27 Nektek pedig, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; 28 áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket! 29 Aki arcul üt téged, tartsd oda annak arcod másik felét is, és aki elveszi felsőruhádat, attól alsóruhádat se tagadd meg! 30 Adj mindenkinek, aki kér tőled, és aki elveszi a tiedet, attól ne követeld vissza! 31 És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük! 32 Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. 33 És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is ugyanezt teszik. 34 És ha azoknak adtok kölcsönt, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi a jutalmatok? Bűnösök is adnak kölcsönt bűnösöknek, hogy visszakapják azt, ami jár nekik. 35 Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. 36 Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!
37 Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik. 38 Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek. 39 Példázatot is mondott nekik: Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e mindketten verembe? 40 A tanítvány nem feljebb való mesterénél; de aki teljesen felkészült, az mind olyan lesz, mint a mestere. 41 Miért nézed a szálkát a testvéred szemében, a saját szemedben pedig még a gerendát sem veszed észre? 42 Hogyan mondhatod testvérednek: Testvérem, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a saját szemedben nem látod a gerendát? Képmutató, előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből.
43 Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és ugyanúgy nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem. 44 Mert minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg. Hiszen tüskebokorról nem szednek fügét, csipkebokorról sem szüretelnek szőlőt. 45 A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj (Lukács 6,27-45).
A múlt alkalommal is pontosan erről az igeszakaszról volt szó, de valahogy a végére úgy álltunk meg, hogy értem én, hogy szeretni kellene az ellenségeinket, de ez teljesen lehetetlen! Szinte törvényként nehezedett ránk az elvárás, és majdnem agyonnyomott. Feltette nekünk a kérdést: „Milyen kegyelmet kaptál?” És bűnbánattal, kétségbeesve álltunk meg, hogy „Uram, én azt hiszem, nem kaptam kegyelmet. Vagy ha kaptam is, elejtettem, mint a labdát szoktam, amikor váratlanul felém dobják. Kiesett a kezemből, és bár Te nyújtod az erőt, a lehetőséget, kegyelmi ajándékodat felém, én folyton elszalasztom, és nem tudom, hogy kéne azt meghallani, megérteni, felfogni, átölelni, és élni az erejéből. Nem megy! Ha ezerszer megparancsolod is, nem sikerül!”
Most azért próbáljuk meg együtt elkérni ezt az erőt. Isten kegyelmét, Isten pártfogását.
„Nektek pedig, akik hallgattok engem”. Így kezdi Jézus ezt a részt. Hallgatni kell Jézust. De Jézust hallgatni nem egyszerű feladat. Tegnap felakasztottam a Jézus képet a falra. Imádkoztam közben. Van egy paradicsomi nyelv, egy ősi nyelv, ami még nem használ szavakat, hanem közvetlenül a gondolatok átvitelére képes. Magam sem tudom, milyen formában bukkant fel bennem a kérdés: ez a kép most akkor kitüntetett jelentőségű lesz az életemben? Oltárkép ez, ami előtt le kell térdelni, ha belépek a szobába? Jézus valahogy „benne van” ebben a képben? És Ő azt válaszolta, hogy nem, Ő nem akarja magát ehhez a képhez kötni. Nem is haragszik érte, hogy ne tehetném ki, hogy ne ábrázolhatnánk rajta élete egy jelenetét, de nem akarja, hogy a képben tiszteljük Őt. Ő mindenütt jelen van, és ez a „mindenütt” sokkal valóságosabb, mint az a gyermekeknek szóló képes ábrázolás.
De az Ő jelenlétének tudata még nem elég ahhoz, hogy halljuk is az Ő szavát. Igen, Ő jelen van Szent Lelke által, de nem tudunk csak úgy beszélgetni Vele, hogy hallanánk a szavait. A Bibliát kell kinyitni, a Bibliát kell olvasni, és akkor beszélhetünk Vele. Valahogy úgy képzeljük ezt el, mint amikor kisgyermekkorunkban ültünk édesanyánk-édesapánk ölében, és ő mesét olvasott nekünk. A könyvből szól a mese, de annak az embernek a hangja szól hozzánk, akinek ölében biztonságban vagyunk, akinek a szeretete körülvesz bennünket. És a mese betölti világunkat, mi is belekerülünk a mesébe, és az valamit helyreigazít bennünk.
Így vagyunk mi is, amikor a Szentírást olvassuk: érezzük Urunk jelenlétét, ahogy körbeölel minket, és az Ő hangja olvassa nekünk a szöveget, az Ő Szent Lelke. Ettől lesz élő a szöveg. „Nektek pedig, akik hallgattok engem”… Így már van értelme, így már tudjuk Őt hallgatni. Mondhatjuk, hogy „Urunk, Te olvasd fel nekünk ezt az Igét, hogy értsük, hogy élhessünk benne!”
