33 Ők pedig ezt mondták neki: János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, ugyanígy a farizeusok tanítványai is; a tieid pedig esznek és isznak. 34 Jézus így válaszolt: Kívánhatjátok-e a násznéptől, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény? 35 De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak.
36 Mondott nekik egy példázatot is: Senki sem készít foltot új ruhából, hogy régi ruhára varrja, mert így az újat is tönkretenné, és nem is illene a régihez az új ruhából való folt. 37 Újbort sem tölt senki régi tömlőbe, mert az újbor szétrepesztené a tömlőt, és kiömlene, sőt a tömlő is tönkremenne. 38 Hanem újbort új tömlőbe kell tölteni. 39 Aki már óbort ivott, az nem akar újat, mert ezt mondja: Az óbor a jó (Lukács 5,33-39).
Mi a böjt és a rendszeres imádkozás értelme?
János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, ugyanúgy a farizeusok tanítványai is. A vallásos ember gyakran böjtöl és imádkozik. Szélsőséges esetben a vallásos ember egész életét a böjtnek és az imádkozásnak szenteli. Vallásos a szerzetes, aki fogadalmat tesz. Három dologra tesz fogadalmat egy szerzetes: szegénység, tisztaság, engedelmesség. Bevonul a kolostorba, és ott kap egy szűk, szürke cellát. Valósággal börtöncella, amit kap. Egy kemény deszkán fog aludni, kap hozzá egy szúrós takarót. Van még a cellájában egy kemény szék, egy asztal. És összesen talán két ruhája van, az is teljesen egyforma. Nem lehet saját ízlése, hanem azt a ruhát kell hordania, amit a rend vezetése kitalált. Azt eszi, amit elé tesznek. Száraz kenyeret vízzel. Nyers káposztát. Valami minimumot. Lemond a szerzetes a saját idejéről is. Napjában hétszer imádkoznak együtt. Hajnali 4-kor kezdik, és éjfélkor zárják a napot. A nap többi részében pedig az engedelmességet gyakorolják, mindig azt csinálják, amit rájuk osztanak. Emberi kapcsolatai természetesen nem lehetnek, saját jogán nem köthet ismeretséget, mert ő nem is létezik tulajdonképpen, lemondott önmagáról. Egyik szerzetes olyan, mint a másik, úgy kell élnie, hogy bármikor helyettesíteni lehessen őt valamelyik társával.
A vallásos ember gyakran böjtöl és imádkozik.
Van ennek értelme? Lemondani önmagunkról… Istenért?
Az igazság az, hogy van sok igazság ebben, amit a szerzetesek csinálnak. Istenhez valóban úgy vezet az út, hogy lemondunk önmagunkról. Ameddig az életünket az irányítja, hogy én mit akarok, én milyen vagyok, mi az én identitásom, addig nem sok helye marad Istennek. El kell érni valahogy, hogy én kikerüljek a fókuszból. Át kell érezni, hogy Valaki, Isten, jelen van, és mindenestől Neki vagyok kiszolgáltatva. Őrajta múlik az életem.
Ennek az útja a böjt. Míg jól van lakva az ember, míg ott az étel, addig az ember nem is veszi annyira komolyan az életet. Csak most, amikor felröppent a hír, hogy „mind éhen fogunk halni”, „be leszünk zárva saját lakásunkba hónapokra”. És akkor megrohamozták az emberek az élelmiszerboltokat. A böjt az, hogy átengedem magam annak az érzésnek, hogy Isten adja nekem az ételt, és Ő határozza meg, hogy mikor, mennyit ad, hogy ad-e egyáltalán, vagy hagy éhen halni. „Jöjj, Úr Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk.” A böjt az, hogy átérzem az éhséget, a kiszolgáltatottságot. Átérzem, hogy rá vagyok utalva Istenre. Hogy ad-e esőt, és ha ad, nem árvizet ad-e, ami elmossa a termést.
Uram, a Te kezedben van az életem! – Ezt az érzést élesíti ki, ha úgy döntünk, hogy nem eszünk egy ideig.
