11 Ezután Jézus elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. 12 Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. 13 Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: Ne sírj! 14 Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: Ifjú, neked mondom, kelj fel! 15 Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. 16 Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét. 17 Ez a hír elterjedt róla egész Júdeában és az egész környéken (Lukács 7,11-17).
A lelkészi szolgálat fontos része a temetés. Ahol ember születik, ott halnia is kell. Ahol keresztelőt ünnepelnek, ott temetéskor gyászolni is szoktak. Szimmetrikus ez az emberi életben. A lelkész ezért egész egyszerűen nem üzletelhet a pozitív gondolkodással. Mióta emberiség a világon van, valamit kezdenie kell a halállal. Ahány kultúra, annyiféle rituálé fejlődött ki a temetésre. Van, ahol hatalmas máglyát raknak, és elégetik a holttestet. És a tűzre rádobálnak mindent, ami az illető életéhez tartozott. Tárgyakat, de sokszor embereket is. Mert aki igazán hozzá tartozott, belőle élt, az amúgy is élőhalott volna, már képtelen volna élni ezen a világon. Úgy gondolják, jobb, ha vele együtt távozik. Másutt, ahol nincs fa, de a sziklás, fagyott talajba ásni sem lehet, az a hit járja, hogy a ragadozó madarak gondoskodnak nem csak a testről, hanem valamiképp az emlékét, a lelkét is ők dolgozzák fel. Egyiptomban egész világokat, birodalmakat képzeltek el a halottak számára, és ebbe a képzeletvilágba temették bele a gyászolók az emlékeiket, a viszontlátás vágyát.
Újra meg újra visszatérő kérdése volt az emberiségnek, hogyan fogadjam el, ami elfogadhatatlan. Hogyan éljek együtt azzal a gondolattal, amibe belehalok? Mozdulatokat, helyeket jelöltek ki, siratóénekeket, gyászszertartásokat. Élőkért és holtakért. Szépek a mi rekviemjeink is. Mit tehetünk akkor, amikor ott állunk tehetetlenül?
Ránehezedik a feladat egy feketébe öltözött liturgusra: csinálj már valamit! (Az ég szerelmére!) A papok, a lelkészek pedig csinálnak. Kínálják a megszokott mozdulatok ritmusát, amibe a tehetetlen, szomorú, vergődő ember belesimulhat. Mindent elveszítettem vele, de legalább ezek a mozdulatok megmaradtak. Gyertyagyújtás, koszorú fonás, ének, halotti tor, szervezés, rendrakás. Kerüljön minden a helyére. Temető. Egy hely, ahol bezárhatom a föld alá a bánatomat. Néha-néha visszanézhetek, és virággal koszorúzhatom meg a fájdalmat. És könnyebb lesz.
De Jézus valami egészen rendkívüli üzenetet bízott ránk ezekre az alkalmakra! Kevés, hogy nem hagyjuk magára bánatában a gyászolót. Kevés, hogy hangtalanul lépkedünk mellette a temető ösvényein. Kevés, hogy sírunk a sírókkal, és majd mosolygunk, ha valamelyest fel tud már nézni a bánatából. Van egy nagyon-nagyon fontos üzenete a keresztyén temetéseknek. Röviden, a temetők kapujára szokott felírva lenni: „Feltámadunk!”
Nem végleges a búcsú, nem örökre kell megválnod tőle. Nem csak emlékeidben él tovább. Thomas Mann írja egyik regényében, amikor az öreg családfőt eltemették, még sokáig érezni lehetett a pipadohány szagát a szobákban. A főszereplő megjegyzi, hogy ez az illat, ami örökkévaló belőle. Nem, nem csak ez! Feltámadunk.
Onnét még senki sem jött vissza! – mondják sokan. Honnét tudhatnánk, hogy van-e odaát egyáltalán valami? Pedig elmondjuk az Apostoli Hitvallást: „Hiszek … a test feltámadásában és az örök életben.” A sírnál is elmondjuk, de az a gyanúm, hogy nem kínál többet ilyenkor ez a szöveg a megszokás, az otthonosság kapaszkodójánál. Igen, így szoktuk mondani, akkor minden rendben van. Jó helyen vagyok. És ez megnyugtat.
„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek” (Jób 19,25-27) – üzeni a Szentírás. Igen, ez is ismerős Ige. Megnyugtató. Így könnyebben elengedem, belenyugszom, hogy nincs többé, mert az Ige velem van.
Várj! Nem jó! Ne csak abba ringasd bele magad, hogy otthon vagy. Halld is, amit az Úr szava szól. De ha nem hallod, akkor láss!
Jézus egy ilyen temetési menettel megy szembe. Halljátok, ismerősen csengenek az Igék, éneklitek, belefeledkeztetek a rítusokba? Akkor most ébredjetek, mert az Úr szava történni kezd! Megváltónk megáll az oszlásnak indult test fölött, amit pokrócba tekerve egy hordágy-szerű fekhelyen visznek kifelé. Kívülről nézve már csak egy tárgy. Az ember, az ifjú, aki valaha e testben lakott, már nincs jelen a többiek számára. Jézus pedig odalép, és bemutatja, hogy Jób reménye valódi remény. Az ifjú, akárhol is van halála után, meglátta a megváltó Istent, Jézus Krisztust. Saját maga látta meg Őt, tulajdon szemeivel, nem valaki más, bár teste már félig-meddig elpusztult.
