6 Egy másik szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Volt ott egy ember, akinek a jobb keze sorvadt volt. 7 Az írástudók és a farizeusok figyelték Jézust, vajon gyógyít-e szombaton, hogy találjanak valamit, amivel vádolhatják. 8 Ő azonban, ismerve gondolataikat, ezt mondta a sorvadt kezű embernek: Kelj fel, és állj a középre! Az felkelt, és odaállt. 9 Jézus pedig így szólt hozzájuk: Kérdezlek titeket: szabad-e szombaton jót tenni vagy rosszat tenni, életet menteni vagy kioltani? 10 És végignézve mindnyájukon így szólt a beteghez: Nyújtsd ki a kezedet! Ő kinyújtotta, és meggyógyult a keze. 11 Azokat pedig esztelen indulat szállta meg, és arról beszéltek egymás között, hogy mit tegyenek Jézussal (Lukács 6,6-11).
Lukács halad szépen sorban, és végigjárja az életnek azokat a területeit, amivel a gyülekezeti vezetőnek kapcsolatban kell lennie, ha gyülekezete pásztora akar lenni. Az igehirdetéstől kezdve a segítők hívásán át a pénzügyekig sok minden sorra került már itt. Most arról a „zsinagógáról” van szó, és arról a „szombatról”, ami már valójában a mi templomunk, ahol a keresztyén gyülekezet gyűlik össze, és a mi pihenőnapunk, a vasárnap. Megint ne a konfliktusra figyeljünk, hanem a gyülekezeti funkcióra.
A kalásztépés története nagy betűkkel hirdeti: a vasárnap az emberszeretet, a diakónia napja. Vasárnap van az a nap, amikor a többiek anyagi feleslegéből részesülnek azok, akiknek nem jutott elég. Így lehet a legrövidebben összefoglalni a kalásztépés üzenetét a gyülekezetépítést tanuló lelkész számára.
Ha az előző történet az emberszeretetnek volt szentelve, akkor ez most Isten szeretetének. Templomon kívül voltunk az előbb, most belépünk a templomba. Mi a feladata a lelkésznek vasárnap a templomban, ha Istent hitelesen akarja szeretni?
Különbség van a két szombatnapi történet között. Az előzőben Jézus nem tett csodát. A kalásztépés nem csoda, hanem emberi cselekedet. Ami lehet helyes, Isten törvényének tükrében, vagy lehet helytelen. Ez a történet más. Itt Isten cselekszik. És a farizeusok szerint Isten cselekedete lehet helyes és lehet helytelen! – Nagy felkiáltójelet, nagy behajtani tilos táblát állít ez az igeszakasz, nehogy mi is ráhajtsunk erre az útra!
Szabad-e hagyni, hogy Isten ereje érvényesüljön a templomban?
Már hogy ne volna szabad! Ez a cél! Ezért épülnek a templomok! Ez a fő funkciója! A gyógyítás. Isten színe elé áll az ember, megvallja törött, sorvadt állapotát, és Isten gyógyító erőket áraszt ki rá. Amikor nem erkölcsi döntésekről van szó, mint az előző szakaszban, hanem tisztán Isten szeretetéről, rajongásról Isten iránt, Isten jelenlétének megtapasztalásáról, tehát valódi istentiszteletről, akkor pontosan ennek kell történnie: beállunk Isten jelenlétének a fényébe, tekintetének a tüzébe, és hagyjuk, hogy égesse el, ami égetni való bennünk, és gyógyítsa meg, ami gyógyítani való. És minden prófétai intés, minden bonyolult teológiai tanítás csakis arra való, hogy eltakarítsunk mindent, ami Isten gyógyító fényének útjában áll. Gátlásokat, félelmeket, hitetlenséget, tévhiteket, egymás piszkálását, tartozásokat, kitaszítottságot, mindent.
Hogy tisztán, egyszerűen Isten jelenlétébe kerüljünk, és minden, ami sorvadt az életünkben, erőt kapjon. Ilyen értelemben mindenkinek fel kell vállalnia önmagát Isten és a gyülekezet előtt, és „középre” kell állnia.