A böjt és az imádság ezért elválaszthatatlan egymástól. Éhesek vagyunk, és közben imádságban megvalljuk Urunknak, hogy Tőle várjuk a mindennapi kenyerünket. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. „Τὸν ἄρτον ἡμῶν τὸν ἐπιούσιον δὸς ἡμῖν σήμερον” „ἐπιούσιον” – azt jelenti, hogy a létszükségletünket.
De Jézus tanítványai nem böjtölnek. Azért, nagy csúsztatás ez a vád, mert a farizeusok úgy tesznek, mintha ezáltal azonnal az is igaz volna, hogy ha nem böjtölnek, akkor nem is imádkoznak, tehát hitetlenek!
Jézus, a te tanítványaid nem böjtölnek, nem fordítanak figyelmet arra, hogy a testüket olyan állapotba hozzák, amikor átérzik, hogy rászorulnak Istenre, ezért kizártnak tartom, hogy imádkoznának, és bármiféle kapcsolatuk lenne Istennel!
Pedig a magyarázat egyszerű. Jézus személyében maga Isten van velük, ezért nem kell előkészületeket tenniük, hogy alkalmassá váljanak arra a könyörgésre, hogy Istent hívják magukhoz. Isten velük van: „Immánuel”. Jézus tanítványai az imádságnak egy olyan formáját gyakorolják, ami a farizeusok és János előtt ismeretlen volt: Isten magasztalását az Ő jelenlétében.
Olyan ez, mondja Jézus, mint egy lakodalom. Ma van az öröm napja. „Most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2). Isten eljött, velünk van, ezért böjtöltünk, ezért imádkoztunk, erre vágytunk… Évszázadok óta! Most itt van, és mi felismertük a pillanatot, örülünk annak, hogy itt van. Örülünk, ameddig velünk van.
Majdnem azt mondtam, hogy minden istentiszteletnek, minden vasárnapnak ilyennek kellene lennie, hogy örülünk Isten jelenlétében!
De nem… Jézus nem ezt mondja. Jézus nem mondja azt, hogy „Íme, megszülettem erre a földre, 33 évvel ezelőtt, Karácsonykor, és íme, most le fogom győzni a bűnt a kereszthalálommal, és ezért már most az én tanítványaimnak soha többet nem kell böjtölniük!”
„De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak.” Ezt mondja Jézus. Ő eljött. Három éven át járt a tanítványokkal, és a tanítványok örülhettek az Ő közelségének, Isten közelségének. Aztán megfeszítették Őt, és akkor elvétetett a tanítványoktól. Nem csak Mesterüket, tanítójukat veszítették el, hanem Isten jelenlététől is meg lettek fosztva. Aztán Jézus feltámadt, és onnantól kezdve valami teljesen bizonytalan állapotban folytatódik ez a történet tovább.
Néhol szomorkodva baktatnak a tanítványok, hogy „mi pedig azt reméltük, hogy…” Másutt kitörő örömmel találkoztak a Feltámadottal. Sült halat ettek vele együtt, hogy megtudják, hogy Ő testben támadt fel. De Tamásnak megérintenie sem kellett Őt, hogy felkiáltson: „Én Uram, és én Istenem!” – Ő érezte Isten jelenlétét, amikor Jézus a második vasárnapon külön miatta felkereste őket.
Aztán kitöltetett a Szentlélek, és a tanítványok Isten jelenlétében nyertek bátorságot. Az előző napokban-hetekben viszont böjtöltek és imádkoztak. Várták, hogy beteljesedik Jézus ígérete. Hogy megérkezzen a „másik Pártfogó”, akit az Atya küld Jézus helyett. Egyszer Péter sántát gyógyít az Ékes-kapuban, máskor pedig börtönbe vetik, és az egész gyülekezet böjtöl és imádkozik érte.
