12 Történt azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és Istenhez imádkozva virrasztotta át az éjszakát. 13 Amikor megvirradt, odahívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak is nevezett: 14 Simont, akit Péternek nevezett el, Andrást, a testvérét, Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, 15 Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zélótának neveztek, 16 Júdást, Jakab fiát és Júdás Iskáriótest, aki árulóvá lett (Lukács 6,12-15).
Simon, újonnan kapott neve Péter. Foglalkozása: halász. Erős testalkatú, hirtelen felindulásból, azonnal cselekvő, akaratos ember.
Olyan gyors, hogy a többiek helyett is beszél, még mielőtt nekik idejük volna megfontoltan, óvatosan hozzászólni. Gondolkodása egyszerű, csak rövidtávra tervez. Ha történik valami, utólag igyekszik azt megmagyarázni. Emberekre kevésbé figyel, Isten mindenhatósága, hatalma a fő tényező az életében. Isten szava is, és az Istenként felismert Jézus szava azonnal, gondolkodás nélkül cselekvésre készteti. Isten szava, irányítása, vezetése nélkül azonnal elsodródik, a „Kősziklából” gyenge jellem lesz.
András. Simon Péter idősebb testvére. Péter hirtelensége mellett idősebb volta ellenére háttérbe szorul. Fiatal korától fogva megszokta, hogy Péter akarata kikerülhetetlen, ezért hozzá igazodik. Jézus mégis kiemeli a tanítványok általános köréből, és legszentebb jelenlétébe vonja, felruházza ugyanazokkal a jogokkal, mint akaratos, törtető öccsét.
Jakab és János. Szintén halászok. Péter és András munkatársai egy másik hasonló hajóban. Zebedeus két fia. Jakab idősebb, János még egészen fiatal, tizenéves lehet. Egymást licitálják túl az „uralkodói erényekben”. Hatalmasak akarnak lenni, akik mennydörgést kérhetnek az égből, ha nem fogadják be őket valahol. A leghatalmasabbak akarnak lenni, akik Jézus jobb és balkeze felől ülnek. Anyjuk nevelte őket így. Azt akarta, hogy fiai már ne nyomorogjanak úgy, mint neki kellett. Hogy az eljövendő új uralom alatt övék legyen a két legfontosabb pozíció. Akarhat ennél többet egy szülő, mint hogy a gyermekei kikeveredjenek abból a mélységből, amiből neki már élete során nem sikerülhet? De Jánoska egyben szeretetre is éhes. Egyáltalán nem az a hataloméhes ember, amilyennek őt környezete látni akarja. Nem a pozíció miatt akar elsősorban közel lenni Jézushoz, hanem a szeretetért. Jakabról nem sokat tudunk, szó nélkül vállalta később a mártíromságot. Kemény férfi lehetett. János viszont úgy szerette Jézust, úgy ragaszkodott hozzá, hogy ő vált képessé a leginkább arra, hogy távolról is hallja a mennybe ment Jézus szavát, a Szentlélek által. János olyan szoros egységben volt Jézussal, mint a szőlővessző a szőlőtővel. Neki megadatott, hogy a Lélek azt is kijelentse, amit Jézusnak nem volt ideje a földi vándorlása idején elmondani, vagy elég sokszor elismételni.
Fülöp. Péter és András városából származott ő is. Aki nem akar a középpontban lenni. Egy ilyen multiplexer ember, forgalomirányító. Még Jézushoz sem mer odamenni egyedül, csak András vagy valamelyik másik tanítvány kíséretében. Szeme inkább a többi ember földi igényeire van kiélezve. Pontosan tudja, hogy 5000 embernek mennyi pénzért lehetne kenyeret venni. De Jézusban az Atyát nem látja, csak az embert.
Bertalan. Talán ő az, akiről János evangéliuma Nátánáél néven ír. Ül a belső kis udvarában, a fügefa árnyékában, és imádkozik. Olyan mélyen imádkozik, hogy ha Fülöp nem vonszolná oda Jézushoz, észre sem venné, hogy éppen az a Messiás haladt el mellette, akire egész életében imádkozva várt. De amilyen bizalommal a menny Urához imádkozott, olyan bizalommal csatlakozik Jézushoz. Van szeme a láthatatlanra.
Máté-Lévi. Foglalkozása: vámszedő. Jézus egyetlen szavára feláll a vámszedő asztaltól, és követni kezdi őt. Mint akinek fontos a számadás, számvetés, ő is megírja Jézus élete történetét, „Máté evangéliumát”. De nem olyan vakmerő, hogy saját nézőpontját lássa bele, hanem a meglévő adatokra támaszkodik, ahogy az egy hűséges jegyzőhöz illik. Közben szinte nem is hallunk róla. Nemigen szól bele semmibe. Csak egyszer olvasunk arról, hogy megtérését hatalmas lakomával ünnepli meg, ahová meghívja vámszedő munkatársait is.
