1 Egyik szombaton gabonaföldeken ment át Jézus, és tanítványai kalászokat tépdestek, tenyerük között morzsolták és ették. 2 A farizeusok közül némelyek megkérdezték: Miért tesztek olyat, amit szombaton nem szabad? 3 Jézus így válaszolt nekik: Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor megéhezett ő is meg azok is, akik vele voltak? 4 Bement az Úr házába, elvette a szent kenyereket, és megette, sőt azoknak is adott, akik vele voltak; pedig a kenyereket nem lett volna szabad megenni, csak a papoknak. 5 És kijelentette nekik: Az Emberfia ura a szombatnak (Lukács 6,1-5).
Nem szeretek sokat magyarázkodni, amikor Igét olvasunk. Ilyenkor fennáll a veszélye, hogy olyasmit mondok hosszan, amit már mindenki tud. De most mégis kivételt teszek, mert így meg túl tömör a leírás.
Izráelben a szegény emberekről külön törvényekben gondoskodtak. Aratáskor nem volt szabad például az egészet learatni, hanem hagyni kellett a nincsteleneknek, hogy a maradékból gyűjtögethessenek. Mint Ruth könyvében. Ruthnak nem volt semmije, de az aratók után ment, és amit azok hagytak, azt jogosan felszedhette. Aratás előtt is szabad volt annyit szednie az embernek, hogy éhen ne haljon.
Jézus és tanítványai tehát éhesek voltak. Nagyon éhesek voltak. Valószínűleg aznap még semmit nem ettek. De lehet, hogy előző nap sem. El lehet képzelni, ha az volt az ebédjük, hogy nyers búzaszemeket ettek. Nem volt valami szapora így, a tenyerükkel kimorzsolni a szemeket. De más nem volt, hát ezt ették.
Miért nem gondoskodott Jézus jobban a tanítványairól, hogy soha ne kerüljenek ilyen helyzetbe?
Mindig kopogtat ilyenkor az a szó, hogy „felelőtlenség”. Jézusnak a tanítványai olyanok voltak, mintha gyerekei lettek volna. Tanította, nevelte őket, együtt jöttek-mentek. Hát, ha én elindulok valahová gyerekekkel, akkor végiggondolom, hogy hol és mit fogunk enni! Jézus nem gondolt arra, hogy ennie kell majd a tanítványainak? Állást hirdetett nekik, de azt nem gondolta végig, hogy miből fogja a munkásokat kifizetni?
A farizeusok törvénye is csak így tartható be: egész héten dolgozom, hogy szombatra összegyűjtsem azt a tartalékot, amiből ehetek. Ezért nem kell szombaton aratnom, csépelnem, dolgoznom, hanem úgy is van mit ennem. Ezért teljesíthetem azt a törvényt, hogy szombaton pihenek, mert hétközben eleget dolgoztam.
Jézus pedig úgy dolgozott hétközben, hogy semmiféle tartalékot nem képeztek! Van ebben valami félelmetes. Hát lehet „egyik napról a másikra” élni?
Ez a történet már előkészíti a boldogmondásokat Lukács elbeszélésében. „Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert majd megelégíttettek” – tanítja Jézus tanítványainak. Tudatosan vállalt életforma volt ez Jézus részéről.
De ennek is volt hagyománya Izráelben. Tizenkét törzs kapott az országban „letelepedési engedélyt”. Rúben, Gád, Júda, Benjámin, Efraim, Manassé (ez egy, és mégis kettő), Simeon, Zebulon, Issakár, Ásér, Naftáli, Dán. József törzse kétszer számít, és emiatt Jákób 12 fia közül kimarad Lévi. Lévinek kitüntetett szerepe volt. Miután az Úr Áronnak és a körülötte tevékenykedő, szolgálatot vállaló lévitáknak rendelte az Úrnak felajánlott tizedet és áldozatokat, cserébe viszont ezt is mondja: „Földjükből nem kapsz örökséget, és nem lesz birtokrészed köztük. Én vagyok a te birtokrészed és örökséged Izráel fiai között” (4Móz 18,20).