„Szeressétek ellenségeiteket”. Urunk kitaposta az utat, előre ment ebben a szeretetben. Most, amikor kérjük az Ő kegyelmi ajándékát, az ellenségszeretet kegyelmi ajándékát, ez azt jelenti, hogy Ő fog bennünk szeretni. Mi, magunktól képtelenek volnánk erre. Vagy legfeljebb nagyon rövid ideig volnánk képesek szeretni ellenségeinket, aztán valahogy visszaütne az egész, és minden igyekezetünk ellenére benyújtanánk a számlát. De amikor Ő adja nekünk Szent Lelkét, akkor bennünk ő kezd cselekedni. Nem is értjük, mi történt… Értjük is, mégis csodálkozunk rajta, hogy ez megtörténhet. Mi annyit teszünk, hogy őszinte szívvel leborulunk Urunk előtt, és azt mondjuk: „Urunk, add nekünk Szent Lelked erejét, tégy képessé bennünket a Te erőddel szeretni ellenségeinket!” – És egyszercsak azt vesszük észre, hogy szeretjük őket. De mintha nem önmagunk volnánk. Hallgatjuk az Ő szavát, és az Ő szava nem csak külső parancs, hanem belső erő is, cselekvő szeretet bennünk.
Isten szava pedig onnan ismerszik meg, hogy konkrét. Nem nekünk kell kiagyalnunk, hogy a homályos, általános, elcsépelt „szeretet” mit is jelenthet. Urunk az Ő kegyelmi ajándékát konkrétumokban adja elénk. „Tegyetek jót” – azt veszem észre, hogy szívem szerint, és a világ rendje szerint ugyanazt a rosszat kellene visszaadnom neki, én mégis jót teszek. Nem is értem! De ezt a jót én is úgy kaptam ajándékba. Ennek az ellenségszeretetbe illeszkedő jónak mindig megvan az a tulajdonsága, hogy címzettje van. Amikor az én birtokomba kerül, amikor képessé válok rá. Nem adhatom akárkinek, nem tarthatom meg magamnak. Szinte érezni, hogy ez küldetéses jó. Kézbesítenem kell, rajtam csak áthalad. Én is úgy kaptam. Ha nem adnám tovább, nem is kapnám.
„Áldjátok”. Az áldás végképp olyasmi, ami nem származhat embertől. Mi a különbség Ézsau és Jákób áldása között? Jákób áldásra éhes ember, számára az áldás a mindent jelenti. Ezért Jákób arra vetemedik, hogy ellopja az apai áldást, az elsőszülött Ézsau elől (1Móz 27). De Ézsau is szeretné ezt az apai áldást, nagyon szeretné, ebben nincs köztük különbség: „Csak az az egy áldásod volt, apám? Áldj meg engem is, apám! És Ézsau keserves sírásra fakadt” (38).
A különbség ott kezdődik, amikor – évekkel később – Jákób Istenhez könyörög áldásért! „Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki birokra kelt vele, egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, úgyhogy kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja, miközben vele birkózott. Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób azt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő így válaszolt: Miért kérded a nevemet? És megáldotta őt. Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam” (1Móz 32,25-31).
„Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz” – ez a különbség Jákób és Ézsau között. Az egyik csak egy emberi áldást várt, azért sírt, a másik küzdött Istennel és emberekkel, és győzött: volt ereje a döntő pillanatban Istentől áldást kérni.
Áldjátok azokat, akik átkoznak titeket: amikor küzdesz, van erőd a döntő pillanatban Istentől áldást kérni, és ez az áldás kiárad rajtad keresztül ellenségeidre. Ezt csak Krisztusban tudjuk megtenni, aki a kereszten képes volt ellenségeiért imádkozni, akinek kitárt karja mind a mai napig áldást oszt a keresztről. Áldani kell azokat, akik átkoznak, imádkozni azokért, akik rágalmaznak minket, azaz Urunk Szent Lelkét befogadni, és engedni, hogy ezeket cselekedje bennünk, hogy így győztessé tegyen minket minden küzdelemben.