Tamás. Tamás, aki semmit sem hisz el bemondásra. Tamás nem épít légvárakat, hanem fontosnak tartja a bizonyítékokat, a tapasztalatra épít elsősorban. Amikor Jézus Jeruzsálembe készül, Lázár feltámasztása miatt, akkor Tamás a látható dolgokból indul ki, és azt mondja, ha Jézussal felmegyünk Jeruzsálembe, akkor ott őt is, és bennünket is meg fognak ölni. Ennek ellenére ragaszkodik Jézushoz, és akkor is követi Őt Jeruzsálembe, ha meg van győződve róla, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle. Nem kenyere a pozitív gondolkodás. Tamás látja, hogy Jézust kivégzik a kereszten, és amikor a tanítványok arról beszélnek neki, hogy Jézus feltámadt, akkor a józan észre hivatkozva ezt elutasítja. Ha majd lesz valami, ami alapján meg tudok bizonyosodni. És Tamás hűsége, szeretete, tiszta szíve megláttatja vele következő vasárnap a feltámadott Urat. És akkor egy pillanatig sem kételkedik, hanem örömmel szólítja Őt Urának és Istenének. A többiek ezzel szemben úgy borultak le Jézus előtt, mennybemenetele pillanatában, hogy miközben nézték a kavicsokat a szemük előtt a földön, közben kételkedtek Jézusban. Tamás viszont olyan erősen hitt, amennyire korábban vágyott a bizonyítékra.
Jakab, az Alfeus fia. Róla sem tudunk sokat. Ha nagyon akarjuk, talán Alfeust azonosíthatjuk Klópással. Ha akarjuk, Klópást azonosíthatjuk Kleopással, aki az emmausi tanítványok egyike volt. A másik talán épp a fia lehetett, Jakab? Nem volna értelmetlen gondolat. Hiszen Jézus egyenként felkereste mind a 11 apostolt feltámadása után. És ezek a tanítványok Jézus halálakor szétszéledtek. Volt, aki visszament halászni, mások szomorúan baktattak egy falu felé, talán ők itt laktak, Jeruzsálemtől nem messze. Jézus pedig melléjük szegődött, mindenkihez úgy, amilyen állapotban találta őket, és megismertette magát velük. Akkor ennek a tanítványnak jutott a teológus szerepe, aki százszor és ezerszer is végiggondolta magában az Igét, hogy vajon minek és hogyan kellett az Írásokból beteljesednie.
Van két apostol, Simon és Júdás, akinek a neve arra emlékeztet, hogy ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket, ha meglátunk egy nevet az ókori szövegekben. Simonból is több volt, és Júdásból is.
A másik Júdásról nem sokat tudunk. Simon arra példa, hogy bizony, néha kutyából is lesz szalonna. Ő ugyanis zélóta volt. Azzal a reménnyel élte mindennapjait, hogy őrizni kell a felszín alatt a tüzet, nem szabad hagyni, hogy kihunyjon a nemzeti érzés, a függetlenség, a szabadság lángja, az Isten iránti hűség lángja. Készenlétben kell állni, fegyverkezni, hogy egy adott jelre előugorjanak, és ledobják magukról a római uralmat. Júdás, az áruló is ilyen lélekkel élte az életét. Ők ketten egy húron pendülhettek korábban. De Simon valamit megértett, és megváltozott. Neki szólt az Ige, amikor arról volt szó, hogy nem rejthető el a hegyen épült város. És hogy úgy világítsatok, hogy mindenki lássa a világosságotokat. Hogy nem szabad elrejteni Isten ragyogását az ágy alá, hanem elő kell lépni vele alkalmas és alkalmatlan időben. Ez már valami egészen más, mint a titkos, földalatti nemzeti felszabadító mozgalom. Ez Isten szabadítása.
És Júdás Iskáriótes. Őt miért?
Jézus kiment a hegyre. Kiment a többiek társaságából, hogy egyedül legyen. Imádkozni ment a hegyre. Egész éjjel imádkozott. Nem sokszor olvasunk ilyesmit, hogy Jézus egész éjjel imádkozik. Élete fontos fordulópontjait kísérik ezek az egész éjszakás imádságok. Hatalmat akart adni tanítványai egy körének. De egyáltalán nem mindegy, hogy ki előtt nyitja meg Isten Országát így, hogy nem csak kapni fogják ezek az emberek Isten erejét, nem csak gyógyulnak vele, hanem cselekedni is tudnak majd. Isten Országának kulcsait adja Jézus ezeknek az embereknek a kezébe. Bizalmat. Felelősséget.