Lukács pedig lejegyzi, hogy beszélni kezdett az ifjú. Fontos ez a megjegyzés. Ez azt jelenti, hogy nem csak a teste kezdett működni, hanem ő maga támadt fel, teljes személyiségével. Hogy lélek volt benne, értelem, akarat, minden, ami a teljesen ép és egészséges emberhez tartozik.
Ez a keresztyén temetések üzenete, minden időben. „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim megemésztetnek”. Nem azt jelenti ez, hogy minden temetésen minden halott azonnal fel fog támadni. De Jézus története biztos alapot ad a bizalmunknak, hogy „utoljára”, végül, az utolsó időkben, amikor Urunk visszatér erre a földre, ítélni élőket és holtakat, akkor fel fognak támadni ezek az emberek.
Bizonyítékunk van rá, hogy a halottak, bár mi nem látjuk őket, nem beszélünk velük, nem tudjuk, hol vannak, de ők látják Istent, hallják Urunk hangját, és engedelmeskednek Neki, amikor Ő életre hívja őket. Mi pedig csak egy időre válunk el tőlük. Lehetünk szomorúak, mert hosszú ez az idő, és meg fog változni az életünk, de mégiscsak van reménységünk, mert vissza fogjuk őket kapni a maga idején. Mint ez az özvegyasszony, egyetlen fiát.
Ez a nagy üzenet, a feltámadás nagy üzenete. De ebből sok kis apró üzenetke is adódik a hétköznapjainkra. Jézus gyógyító, feltámasztó ereje sok elhaltnak hitt folyamatot előhívhat az életünkben. Amit már gondolatban eltemettünk, már lemondtunk róla, azt hittük, soha semmi nem lesz belőle. Míg beteg volt ez az ifjú, édesanyja biztosan sokat aggódott érte, hívta a környék legjobb orvosait, mindent megtett, ami tőle tellett, de most, amikor már viszik ki a temetési menetben, már csak a veszteség miatt sír. Elfogyott minden reménye. Sírásában már segítségkérés sincsen. Ugyan, ki segíthetne? Csak a visszavonhatatlan, helyrehozhatatlan fájdalom szólal meg, és talán soha nem is fog elhalkulni benne.
Ezt látja meg Jézus. Ő nem akar senkit örök gyászban hagyni. Urunk nem engedi, hogy veszteségeink örökké velünk maradjanak. Ő odajön, és azt mondja: Ne sírj! Ne sírj, mert most történni fog valami, ami helyrehozza, ami emberileg helyrehozhatatlan. Ne sírj, mert ami életed értelme volt, azt most vissza fogod kapni. Bár emberileg lehetetlen volna, én magam teszem meg – mondja Urunk, Megváltónk.
„Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él” – mondja Jób. Fontos szó ez, hogy „Megváltó”. Megváltónk az az Isten, aki csak úgy, minden kötelezettség nélkül, a semmiből, odajön hozzánk, és megteszi nekünk azt a csodát, amihez mi tehetetlenek voltunk, amit lehetetlenségnek gondoltunk volna. Főleg olyan helyzetekben, amibe ez az özvegyasszony is került. Százfelől zúdult rá a társadalom elvárása, hogy tartsa el önmagát, elveszített fia nélkül is. De százfelől lökte ki magából a társadalom, mert férfi családtag híján haszontalannak ítélték abban a korban. Nem túloz ez az asszony, amikor tudatában van annak, hogy végképp semmi reménye nem maradt az életben. A lassú éhhalál lesz a sorsa, vagy a teljes erkölcsi kiszolgáltatottság. Sír a veszteség miatt, és sír a maga sorsa miatt is.
Példa ez az asszony ma nekünk. Ez az asszony feltűnően nem Istenhez imádkozik, amikor sír. Csak szép csendben, némán hullanak a könnyei. Már nem kér semmit.
És nekünk ilyen Megváltónk van, aki olyankor is észrevesz minket, ha már nem kérünk, nem merünk senkihez odafordulni, még Istenhez sem! Ha csak magunkban sírunk, gyászolunk, szomorkodunk, és kifelé talán magunkra veszünk valami mosolyt, hogy mások ne vádoljanak, ne ítéljenek el szomorúságunkért. Mások talán mikroszkóp alatt vizsgálnak, hogy elég pozitívak vagyunk-e. Jézus pedig látja szívünk belső kamrájába zárt sírásunkat is, odalép, és kiszólít titkolt halálunkból: Ne sírj!
Ne sírj, mert nem csak a te lelkedet hívom ki a világosságra, hanem a világban is közbenjárok, és helyrehozom, ami a halál szélére sodort téged. És akkor szelíd szavával életre hívja mindazt, ami éltet minket, forrásokat fakaszt körülöttünk.