba volt a másikhoz, imitt-amott lidércfényként még felvillan a féltékenység, irigység. De igazából békesség van és nyugalom.
És hogy keletkezik ez a közösség, amelyik csupa rendes emberből áll? Évezredek óta tartják maguk között a szokásjogot, a normákat, az íratlan szabályokat. Amikor pedig elhozzák a kisbabát megkeresztelni, a szülők és a keresztszülők, és igazából az egész közösség, fogadalmat tesz arra, hogy ebben a tisztességes rendben fogják nevelni és neveltetni ezt a kisgyermeket is. Nem hagyják elkanászodni. Tartozunk ennyivel Istennek, aki a Fiát adta értünk! És ebben még az állam is segítségünkre van, hagyományosan és helyesen.
És ez óriási dolog! Hogy van ilyen közösség. De most azt kell mondanom, hogy ez János gyülekezete, János egyháza. János keresztsége. Nem azért mondom ezt, mintha le akarnám nézni a „népegyházat” a „hitvalló” egyházzal szemben. Hanem pontosan azt akarom mondani, hogy a népegyház, a János gyülekezete elhagyhatatlan előfeltétele Jézus Krisztus egyházának, minden időben, azóta is. Nem is népegyháznak nevezném most őket ezentúl, hanem várakozó egyháznak.
Az a feszült várakozás, az útkészítés, az Isten jövetelére tekintő törvénytisztelet is ugyanúgy a Szentlélektől van, mint később az apostolok egyes cselekedetei. „Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék! … Semmivel se hajtsatok be többet a megszabottnál! … Senkit ne bántalmazzatok, senkit meg ne zsaroljatok, hanem elégedjetek meg a zsoldotokkal!” (Lk 3,11-14). Így néz ki János gyülekezete, akik ezt nem egyszerűen azért teszik meg, mert jó humanisták, humánusok akarnak lenni, hanem azért, mert így reménységük szerint „meglátja minden halandó az Isten szabadítását” (6).
Keresztelő János fogsága tehát Lukácsnál nem csak konkrét értelemben igaz, hanem a törvénytisztelő, rendes gyülekezet egzisztenciális helyzetét is jelzi. Akármilyen tökéletes keresztyén közösség is vagytok, fogságban vagytok, börtönbe vagytok vetve, és úgy kell várnotok a Megváltót, mint a kulcs csikordulását, és a vasajtó nyílását a vaksötét cellában. „És meglátja minden halandó az Isten szabadítását”.
Adventi várakozásra kereszteljük meg – vízzel – a gyermekeinket. „Várj, ember szíve, készen, mert jő a hős az Úr...” A templomba járó rendes emberek szíve pedig együtt dobban ebben a várakozásban, és ha jól csinálják, elcsendesedésükben minden apró lelki neszre felfigyelnek, hátha Ő az, aki belépett az életükbe és meghozta a szabadítást.
Jézus jelenlétének csodája
„Hogyan szól az Úr?”, „Miért nem szól az Úr?”, „Mások folyton arról beszélnek, hogy így szólt az Úr, meg úgy szólt. Én nem hallom, bennem van a hiba?”
Nem, nem bennünk van a hiba. Egyáltalán nem természetes az, hogy az Úr megszólal. Az Ószövetség korában is voltak hosszú évtizedek, évszázadok is, amikor az Úr hallgatott, és hagyta, hogy népe keresse őt, várjon rá, vagy akár meg is feledkezzen róla. „Abban az időben ritkaság volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás” (1Sám 3,1). A kis Sámuel pedig ösztönösen úgy élt, hogy „rendes ember” volt. „Jó gyerek”. Volt hozzá belső érzéke, a felnőttek erkölcstelenségei és túlkapásai közepette is. A belső törvénytisztelet rendre, fegyelemre intette Sámuelt, és ő maga sem tudta, hogy készül benne az út Isten Igéje számára.
A természetes, emberileg elérhető állapot ez a feszült várakozás Isten Igéjére. Az Ő jelenléte már mindenestül csoda, és ritkán adatik. Ha adatik, előfordul, hogy erőnk feletti úthoz adatik a bátorítás, mint Illés életében a finom kövön sült lángos, ami 40 napi vándorlására is elég volt (1Kir 19).
A másik kérdésünk, hogy a döntő pillanatban, amikor valóban szól az Úr, felismerjük-e Jézus jelenlétének csodáját? Vagy elutasítjuk, mint valami rajongó állapotot, valami okkult praktikát, vagy valami áltudományos manipulációt? Nem is Keresztelő János hitetlenségéről van szó Lukács evangéliumában, hanem arról, hogy az igehirdető, aki Jézus Krisztus evangéliumát akarja hirdetni a Megváltójára várakozó egyháznak, hogyan tudja igazolni magát, hogyan tudja a valódi Jézus Krisztushoz hívni az embereket? Hogy merjenek hinni, merjenek feljebb tekinteni, érezzék a friss levegőt, a fényt, és merjenek kilépni a fogságukból, mert eljött Isten szabadításának pillanata.