Áron leszármazottai, és a léviták voltak az ország köztisztviselői. Nekik nem volt szabad belebonyolódniuk a mezőgazdaságba, a termelésbe. Az Úr úgy rendelte, hogy ők „közszolgálatot” végezzenek. Cserébe pedig a nép eltartja őket.
Félelmetes dolog, valamilyen szinten a közszolgálat. Kiszolgáltatott állapot. Mert a köz dönthet úgy, hogy nem értékeli ezt a szolgálatot. És akkor az, aki a többiek jólétéért, üdvösségéért odaszánta az életét, éhen marad. Akkor éhesen kell keresztülmennie a gabonaföldeken. Mert senki nem megy oda hozzá, hogy Uram, Jézus! Te vagy az Istentől rendelt Messiásunk, a királyunk. Neked adjuk a mi legfőbb Templomunkat, jöjj, lakj a legszebb részében, és mi majd önként megtesszük, amit Te kérsz tőlünk, hogy békesség legyen az országban.
Jézus mégsem szegi meg az Úr törvényét, hanem azt mondja, „Atyám, legyen meg a Te akaratod!” „Ha Te a köz szolgálatára rendeltél, akkor a Neked szánt adományokból biztosan részesíteni fogsz engem napról napra. Én a Te gondviselésedre bízom magamat.” És így imádkozik Urunk napról napra: „a mai kenyerünket add meg nekünk, Atyám!”
Mennek éhesen az úton, és az ő Gondviselő mennyei Atyjuk gabonaföldeket ad az útjukba. Hálával néznek szét, hogy van mit enni! Mégis igaz, hogy jó az Isten szolgálatában állni. Nem kell kilépniük onnan, és magukra vállalni mindenféle vetés, aratás felelősségét, nem kell elhagyniuk szent hivatásukat, a papi szolgálatot, hanem van mit enni aznap is!
Ezzel az érzéssel mennek a gabonaföldön, mikor meglátják őket a farizeusok. A farizeusokra itt nem kell haragudni, ők nem fontosak igazából. Azért vannak itt az evangéliumnak ezen a pontján, hogy kérdésük fényében annál jobban kitűnjön Jézusnak és tanítványainak az életformája.
Jézus nem véletlenül hivatkozik Dávid példájára. Az üzenete ez: azoknak, akik az Úr szolgálatában járva megéheznek, joguk van enni az Isten kenyeréből. Azoknak, akik az Úr szolgálatában járnak, részesedniük kell azokból a tartalékokból, amit a szombatnapi és egyéb szentségi törvények biztosítanak. Szombaton vannak, akik adnak, és vannak, akik kapnak. Szombaton az ember ad a saját munkaidejéből az Úrnak: lemond arról, hogy magának termeljen. Odaadja idejét azoknak, akik éppen szombaton dolgoznak, a templomra szánja a dolgozó ember az idejét. Ugyanígy van a tizeddel is az ember. Mindenből ad az Úrnak, ami megtermett a vállalkozásában, a gazdaságában. És akik az Úr szolgálatában állnak, részesednek ezekből. Ilyen értelemben Dávid, bár származása szerint nem volt lévita, mégis az Úr szolgálatában járt, és ezért ehetett abból a kenyérből, ami az Úr ügyére volt félretéve.
Jézus sem volt lévita származású, de egész életét mennyei Atyja szolgálatában járva élte, és tanítványait is erre hívta el. Ezért jogos az igényük, hogy mindenből részesedjenek, ami „szombatnapi”, ami az Úrnak szentelt dolog.
„Az Emberfia ura a szombatnak” – mondja Jézus. És ez nem azt jelenti, hogy ezentúl szabadon áthághatjuk a szentségi törvényeket, hogy azok ne volnának érvényesek csak attól, hogy Jézusban hiszünk. Hanem ez azt jelenti, hogy a szombat van Jézusért. A templom van Jézusért, minden adományunk, amit a templom javára adunk, Jézusért van, mert Ő Úr fölötte, és annak adja, akinek akarja.
