17 Azután lement velük, megállt egy sík helyen, vele együtt tanítványainak nagy sokasága és nagy néptömeg egész Júdeából, Jeruzsálemből, a tengermelléki Tíruszból és Szidónból. 18 Azért jöttek, hogy hallgassák őt, és meggyógyuljanak betegségeikből. Akiket tisztátalan lelkek gyötörtek, meggyógyultak. 19 Az egész sokaság igyekezett megérinteni őt, mert erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított (Lukács 6,17-19)
Jézus először kiment a hegyre. Kiment a zsinagógából, kiment a közösségből, még tanítványai köréből is kiment. Azután lement az apostolokkal a sík helyre. Először kiment az emberek közül, azután megállt az emberek között. Jellegzetesen sorolja fel Lukács az embereket „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). A tengermelléken, Tíruszban és Szidónban már pogányok éltek, ott már hajóra kellett szállni, ha valahová tovább akart menni az ember.
Lukács evangéliumában itt egy szakaszhatár van. Liturgikus keretekkel indult az evangélium, Zakariás istentiszteletével a Templom legszentebb helyén, és az istentisztelet másik végét jelöli ki most Lukács. Meddig tart egy istentisztelet? Hol van az istentisztelet vége? Szombatnapon? Nem. Ez egy másik alkalommal történt. Zsinagógában? Ez sem igaz. Lukács tudatosan váltogatja a helyszíneket, ahol Jézus Igét hirdet. Jézus szava nem csak akkor hatalom, ha felveszi a palástját és felmegy a szószékre. Nem csak a textus felolvasása és az ámen között szent és hatékony, amit mond.
Jézus Isten Igéjével hajtja el az ördögöt a negyvennapos pusztai kísértése idején. Igehirdetés egymagában, a pusztában, amikor senki sem hallja. Fontos ez. Minden lelkésznek meg kellene tanulnia úgy Igét hirdetni, hogy csak ő van ott. Önmagának. Addig ki sem kéne lépnie emberek elé.
Aztán igehirdetés abban a templomban, ahol felnőtt, ahol az a rabbi is szolgál, aki annak idején őt tanította a Szentírásra. Félelmetes dolog. Kiállni a teológián reggeli áhítatot tartani, és szemben, az első széksorban ott ül a teljes tanári kar, rektorostul, héber- és görögtanárostul, püspökök, lelkészek, élet-halál urai. És akkor szól az Ige, és az Isten nagyobb náluk, és nekik is szól. Ők pedig ugyanúgy elkísérnek a szakadék széléig, hogy letaszítsanak. Egy diák nekik ne mondja meg, hogy merészeli? Pedig, az igehirdetés lényege az, hogy az Úr szava szól, és éppen ezt a hatást gyakoroljuk: életet adni azoknak, akik nagyobbak nálunk.
Ugyanúgy Isten szavát szólja Jézus egy vidéki város kis templomában, amikor a megszállottból űzi ki az ördögöt. Jézus hirdeti az Igét, és a gonosz lélek, mint fényre került csótány, rettegni kezd. Nem maradhat többet rejtve abban az emberben. Ki kell mennie belőle. Jézus igehirdetésének olyan hatalma van, hogy megtisztítja azt a templomot, amit testünknek nevezünk, hogy a Szentlélek lakhasson benne.
De nem szükséges Jézusnak igehirdetéséhez, hogy szakrális épületben legyen. Péter házában ugyanúgy működik Jézus mindenható szava, meg tudja gyógyítani Péter anyósát. Mert nem a templom szenteli meg Jézus igehirdetését, hanem Jézus igehirdetése szenteli meg a templomot, az embert, és az ember otthonát is. Jézus mégsem csodadoktor, akinek ez volna a mestersége. Vasárnapi, Istennek szentelt tevékenységet végez, de ez nincs helyhez kötve. Templommá lesz Péter otthona.
Jézus időhöz sincs kötve. Napnyugtakor… Megfigyelhetjük, hogy estére elfáradunk, és este mintha több kísértés érné az embert. Ahogy jön a szürkület, úgy lepik el az embert a szürke gondolatok is. Ahogy jön az este, menedékre vágyunk. Sokan félnek az éjszakától, mert rémálmaik vannak. Jönnek is Jézushoz. És Jézus bebizonyítja, hogy Neki még világosságra, fényre, nappali órákra sincs szüksége ahhoz, hogy legyőzze a lelki sötétséget.