És így van ez mind a mai napig. Erre utal ez a két példázat is. Mind a két példázat ugyanarról beszél. A posztó élő szövet. Az új posztó idővel, mosással összemegy. Ezért aztán, ha a régire új posztóból készült foltot varrtak, akkor az első mosásnál kitépett volna a folt a régi, gyenge, amúgy is szakadozó ruhából. Élő szövet, ez itt a fontos. Alakul még, változik, időbe telik, míg felveszi a maga végleges formáját. Ugyanez igaz a tömlőre is, ami pedig szintén élő szövetből, bőrből készült. Ebbe beletöltötték a bort, az forrni kezdett, és a keletkező nyomás kitágította a bőrt. A rugalmas bőr tudott a borral együtt tágulni, míg végül, amikor kiforrt a bor, addigra a bőr is már megöregedett, de meg tudta tartani még sokáig a beletöltött folyadékot.
Jézus azt mondja, hogy az élő tartalmat élő szövetbe kell tölteni. Az élő Isten rugalmas keretek, rugalmas szokások közt tud működni. Akkor kell böjtölni, amikor Istent távol érezzük magunktól, mert még nem adatott a Szentlélek – vagy elvétetett! Ilyen is van, hogy bűneink miatt Isten egy időre megvonja tőlünk a Szent Lelkét. Túl gyorsan mész! – és lekapcsolja a reflektort, hogy észrevedd, hogy nem látsz semmit, meg kell állnod.
Ilyenkor böjtölni kell. Letapogatni az életünket, hogy miféle kötődéseink vannak. Vajon jó helyről várjuk-e az életet? Nem kerültünk-e valamiféle csapdába? Imádkozni kell ilyenkor. Kérni Istentől, hogy újra a helyes viszonyba kerüljünk Vele.
Luther kerülhetett ilyen állapotba, amikor szerzetes lett. Vágyott Istenre, és rászánta életét egy nagy, véget nem érő böjtre. Mindent megtett, amit a szerzetesrend megkövetelt tőle, mert ő tényleg Isten jelenlétébe akart kerülni. És Isten megáldotta a próbálkozásait. Lutherre egyszercsak rávilágított Isten Szentlelke, és akkor ő úgy érezte, hogy az egész, amit addig csinált, minden erőfeszítése fölösleges volt, egyetlen lépéssel sem vitte őt közelebb Istenhez! „Nem cselekedetekből igazulunk meg!” Isten kegyelme a minden. Minden kegyelemből adatik.
És akkor abbahagyta Luther a böjtöt. Kilépett a szerzetesrendből, megnősült, családja lett, és hirdetni kezdte a boldogságot és örömöt. „Böjtölhet-e a násznép, míg velük van a vőlegény?” Evangélium! Isten jelenlétébe kerülni hit által lehet, kegyelemből! Isten ezt minden emberi erőfeszítés, minden munka nélkül megadja! Egyedül a Jézus Krisztus áldozatáért.
Igaz ez. Isten valóban ingyen kegyelemből ad bűnbocsánatot és üdvösséget, egyedül Jézus Krisztus áldozatáért. De mégsem adja mindig!
Van egy ilyen igazság is, hogy megvan az ideje a böjtnek, és megvan az ideje az örömnek. Isten titka, hogy mikor adja a kegyelmét, és mikor kényszerül az ember arra, hogy böjtöljön. Néha tudjuk, hogy elkövettünk valami bűnt, vétket, hűtlenek voltunk Istenhez, és akkor megvalljuk ezt böjt közben. Mert a böjthöz hozzátartozik a bűnvallás is. Akkor könyörgünk Istennek, hogy bocsássa meg nekünk a vétkünket. Konkrétan azt, amelyik eszünkbe jutott. Máskor pedig közösségi böjtre vagyunk hivatalosok. Úgy, ahogy a királyi lakomára meghív minket a mi Urunk, úgy néha királyi böjtre is hív saját népéért. Ilyenkor is imádkozunk, közbenjáró imádságot mondunk valakiért, valakikért.
Megvan az ideje a böjtnek. De nem a böjté az utolsó szó. Isten Országát várjuk, és Jézus azért ment előre, hogy helyet készítsen nekünk. Várjuk Isten jelenlétét, és a legsötétebb pillanatokban is tudhatjuk, hogy biztosan el fog jönni.
„Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz, mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket. Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte. Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat! Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás, eljön hozzánk, mint az őszi eső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet.” (Hós 6,1-3).