A jobbkéznek itt szimbolikus értelme is van. A jobbkéz a cselekvés szimbóluma. Mindaddig, míg sorvadt valakinek a jobbkeze, nem tud cselekedni, se jót, se rosszat. De Isten törvénye olyan, hogy azt várja el az embertől, amit egészségesen meg tudna tenni, eredeti, bűntelen, sérülésmentes állapotában! A farizeusok ebben nem tévedtek, amikor nem voltak méltányosak, és azt mondták, ennek a sorvadt kezű embernek is ezt vagy azt kellene tennie, hogy igaz ember lehessen. De mivel nem tudja megtenni, ezért bűnös. „Állj a középre!” – mondja Jézus. Jó oka volt rá, ugyanis ez az ember valahol a szélén ült, a közösség peremén. A még éppen megtűrtek között. Csoda volt egyáltalán, hogy valahogy mégis odakeveredett, és nem tiltották őt ki egészen.
De a sorvadt kéz nem csak a tehetetlenség jele, hanem van ószövetségi áthallása is! Például Zakariás könyvében. „Jaj a mihaszna pásztornak, aki elhagyja a nyájat! Fegyver járja át a karját meg a jobb szemét! Száradjon le a karja, vakuljon meg a jobb szeme!” (Zak 11,17). Ki tudja, nem ezt az Igét olvasták-e aznap a zsinagógában?
Hosszabban is olvasom:
Így szól az én Istenem, az Úr: Legeltesd csak a levágni való juhokat! Akik megveszik, levágják majd őket, és nem tartják azt bűnnek, akik meg eladják, ezt fogják mondani: „Áldott az Úr, mert meggazdagodtam!” Pásztoraik se szánják hát őket! Mert én sem szánom többé az ország lakóit! – így szól az Úr. Kiszolgáltatom az embereket egymásnak és királyuknak, darabokra szaggatják az országot, és én nem mentem meg őket.
Legeltettem tehát a levágni való juhokat a juhkereskedők számára. Fogtam két botot, az egyiket elneveztem Jóakaratnak, a másikat pedig Egyetértésnek; így legeltettem a nyájat. De három pásztort is elzavartam egy hónap alatt, mert elfogyott a türelmem irántuk, és ők is meguntak engem. Ezért azt mondtam: Nem legeltetlek titeket! Haljon meg, aki halálra való, pusztuljon, aki pusztulásra való, a megmaradtak pedig marják egymás húsát! Fogtam a Jóakarat nevű botomat, és eltörtem, és ezzel felbontottam a szövetséget, amelyet valamennyi néppel kötöttem. Fel is bomlott az még azon a napon, és a juhkereskedők, akik figyeltek engem, megértették, hogy az Úr akarata ez. Akkor ezt mondtam nekik: Ha jónak látjátok, adjátok meg béremet! De ha nem, akkor tartsátok meg! Ekkor kifizették a béremet: harminc ezüstöt. Az Úr pedig ezt mondta nekem: Dobd a kincsek közé ezt a becses díjat, amire engem becsültek! Fogtam tehát a harminc ezüstöt, és odadobtam az Úr házának a kincsei közé. Azután eltörtem a másik botomat is, az Egyetértés nevűt, és ezzel felbontottam a testvéri viszonyt Júda és Izráel között.
Azután ezt mondta nekem az Úr: Most szerezz magadnak megint bolond pásztorhoz illő holmikat! Mert olyan pásztort fogok támasztani az országban, aki az elveszettekkel nem törődik, az elkóboroltakat nem keresi meg, a sérülteket nem gyógyítja, a fáradtaknak nem viseli gondját, de a kövéreknek a húsát megeszi, és körmeiket letördeli.
Jaj a mihaszna pásztornak, aki elhagyja a nyájat! Fegyver járja át a karját meg a jobb szemét! Száradjon le a karja, vakuljon meg a jobb szeme! (Zakariás 4,17).
Szabad-e a templomban a pásztornak törődnie az elveszettekkel, szabad-e megkeresnie az elkóboroltakat, szabad-e meggyógyítania a sérülteket, szabad-e gondját viselni a fáradtaknak? Vagy csak azért kell összejönni, hogy a gazdagoktól sok pénzt gyűjtsenek, és letörjék az emberek akaratát, védtelenné tegyék őket? És végül kiszolgáltassák az országot, eladják az embereket rabszolgaságba?