És akkor kimegy Jézus a Genezáreti-tó partjára, és kiderül, hogy a szabad ég alatt, nagy tömegben ugyanúgy tud Igét hirdetni. Neki egy csónak is lehet szószék, Ő ott is tud csodát tenni. Egyre szélesebb körben zajlik az istentisztelet.
Jézus mégsem él vissza ezzel a hatalmával. Nem alapít új vallást. Pontosan ezen a ponton figyelmeztet erre Lukács, a leprás meggyógyításánál Jézus azt mondja neki: „Senkinek ne mondd el ezt, hanem menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánlj fel áldozatot megtisztulásodért, ahogyan Mózes elrendelte, bizonyságul nekik” (5,14). Jézus új helyszíneket teremt, miközben a régiekkel teljes egységben van, azokat is meg akarja szentelni. A papok munkáját megbecsüli, Mózes törvényét tiszteli és alkalmazza. Mózes törvénye szerint rendeződjön a leprás helyzete a közösségben. Ő csak a csodát vállalja magára, ami a törvény betöltéséhez szükséges. „Csak…”
Aztán megint egy szobában találjuk Jézust, amikor a bénát meggyógyítja. Jézus hirdeti, hogy nem csak a „gyógyítások temploma” terjed ki az egész világra, hanem a „bűnbocsánat temploma” is. Ahol Jézus igehirdetése hangzik, ott nem csak gyógyulás történik, hanem bűnbocsánat is. És fordítva is: a Jeruzsálemi Nagytemplomban, és a mi gyülekezeti Úrvacsoráinkban is csak akkor van bűnbocsánat, ha Jézus Krisztus maga hirdeti közöttünk Szent Lelke által.
Templommá lett Jézus otthona. Amikor mi otthon megfogjuk egymás kezét, és együtt elmondunk egy „Miatyánkot”, olyankor a mi otthonaink is templommá válhatnak, ha hittel mondjuk. És ebben benne van, hogy „és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Nem mindenki tudja ezt hittel mondani. De aki a Lélek által kimondja, ott az a hely valóságosan templommá lesz.
Jézust aztán a bűnösök közt látjuk, együtt eszik és iszik a vámszedőkkel, miután Lévit elhívta. Templommá lesz a bűnös ember háza is, ha Jézus megjelenik ott hatalmával és Igét hirdet! Milyen távol kerültünk már a farizeusok kiindulási gondolatától, hogy a templom csak szombaton, a kijelölt időben, és csak a zsinagógában, és csak akkor, ha ott tisztátalan, bűnös emberek nincsenek jelen…
De nem csak Jézus lép ki a világba, hanem a világnak is belépést enged Isten szeretetébe, Isten nyugalmába. Lévi, a vámszedő, meghívást kap a szent feladatra, apostol lesz. Az éhes embernek megengedi Jézus, hogy táplálkozzanak a szombat ajándékaiból, Isten javaiból. A sorvad kezű ember bejöhet az igaz emberek közé, „középre állhat”, hogy részesüljön Isten gyógyító erejéből.
Isten Országa egyre inkább behatol a „templomon kívüli” világba, és a templomon kívül rekedt világot is egyenként, óvatosan, Isten akaratától vezérelten, Jézus beengedi a szent térbe. Egyfajta nyomáskiegyenlítés történik. Anélkül, hogy a szent tisztátalanná válna. Mert ettől féltek a farizeusok, hogy akkor bemocskolódik a szent, hogy akkor mindent ellep a mocsok, ha a kintieket elkezdik beengedni. De, ahol Jézus isteni erejével rendet tart, ott a tisztaság győz a tisztátalanság fölött, az igazság győz a bűn fölött, és az egészséges ember „fertőzi meg” gyógyulással a beteget.
Van-e erőnk, hitünk így hirdetni az Igét, hogy Isten rendje és akarata győzzön a káosz fölött? Ehhez már komoly hit és komoly szakértelem is kell, és főleg Jézus jelenléte.
Ezért megy fel Jézus a hegyre, ezért megy ki Jézus időnként a pusztába, mert valójában ott vívja meg ezt a harcot, imáiban. Kétszer tekinthetünk bele Jézusnak ezekbe a magányos imáiba. Egyszer a negyvennapos pusztai kísértése alkalmával, másodszor pedig a Gecsemáné kertben. Mind a kettő szörnyű, rettenetes harc. De pontosan ezen a harcon múlik, hogy utána győz-e Jézus, amikor kilép mindenféle időben, mindenféle helyszínen, mindenféle baj, bűn és betegség közé.