És ehhez nem elég annyit mondani, hogy „Én vagyok”. Jézus mondhatta volna így is. Ahogy mondta is olyan sokszor. De mi nem vagyunk Ő, nem vagyunk Megváltók. Ha kapjuk is az Ő Szent Lelkét, hogy képesek legyünk úgy szólni, hogy Ő maga szóljon az igehirdetésben, akkor sem azonosíthatjuk magunkat Vele, aki egyetlen és örök Isten.
De tehetünk mást! Bizonyságot tehetünk a hatásról. Ezt az utat javasolja nekünk Lukács. Ne azt vigyétek hírül, hogy kinek a nevére hivatkozom folyton, hanem vigyétek hírül azokat az eseményeket, amik a közösségünkben történnek. Vessétek össze a próféciákkal, Isten ígéreteivel, és ha azt a szabadítást tapasztaljátok, amit Isten nektek megígért a Megváltóban, abból lehettek biztosak benne, hogy Ő van jelen ezeken az alkalmakon.
Visszük a hírt
Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek hirdettetik az evangélium
Ez a hírvivés pedig egészen más, mint ami először történik: „Jelentették Jánosnak tanítványai”. A jelentésekkel mindig az a baj, hogy elmarad a személyes találkozás. Így aztán a hírelemek már nem az eredeti emberre vonatkoznak, hanem a hírvivőre. Hiányzik belőle a „Te” eleme. „Menjetek el, és vigyétek hírül”… hogy az Ige történik. Vigyétek hírül Isten jelenlétét, „és én veletek vagyok minden napon”. Így már János is találkozhat Jézussal. Mert nem „jelentést” visznek már neki a tanítványai, hanem igehirdetést mondanak. Most már nem János küldöttei, hanem Jézus küldöttei ezek a tanítványok. Egész más a hír tartalma. Addig csak róla tudtak beszélni, külsőségeket. Most Őt magát mondják el. Ez a bizonyságtétel lényege. Hogy hatásokról beszélünk, de kimondottan, hitvallásosan Jézus Krisztus jelenlétében, az Ő nevében beszélünk az Ő munkájáról, és akkor ismét történik valami, ami az Ő szabadítását szemlélteti.
És ebben a pillanatban felbomlik valami a régi rendből, fegyelemből, valami felbolydul. Elkerülhetetlen ez, és akkor jön a menetrendszerinti botránkozás. Mi a botránkozás? Ha valamiféle mércét használok, amin lemérem embertársamat, és úgy ítélem meg, hogy nem vállalhatok közösséget vele. Talán pont azt a mércét, ami olyan szent és elengedhetetlen volt a várakozás hosszú idejében? „Legyetek szentek”, „ne keveredjetek”, „óvjátok meg magatokat”… És most, amikor képbe kerülnek a vakok, a sánták, a leprások, a megszállottak, szegények akkor valamiféle zsigeri taszítás lép fel. Az én tisztaságomnak nem felel meg a másik ember. A botránkozás olyan érzés, mintha belenyúltam volna valami mocskosba. Gyorsan elkapom a kezemet, hátha még nem fertőzött meg nagyon! Ki az, aki meg ne botránkozna Jézusban egy hosszú, fáradságos megtisztulási folyamat után? Eszik és iszik – falánk és részeges emberek társaságában!
Csak az Ige tisztít meg ebben a helyzetben, mert segít jól mérni, helyesen értékelni. Sokszor éppen ellenkező értelmet ad a dolgoknak, mint aminek azt a közönséges ember látja. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem, mondja Jézus, mert az az ember már az Ige tükrében látja az eseményeket, kegyelem alatt van. Már bekapcsolódott a mennyei világ erőterébe. A hír maga és a hír értékelése is Istentől van. Akkor éledhet meg közöttünk a bizonyságtétel, hogy ne csak felbolydulást okozzon, hanem minket is éltessen.
Honnan tudjuk, hogy igaz-e a bizonyságtétel, és valóban Jézus hatalmát tapasztaljuk? „Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek hirdettetik az evangélium”. Ahol Igék teljesednek be, ahol gyógyulás van, és az örök élet betör ebbe az életbe, ott Jézus Krisztus van jelen. Ott már nem csak a várakozó egyház van jelen, hanem Krisztus teste.
Ahol pedig megéled egy közösség, a Szentlélek által, ott a tehetetlen, fogságban várakozó közösség azt látja, hogy sorra elveszíti a tagjait, és azok kilépnek az ajtón, átlépnek ebbe az újba. Keresztelő János ott a börtönben azt látta, hogy tanítványai egyre-másra állnak át Jézushoz. Jó ez? Neki, mint pásztornak bátorítania kell-e ebben a rábízottakat, vagy meg kell óvnia tőle?