Itt ez a sorvadt kezű ember. Jézus tudja, honnan jött, hogyan sorvadt el a keze. A többiek is tudják! Mindenki ismer mindenkit, tudják egymás élettörténetét. Jaj a mihaszna embernek, aki elhagyja hivatását! Bizony, Isten azzal bünteti, hogy elveszi tőle azt, amivel végezni tudná. Nem 100% valószínűséggel történik így, de vannak ilyen esetek. Igénk pedig, a farizeusok előírásai, az egész helyzet, Jézus cselekedete, gyógyításával „mondott” igehirdetése arra enged következtetni, hogy itt ezt a zakariási igét élik át.
Izgalmas kérdés: elhangzik egy Ige, és akkor valahol a prédikáció és a „hirdetések” szakasz között az istentiszteleten szemléltetni kell. Itt van Isten köztünk! – mondja az igehirdetés, és akkor előáll valaki, és cselekszik valamit mindenki szeme láttára, amiből látszik, hogy valóban itt van. Nem szoktunk ilyet tenni, ilyesmi a karizmatikus istentiszteleteken kötelező! Kötelező… És ezzel már el is rontották. Nem lehet Isten gyógyításait így kikényszeríteni. De megtiltani sem szabad.
Jézusnak ebben van a bátorsága, hogy tudja, hogy most Isten ereje csodát akar cselekedni ezzel a sorvadt kezű emberrel. Lukács pedig, mint minden eddigi történetében, Jézust nem mint egyedi, egyszeri Istenembert állítja elénk, hanem mint példaképet. Azt mondja, nekünk is lehet ilyen ajándékunk a gyülekezetben, hogy megérezzük, hogy valami különleges dolog fog történi, ami Isten jelenlétéről tesz bizonyságot, Isten kegyelméről, szeretetéről. És ehhez ad bátorságot, hogy higgyük, hogy ilyen létezik. Nem mindig van, nagyon ritkán van, de létezik!
Jézus tehát a zakariási igét szemlélteti. De nem ítéletet hirdet, hanem „most van a kegyelem ideje”, a fordítottját cselekszi!
Zakariás Isten ítéletéről beszél, Jézus arról, hogy Isten elvette ítéletét népéről. Isten elküldte a Jó Pásztort, aki visszatereli biztonságba az elveszetteket. Aki azért megy Isten szent templomába, hogy ott Isten ereje rajta keresztül kiáradjon, és meggyógyítsa az életeket.
Szabad jót tenni vasárnap. Olyan, mintha azt mondanám, szabad lélegezni vasárnap. Ha lélegzem, életben maradok, ha nem lélegzem, meghalok. Szabad jót tenni vasárnap, mert ha nem teszem, életeket oltok ki. Szabad úgy hirdetni vasárnap az Igét, hogy Isten ereje áradjon ki a fuldokló emberi életekre, és akkor nem halnak meg. Ha valóban Istent imádjuk vasárnap a templomban, és ha jól működik az igehirdetés, akkor jót cselekszünk. Isten erejének építünk csatornát, amin megérkezik az áldás.
Hétköznap is érkezik Isten áldása, minden munkánkhoz szükségünk van áldásra, különben szétesnénk, különben semmi sem sikerülne. De hét közben annyi hiányt, hézagot, éhséget-szomjúságot, sérülést halmozunk fel, hogy vasárnap már egyenesen gyógyításra van szükségünk. Különben hadirokkantként kellene visszamennünk a következő héten, cselekedni.
A lelkész munkája az vasárnap, a templomban, hogy Isten erejének utat engedjen. Ettől „szolgálat”, mert mint szolgák egy menyegző előkészítésén, mindent előkészít, hogy amikor jön a jegyespár, addigra minden el legyen rendezve. Hogy addigra már semmi se vonja el a figyelmet, hanem minden, a legapróbb virágcsokor is az ünnepi eseményt keretezze.
Isten jön hozzánk, kegyelmével, Jézus Krisztus által, középre állít, és meggyógyít. Szabad Őt hívni, várni, csakis Őt kell várnunk minden istentiszteleten, minden igehirdetésben. Jöjj közénk, Urunk, állíts minket középre, cselekedd meg velünk, hogy mi is cselekedhessünk, hogy pásztoraid lehessünk!