Kiment Jézus a nép közül, fel a hegyre. Nem egyszerű balaton-parti kilátó volt ez, ahová percek alatt fel lehet jutni az erdei ösvényen. Sziklás hegyek voltak ott, meredek utak, veszélyes sziklák. Nehéz terep. Nehéz terep volt ez Jézusnak testileg is, és lelkileg is. Felment oda, és az egész éjszakát végigvirrasztotta, végigimádkozta. Nem elpihent Isten szeretetében, nem aludt el, hanem komoly figyelmet, erőfeszítést igényelt ez a harc. Szembe kellett szállnia ellenséges erőkkel, kísértésekkel. Olyan lelki támadásokkal, amire csak az Ige készíthet fel, ember ezekre soha nem tud jól válaszolni. Mert az ember véges és tudatlan, és gyenge. Jézus, a testté lett Ige, minden pillanatban jól válaszolt ezekre a kísértésekre. És így, felkészülve indulhatott vissza az emberek közé, hogy amikor megszólal, annak hatalma legyen.
Most magához hív 12 tanítványt, a nehéz terepre. Én hiszem, hogy kétféle hívő ember van a világon. Az egyik, aki a könnyen járható terepig jut el. Az eredeti görög szó, amivel Lukács a „sík helyet” leírja, ezt jelenti, hogy gyalogosan könnyen járható terep. Ide be lehet hajtani kocsival, és járókerettel is megközelíthető. Ide jönnek a gyengék, a betegek, azok, akiknek vigasztalásra van szükségük, akiknek talán felkelni sincs erejük reggel az ágyból, mert valami csapás érte őket. Ők erőt vesznek Jézustól. Ők gyógyulnak, békességet találnak. Napról napra megújul erejük Jézus igehirdetésének közelében.
De vannak tanítványok, akiket Jézus nem hagy meg ebben a békés, nyugodt állapotban, hanem felhívja magához a hegyre, a rázós terepre. Ők többé nem lehetnek passzívak. Rájuk többet nem érvényes ez, hogy „maradjatok veszteg, az Úr harcol értetek”, illetve, ha érvényes is, ez többé nem azt jelenti, hogy passzívan töltődnek Isten ajándékaival, hanem az Úr általuk, az ő akaratuk igénybevételével is cselekszik már. Az „apostolok”, és az aktív szolgálatra kiválasztott embereknek más az istentapasztalásuk, mások a hittapasztalataik. A kiváltságos, szolgálatra kiválasztott tanítványoktól többet vár el az Úr.
Persze, erre a többre az Úr tanítja is őket. Először még csak annyi a feladatuk, hogy megálljanak Jézus közösségében a néppel szemben, és átéljék, milyen felelősség, micsoda teher magukra venni ennyi szenvedést, ennyi kétségbeesett könyörgést. Először még meg kell tanulniuk szívükre venni őket, Jeruzsálemtől kezdve egész a pogány Tíruszig és Szidónig, mindenkit, válogatás nélkül, és imádkozni értük.
És előttük, a nép előtt, a nyugalomra és békességre vágyó, könnyű terepre hívott nép előtt, nem panaszkodni. Mert akkor abban a pillanatban megszűnik a gyógyító erők kiáradása, akkor megfordul az irány, és a nyomorult nép erejét kezdi a vezető elszívni. Az apostoloknak fent, a hegyen szabad panaszkodniuk az Úr előtt. Jézus Krisztus jelenlétében kiáltani segítségért, és együtt, egymás kezét megfogva támogatni, segíteni egymást, amikor valamelyikük elesik. Ahogy Dsida Jenő is írja versében:
Szabad-e nékem énekelni?
kiönteni a szivemet,
a pokol-főzte bánatoknak
sötéten habzó serlegét?
Emberek! Szóljatok!
Szabad-e nékem énekelni?
Hiszen olyan nagy bűn a rontás,
a szent világok letiprása
és van-e szentebb, szebb világ
az embereknek öröménél -
a mosolynál, a kacagásnál -
Isszonyuan nagy bűn a rontás.
Mert, olyan ritkán mosolyogtok
és akkor is csak semmiségnek,
mint csörgőnek a gügyögő
parányi gyermek...
Miért gyilkoljam éppen én meg
mikor oly ritkán mosolyogtok?
...Nekem nem szabad énekelnem,
csak akkor, ha majd megtanultam
az átkok helyett áldást szórni,
kesergés helyett mosolyogni
s a nap felissza könnyemet: -
csak akkor szabad énekelnem.