„Tartsd oda annak arcod másik felét is”. Ez azt jelenti, hogy nem érvényesítem a jogaimat, amikor jogtalanságot követnek el ellenem. Jogom volna védelmet kérni, elégtételt kérni, jogom volna a „szemet szemért, fogat fogért” eljárásra, ami arra szolgál, hogy visszaszorítsa erővel a gonoszt a világban. Ez alapvetően jó törvény, fontos törvény, mert határt kell szabni a gonosznak, de most, ebben a speciális, konkrét esetben Jézus áll az én helyemre, és azt mondja: „Most nem te kaptad ezt az ütést, hanem én. Engedd, hogy most ezt eltűrjem, és ne üssek vissza. Engedd, hogy ez az ütés része legyen annak a nagy áldozatnak, a keresztnek, amit a világért hoztam! Most nem a földi igazságszolgáltatás eszközeivel fogjuk ezt rendbe tenni, hanem a mennyei igazságszolgáltatás eszközeivel. A feltámadás ereje fogja ezt az ütést kiigazítani. Hiszed-e, hogy ez lehetséges? Hiszed? Akkor engedj oda!” Urunk, add, hogy halljuk ezt a halk hangodat, és különbséget tudjunk tenni, hogy mikor járunk a Te nevedben, a Te követségedben, mikor kapod Te azt az ütést, amit az arcunkon érzünk, és mikor van úgy, hogy csak egyszerű földi események részesei vagyunk, amit helyes a jog útján rendezni, és bátran el is kell rendeznünk. Add nekünk Szent Lelkednek ezt a kegyelmi ajándékát, hogy a Te nevedben járhassunk, a Te nevedben tűrhessünk, a Te nevedben áradjon ki az igazságszolgáltatás a világra.
„És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük!” Ez nem egyszerű etikai norma ebben az összefüggésben. Másutt lehet az. Másutt jelenti azt, hogy ne tégy a másiknak olyat, ami neked is fájna, ha egy csepp együttérzés szorult beléd, akkor tudod, hogy neki is fáj. Ez itt, ebben a kontextusban most többet is jelent. Annak a vágynak a kifejeződése, hogy semmi mást nem szeretnék jobban, mint hogy ez az ember, aki most ellenségem, aki a Sátán hatalmát éli bele a világba, áldást közvetítsen a számomra. Szeretném, ha biztonságban lehetnék mellette, szeretném, ha erővel, energiával töltene fel, szeretném, ha tanácsai Isten útjain vezetnének engem, szeretném, ha együtt szolgálhatnánk vele a mi Urunkat. Ezt szeretném, ha így bánna velem ez az ember. Ezért igyekszem minden mozdulatommal Isten jelenlétét, gondviselését és szeretetét sugározni felé, de nem is én, hanem maga az Úr, az ő Szent Lelkének kegyelmi ajándékaival. Hogy Isten jelenlétét és erejét megérezve, Isten kegyelmével és szeretetével átitatódva, megtérjen ez az ember.
„Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek.” És így lesz világos ennek a mondatnak a kettős jelentése. „Adatik” – ez általában „passivum divinum”-ot jelent a Szentírásban. Nem akarja a szentíró Isten nevét lépten-nyomon kimondani, ezért úgy fogalmaz, hogy mindenki tudja, Isten adja ezt nekünk. De itt mégis szó van emberek közti viszonzásról: „megtetézett mértékkel adnak öletekbe”. Mások adnak. Mások viszonozzák. Mert elkezd teljesülni kívánságunk: „amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak”. Szeretném, és az Úr megadja, hogy így bánjanak velem viszonzásképpen. Isten Lelke rájuk is kiárad, az ellenségszeretet tevékeny igehirdetése közben, és ők is szeretni kezdenek minket.
Mert ne felejtsük el, mi pedig az ő ellenségeik vagyunk. Nekik is meg kell birkózniuk az ellenségszeretet parancsolatával, nehéz kötelességük, hogy bizalommal, békességgel, szeretettel forduljanak felénk. És erre ugyanúgy ők sem képesek, ahogy mi sem, a magunk erejéből. Csak Isten Szent Lelke teheti képessé őket is.
Mi pedig imádkozhatunk értük. Mi pedig hirdethetjük nekik Isten kegyelmét, Isten közösségét, Isten szeretetét. Mi befogadhatjuk őket abba a közösségbe, ahol mi vagyunk, Isten Szent Lelke és Jézus Krisztus áldozata által. És akkor ők is befogadnak minket abba a közösségbe, amiben ők vannak Urunkkal, mert Urunk nem hagyja őket sem magukra, velük is ott van minden napon a világ végezetéig. Hogy végül egy testté legyünk velük, Jézus Krisztus testévé, a szentek közösségévé.
Az ilyen értelemben vett, Szentlélektől vezetett ellenségszeretet az egyházépítés, a gyülekezetépítés legfontosabb eszköze.