Nem Keresztelő János hitetlenségét tükrözi ez a kérdés, hanem az egyház mindenkori dinamikáját. Ha megjelenik a mi várakozó közösségünkben valami élő, valami inspiráló, valami újdonság, akkor maradjak-e hűséges, és tartsak ki a végsőkig, a penészes, fagyos falak között, mert ez az újdonság valami káprázat? Vagy pedig itt az idő, és boldogan, örömmel kell ünnepelnem Jézus Krisztus áldó jelenlétét, és csatlakoznom kell hozzájuk?
Óriási kérdés ez, mert ez a lelkek megítélésének kérdéskörébe tartozik. Amikor az „alvó egyházban” hirdetjük az evangéliumot, akkor ezzel a hatalmas dilemmával mindig számolni kell, és maximálisan igazat kell adni azoknak, akiknek első reflexe a védekezés az újdonság ellen. Ritkán szól az Úr, és nagyobb eséllyel védekezik ilyenkor az ember ragadozó lelkek ellen, mint az Úr ellen. Csak a döntő pillanatot el ne szalasszák túlzott zárkózottságukban!
Gyönyörködöm benne, hogy Jézus milyen tisztelettel beszél ezekről az emberekről: „Mondom nektek, hogy asszonytól születettek közül senki nem nagyobb Jánosnál” (28). Amit emberileg meg lehetett tenni, János megtette. Aztán jön ez a kis talányos gyerek-mondóka. „Hasonlók a piacon ülő gyermekekhez, akik azt kiáltják egymásnak: Zenéltünk nektek, és nem táncoltatok, siratót mondtunk, és nem sírtatok.” Bizony vannak, akik belekeményednek a várakozásba, és megfeledkeznek, hogy mire irányul az a vasfegyelem, amit kialakítottak maguk körül Isten nevében. Ilyenkor aztán az ember már nem akar Istennel játszani. Pedig Isten hívja törvénytiszteletre, de az embernek nem kell. Isten hívja kegyelemre, gyógyulásra, és az embernek az sem kell. A megkeményedett, görcsös ember már nem akar az Istennel sem temetést, sem lakodalmast játszani. Pedig mindkettőre meghívást kap. Várakozásra és a szabadítás örömére egyszerre! Kilépünk azon az ajtón, de fogságban is maradunk egészen az utolsó napig.
Jézus Krisztus megváltó jelenlétének jelei
Még nem teljesedett ki Isten országa, de már vannak Jézus Krisztus jelenlétének tapasztalható jelei. Jézus Krisztus egyházában ezeknek kell történniük, akkor mondhatjuk hittel, hogy szabadító Istenünk velünk van és cselekszik. A sebek gyógyulása. Van egy beteg ember, akivel törődni kell. A törődés okozza a gyógyulását. De Jézus érintése olyan erőteljes, hogy a beteg azonnal meggyógyul tőle. A szeretet érintése. Aztán ott vannak azok a sebek, amiket egymáson ejtünk. Mint ostorcsapások, ezek is betegségek formájában jelentkeznek. Jézus pedig elveszi azt a valamit, ami a fájdalmat okozza. Leveszi rólunk a csapást, megszabadít a kínzó hatástól, ami a gyötrelmet okozza. A magányos ember betegségét is gyógyítja, de a társas gyötrelmeket is. És akkor ott vannak az embereken kívül álló gonosz lelkek. Nem is én magamnak, nem is embertársam, hanem valami sötét, alvilági lélek. Ezektől a külső megbetegítő hatásoktól is megszabadít Jézus.
Aztán, amikor belül már megszabadult az ember a fájdalomtól, akkor mer kinyílni, és hirtelen észreveszi, hogy nem lát, mert még soha életében nem nézett körül, vagy egy ideje nem nézett semmit és senkit. És ezt is gyógyítja Jézus. Kitágítja az ember látókörét. Engedi, hogy már ne más gyakoroljon rám fájdalmas hatást, hanem én tudjam a körülöttem élőket megsimogatni tekintetemmel. Ha látok, el tudok indulni cselekedni: a bénáknak visszaadja a járás képességét. Az átkok lehullanak, és a tisztátalan tisztává lesz. Nem csak képes leszek bemenni mindenhová, hanem tiszta is leszek hozzá, hogy jogom legyen belépni Isten színe elé. Nem fognak irtózni tőlem az emberek. És hallani fogok. A hallás a másokra figyelés szerve, de az engedelmesség szerve is. Szolgálatra leszek képes, ha hallok. És végül, mindezeket az elemeket összefoglalva, és egésszé téve, a halottak feltámadnak. A szegényeknek hirdettetik az evangélium. Mert sokféle szegénység létezik. Boldogok a szegények, mert ők meggazdagíttatnak.
Ez történik a közösségben? Akkor ott Jézus Krisztus van jelen Lelke által. Akkor nem kell mást várni, mást keresni, be kell Őt fogadni. Akkor célba ért a várakozásunk. Jöjj, Urunk, Jézus!