Az előző gondolatban arra próbáltam választ találni, hogyan lehet az ember ilyen vakmerő, hogy hinni kezdi, hogy „praedicatio verbi Dei est verbum Dei”, hogy egy közönséges ember szószéken megszólaló szava olyan súlyú, mintha Isten maga beszélne. Nem veszélytelen ez a gondolat. Sőt, azt hiszem, a világtörténelemben, és az egyház történetében valószínűleg sokkal többször éltek vissza ezzel a gondolattal, mint ahányszor valóban megtörtént volna ez a csoda.
Mert nem mindegy, hogy valaki, Isten egy „méltatlan bár, de” elhívott szolgája – aki nem is annyira méltatlan, hogy egy sorba lehessen állítani a piac sarkán kijárási tilalom idején is iszogató nyomorultakkal, de mégis méltatlan, amikor Isten tökéletes, dicsőséges, szent szavának a közvetítésére vállalkozik – szóval, nem mindegy, hogy Isten egy elhívott szolgája szólal-e meg vasárnap, és a gyülekezet tagjai számára az ő emberi szavain keresztül mégis valami rés nyílik a mennyország kapuján, vagy egy pökhendi, öntelt alak olvassa ezt a tételt valami tankönyvben, fejébe száll a dicsőség, és otthon, miközben köti a tükör előtt a nyakkendőt, veszi fel a palástot, röhögve mondja, hogy „minden, amit mondok, Isten szava”, és onnantól elvárja a neki kiszolgáltatott emberektől, akik parochiális jogon hatalma alá szorultak, hogy minden böffentésére áment mondjanak és rabszolgaként engedelmeskedjenek neki.
Félelmetes ez a veszély! Nem véletlen, ha menekülünk előle a pusztába. És az egyháztörténet meg is hozta erre a veszélyre a menekülési kísérleteket. Megtörtént a szószéki beszéd trónfosztása. Ha nincs hatalma, akkor nem is árthat! Legyünk mind testvérei egymásnak. Kiáltsunk együtt az Úrhoz! Soha, semmit ne kényszerítsünk rá senkire! Hiszen akik itt vagyunk a templomban, már eleve azért jöttünk ide, mert Istent keressük, Istenben hiszünk. Hívő emberek közössége vagyunk, akik békében, szeretetben át akarjuk ölelni egymást. Épp csak egy költőre van szükségünk, aki kifejezi, ünnephez méltó nyelvezetre fordítja mindenkori vágyódásunkat Isten iránt. Mi pedig nagy örömmel mondjuk vele szépen kicsiszolt verssorait, gyönyörködünk a zeneszerzők mennyei dallamaiban. És ez maga a vallás. A „vallás” szavunkban benne van, hogy „hitvallás”. Kiábrázoljuk azokat az érzéseket, amik eltöltenek bennünket, amikor Isten jelenlétébe kerülünk. Mert mindnyájunkban, akik hiszünk, felébred valami közös érzés, amikor belépünk az üres templomba.
Reményik Sándor:
Üres templomban
Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.
Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
és mise sincs, se karinges papok,
az oltáron két öröklámpa ég,
az Istenemmel egyedül vagyok.
A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
itt állok, szemben állok Ő vele
s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.
Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
csak fürkészem a nagy Akaratot;
úgyis addig állok, míg Ő akarja
s ha nem akarja: összeroskadok.
Olyan végtelen áhitat fog el,
mintha erdőben néznék csillagot,
ahol az örök, ős csend ünnepel,
pedig – csupán egy templomban vagyok.
Puszta – üres templom, az egyházmentesség értelmében? Néha erre is szükség van, hogy rendet tegyünk a hitünkben. Mi az, amit én hozok ki magammal a 40 napos pusztába, Isten jelenlétébe, mi az, amire szükségem van mégis, mert önmagamban nem vagyok elég. Az egyházmentes templom pusztájában érlelődnek a jogos elvárásaim. Isten akaratának meg kell szólalnia, az Úr Jézusnak vállamra kell tennie a kezét, és meg kell szólítania: nem akarom, hogy összeroskadj! Ezt az érintést nem adhatja meg az üres templom.
Van az Úrnak szava, ami kívülről érint meg minket, és nem a magunk „hittudatában” hordozzuk. Egyedül az Úr Jézusnak volt teljes a hite annyira, hogy ha Ő belépett a templomba, akkor a templom már nem volt üres. Ha Ő belépett a pusztába, a gyógyító érintés, Isten kimondott Szava lépett oda be, bármilyen puszta is volt az előtte, és forrásokat fakasztott.
Éppen ez az egyház, a liturgia, az igehirdetés feladata, hogy Jézus Krisztus gyógyító, minket megérintő szavát szólja hozzánk. Mert összeroskadunk az üres templomban, néma, Isten akaratát hiába fürkésző áhitatunkban.
Nem elvetni kell a hivatalos egyház jelenlétét és tevékenységét, hanem érezni, látni, hogy valóban Isten szolgálata-e az istentisztelet. Ha igen, akkor annál nagyobb bizalommal fogadni Istennek minket újjáteremtő, örök életre újjászülő Igéjét.