És ez azt is megmagyarázza, hogy ha igazán hűek vagyunk Urunkhoz, és őszintén imádkozunk, akkor Ő miért tiltja meg az ő igehirdetőinek, egyházának, hogy vállalkozásokat alapítsanak, amik majd bevételt termelnek. Igen, érezhetően akadályokat állít, nem adja rá áldását. Mert Ő úgy rendelte, hogy a nép adományaiból éljenek azok, akik Igét hirdetnek. Akiknek az a hivatásuk, hogy amikor a szent helyen megszólalnak, akkor maga az Úr jön közénk Szentlelke által.
Nyomorúságos állapot volt, amikor Pál apostolnak sátorkészítésből kellett fenntartania magát. Nem is maradt ez így, hanem amikor megérkeztek munkatársai, akkor már egészen az igehirdetésnek tudta szentelni magát. Nem lehet a „sátorkészítés” minta, átmeneti megoldás lehet csak. Nem jó modell az, ahol valamiféle tanítványi közösség először bebiztosítja a maga anyagi létét, és akkor, mintegy várfalak mögül, lőni kezdi az egyszeri, szegény népet „az evangéliummal”.
Az „Emberfia” kifejezésnek van egy rejtett áthallása. Héberül: „ben-adam”, „Ádám fia”. Az „Ádám” szónak, ami embert jelent, közös a gyökere az adámá, termőföld szóval. Az „emberfia” a föld-közeli ember (Ld. Zsoltárok 49). Az ember, aki porból lett és porrá lesz. Aki ki van szolgáltatva a földnek, a szegénységnek. A földönfutó.
Így találkozik Jézusban a legnagyobb méltóság, és a legszegényebb, porban élő ember. Amit Jézus Dávid példájával szemléltet, a menekülő, földönfutóvá lett Dávid király példájával. A por embere ura a szombatnak – mondja Jézus. Jézus Krisztus a porban élő emberhez jött el, legnagyobb méltóságával, hogy Úrként közösséget vállaljon velük, és megajándékozza őket a szombatnapi javakból. Isten áldásából. Jézus felemelte a nyomorúságosan, hiába halászó Pétert és társait, és méltóságot adott nekik. Az igehirdetés méltóságát. Azt a feladatot, hogy ahol megszólalnak, ott megjelenjen Isten országa, az Úr napja.
Jézus tanítványai továbbra sem fognak adakozni a templom javára – mert a királyok sem a saját fiaiktól szedik az adót, de szegénységük olyan gazdagsággá változik az Igehirdetés által, amiért joggal részesednek a többiek anyagi javaiból.
Elgondolkodtató… Lukács evangéliuma azoknak ígéri ezt, akik az igehirdetés, a gyülekezetépítés szolgálatát kapták. De azokat nem hívja ki a hivatásukból, akiknek kivirágzik a keze alatt a gyümölcsöskert, vagy akik valamilyen mesterséget művészi szinten végeznek.
Nem kell erőltetnünk az „egyetemes papság” elvét. Bár az igeolvasás, az imádság, egymás szeretetteli elhordozása mindenkinek kötelessége, és ez már papság általánosabb értelemben. Csak akkor tűnik lehetetlennek Jézus elvárása – hogy mindenki legyen olyan, mint akinek nincs hová a fejét lehajtania –, ha mindenkire kötelezővé tesszük. De Lukács evangéliuma nem mondja azt, hogy az egész népnek el kellene indulnia valamiféle pusztába. Tanítványoknak szól a tanítás, azoknak, akik Jézus Krisztus földi munkájába állnak be, az evangéliumhirdetésbe, gyógyításba. Mások pedig maradnak otthon, és hűségesen, lelkiismeretesen végzik a hétköznapi munkájukat. El is pusztulnánk nélkülük! De tartozunk is nekik azzal, hogy imádkozunk értük, Isten Igéjével helyreállítunk ezt-azt az életükben. Hogy egészségesebb legyen a világ.
Ha nem erőltetjük az egyetemes papság elvét, nem fogjuk elítélni azokat, akik a maguk helyén, otthon, eredményesen gazdálkodnak, vagy létrehoznak valami gyönyörűséges alkotást. Ha van is „egyetemes papság”, mégis van különbség. Vannak ma is, akik egész életüket szánták oda arra, hogy Isten szavát kutassák, és hirdessék. Mások anyagi, földi javakkal látják el a világot.
Érezzük meg a mi saját életünkben is, hogy mikor melyiknek jött el az ideje.