Nem úgy csinálja ezt, ahogy később még a Szentlélek kitöltetése előtt az apostolok próbálkoztak vele, hogy Júdás helyére demokratikusan megválasszanak valakit. Jézus nem hívja össze a teljes „közgyűlést”, hogy elnökséget válasszon. Az apostolok elhívása kizárólag Isten jogköre. Jézus pedig mennyei Atyjának akaratát akarta cselekedni. Tökéletesen az Ő akaratát, senki másét. Lukács ezért emeli ki, még a többi evangéliumhoz képest is jobban, hogy Jézus végigimádkozta az egész éjszakát. Mert amikor mi kerülünk olyan helyzetbe, hogy munkatársakat kell választanunk magunk mellé, akinek „kulcsokat” adunk, akikben meg kell bíznunk, akkor nekünk sincs más esélyünk, mint hogy mennyei Atyánk akaratát kérdezzük ki ebben. És akkor végig kell imádkoznunk az éjszakát. Egyedül, a bekiabáló, megmondó, méltatlankodó, irigy és törtető népet kizárva. Csak kettesben az Úrral. És azokkal, akik már be vannak avatva Isten Országának a bizalmába. Még a jelöltektől sem kell megkérdezni! Ez egyedül Isten szuverén akarata, hogy kit választ ki erre a feladatra.
És amikor megvirrad, Jézus nem jön le a hegyről, hogy a nép körében közölje az eredményt, hanem először felhívja magához a választottakat. Valami egészen mély, szent közösségbe kerül velük. Olyan munkatársi közösségbe, Isten jelenlétében, amibe a többi tanítvány soha nem kerülhet. A többiek még mindig tanulnak, a többiek is részesednek ebből vagy abból, de nem ilyen teljességből, amit ez a tizenkettő itt megtapasztalhatott.
Júdást miért? Azért, hogy ne legyen üldözési mániánk. Ne arról szóljon ez a közösség Isten színe előtt, hogy méltók vagyunk-e erre, és hogy ki az, akit ki kellene zárnunk, hogy meg ne fertőzze a szent együttlétet. Isten jelenléte olyan erős, hogy semmi nem tud benne kárt tenni. Nem emberi kvalitásokat kell nézni. Nem csak tiszta és hívő emberek léphetnek be oda. De nem is csak a bűnösök és paráznák. Hanem azok, akikre az Úr Isten szabad döntése alapján rámutat. Név szerint.
Nincs általános szabály, nem lehet törvényt alkotni, ami valamiféle elvek, etikai vagy dogmatikai irányvonalak mentén le tudná határolni, hogy ki lehet jelen a szűkebb tanítványi körben, ki lesz az, aki az élő Igét elviheti a többiekhez. Maga Jézus Krisztus mondja meg, mind a mai napig, hogy ki az, akinek kezébe adja a „kenyeret és halat”, amikor meg akarja vendégelni a pusztába tévedt sokaságot.
Amikor ma munkatársakat választunk magunk mellé, Őhozzá kell odamennünk, az Ő isteni jelenlétébe kell kerülnünk, és Ő fogja kijelölni nekünk azokat, akiknek bátran a kezükbe adhatjuk a kulcsot. Mi pedig sokszor csodálkozni fogunk. Ezt a hirtelenkedő Pétert? Ezt az álmodozó Nátánáelt? Ezt a földi érdeklődésű Fülöpöt? Ezt a bizalmatlan Tamást? … Ezt a Júdásképűt?
Nem Mátyást, akit szabályos demokratikus választás szerint, Istennek is kis beleszólást adva, józanul megválasztottunk. Hanem Saul/Pált. Mert a fontos az, hogy az újonnan megválasztottat maga az Úr hívja magához, hogy majd Ő küldhesse el, minden alkalommal, amikor üzenetet bízott rá.
És akkor, tizenkettőt választ ki Jézus közülük. Mert a tizenkettő nem csak tradicionálisan Izráel tizenkét törzsének a száma, hanem egy különleges szám, amit könnyű elfelezni, harmadolni és negyedelni is, éppen ahogy arra szükség van. Jézus úgy küldi ki majd őket, hogy mindenkinek van egy állandó munkatársa. Kettesével mennek mindenhová. Kettesével, hogy ők ketten, akárhová mennek, már maguk közt hordozzák az élő Igét, ami beszédben, szeretetben nyilvánul meg közöttük. Kettesével mennek, mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek Jézus Krisztus nevében, Ő ott van közöttük. És ahol Ő ott van, ott gyógyító erők áradnak.
Így válnak képessé arra, hogy „apostolokká” váljanak. Küldöttekké, akiknek mondja Urunk, hogy „menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népet, átitatva őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek jelenlétével, tanítsátok meg nekik mindazt, amit nálam megtanultatok gondolni, érezni és cselekedni, és nézzétek, én veletek vagyok minden napon míg világ a világ.”