28. nap, huszonnyolcadik gondolat. És azt hiszem, azok, akik abból a tradícióból jöttek, ahol „bizonyságot” szoktak tenni, már egészen elkönyveltek engem hitetlennek. Mi is ez a bizonyságtétel, amire ők várnak? Az, hogy életemnek volt egy pillanata, ami vízválasztó. Onnantól fogva, akárhányszor magamról beszélek, mindig van egy „előtte” és egy „utána”. Életemnek ezt a pillanatát azért mesélem el újra meg újra, barátok közt, és nagy gyülekezeti nyilvánosság közt is, hogy a többiek is törekedjenek erre az élményre, és az ő életükben is megjelenjen az „előtte” és „utána”. Megtérés. Mi is ez?
Talán azzal lehetne legjobban szemléltetni, mint mikor rossz jegyet kap a gyerek az iskolában. Én is kaptam rossz jegyet. Aztán egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogyan tudnám ezt eltitkolni, kimagyarázni, kijavítani, jóvátenni. De amit egyszer beírtak, az előbb-utóbb úgyis kiderült. Hogyan tudnám szüleim haragját semlegesíteni, amikor megyek hazafelé? Mert elkövettem valamit. Mint Jákób, amikor hazatérőben Lábántól arra készült, hogy becsapott, megrabolt bátyjával, Ézsauval hogyan fog találkozni. Egy rakás ajándékot küldött előre, hogy mire ő odaér, és szemtől szembe találkoznak, valamiképp csillapodjon Ézsau jogos haragja.
És minél inkább gondolkodtam akkoriban ezen, annál távolabb kerültem attól, hogy hazamegyek, és őszintén bevallom, hogy mi történt, mit tettem. De minél távolabb kerültem szüleim elvárásától, annál kevésbé voltam képes a jövőben is teljesíteni ezeket az elvárásokat! Különös jelenség ez: ha nem vagyok velük őszinte, akkor a cselekedeteim is elkezdenek maszatosak lenni, pontatlanok lenni. Akkor egyre többet hibázom, mivel nem hozzájuk viszonyítok, nem tudok tekintettel lenni rájuk. Annál inkább csúszom lefelé a lejtőn.
És akkor még több hazugságot kell kitalálnom, hogy ezt az egészet elleplezzem előlük.
Elvárás – hiba – titkolózás – hazugság – bűn – még több hazugság…
Egyre nehezebb erőt venni magunkon, és őszintén odaállni szüleink elé, hogy „Vétkeztem, az ég ellen és teellened!” – És elviselni a haragot, a büntetéseket. De végre egységbe kerülni velük, ami erőt ad a tiszta élethez. Mert végre megint van egy „fórum”, ahol nap végén őszintén elszámolhatok sikereimmel és kudarcaimmal. Van egy tükör, amibe naponta belenézhetek.
Halogattam ezt a témát, mert annak idején olyan alkat voltam, hogy mire 15 perc alatt hazaértem, sikerült annyi erőt gyűjtenem, hogy őszintén el tudtam mondani, ha valami kellemetlen dolog történt velem. Soha nem törtem meg ezt az egységet. Gyermek koromban.
Később az ember mennyei Atyjához fordul így. És Tőle is el tud így szakadni, ha erre hajlamos. Bizony, akkor óriási erőfeszítéseket igényel, hogy őszintén oda tudjon állni. Ez emberi dolog, pszichológia, a gyermekkori élmények kivetülése Isten-kapcsolatunkra. De mégis érdemes odafigyelni erre, nehogy közönséges pszichológiai kérdések akadályozzák meg a tiszta, működőképes kegyességünket.
Van az az igemagyarázati módszer, amelyik minden egyes igehelyet arra használ fel, hogy ezt a pszichológiai folyamatot segítse a hallgatókban. Visszatalálni a mennyei Atyához, a bűneink miatt magunk köré szőtt hazugsághálóból, leplezetlenül megállni Őelőtte. Kegyelmében részesülni.
Hogyan bomlik ki ez az igeszakasz akkor, ha ilyen lélektani akadályokkal küzdünk, és ezért nem vagyunk „tisztaszívűek”?
A puszta ilyenkor az a puszta lesz, ahová a bűnös ember bűnei miatt kiszorul. Jézust a Lélek viszi ki a pusztába, de mi a bűneink miatt kerülünk oda. Ha otthon nem tudunk őszinték lenni, ha nem vagyunk képesek hazajönni, akkor bizony a pusztában vagyunk, mint csellengő gyerek. Mint tékozló fiú, aki éhezik a disznók mellett, mert elmenekült apja állandó számonkérése elől. Mint a vándorló Izráelben a táborból kiközösített ember, akinek a pusztába kellett kivonulnia, nehogy betegségével összefertőzze a többieket.
Bizony, az Úr is kiküldhet minket a pusztába, „érni”, hogy bűnbánatra jussunk Őelőtte. Hogy magányosan töltsük azt az időt, amikor olyan betegségeket hordozunk, amivel mások életét veszélyeztetjük. Míg meg nem gyógyulunk ezekből. Aztán Ő oldja fel a „karantént”, ő enged vissza a közösségbe. Mert Ő ezt is megteheti.
De van néha úgy is, mint ahogy ez megjelent keresztyén egyház egy magasabb szervezettségi fokán, (a palesztinai gyülekezetben egyszerűen a zsinagógai gyakorlatot építették be), amikor a gyülekezetek aktívan használni kezdték a kiközösítés eszközét: „Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt!” (Mt 18,17).
Előfordulnak közösségek, ahol ilyen leegyszerűsítő képpel élnek, hogy mi, akik a közösség rendjéért felelünk, tiszták vagyunk, és jogunkban áll meghatározni, hogy ki a bűnös, azt pedig kidobjuk a külső sötétségre, hadd sírjon és csikorgassa a fogát. Akkor a lelkész átveszi a büntető-nevelő apa szerepét, ebben technikai segítséget ad a presbitériuma, az egyszeri gyülekezeti tag pedig minden mozdulatára oda kell figyeljen, és a lelkész előtt kell számot adnia mindenről, akárcsak egy kisgyermeknek apja előtt. És félnie kell, hogy mikor közösítik ki, mikor ítélik lelki halálra. Hogy ott aztán bűnbánatot tartson, és magát megalázva visszatérhessen a közösségbe, ami nem csak lelki közösség, hanem az adott település közössége, akik együtt teremtik meg az anyagi megmaradás lehetőségét is.
És akkor jön a térítő prédikáció, amivel bűnbánatra lehet késztetni a gyülekezettől elszakadt – elszakított embert. A „bizonyságtétel” pedig az, hogy nézd, én is ki voltam közösítve, és megbántam bűneimet a gyülekezet vezetősége előtt, és visszafogadtak. Most engedelmes vagyok, nem szegem meg a Tízparancsolatot, nem káromolom Istent, nem tartok otthon bálványszobrokat, nem ejtem ki soha Isten nevét, minden vasárnap templomba megyek, nem vagyok tiszteletlen az idősekkel, nem ölök embert, nem paráználkodok, nem lopok, nem hazudok, és nem irigykedem. Légy te is olyan, mint én, és akkor téged se fogunk ellehetetleníteni.
Ha megtérsz, nem fogsz szenvedni többet, mert a bűneid miatt szenvedsz, az ördög kísért, ami benned van! Ha a Szentírást olvasod, akkor engedelmessé válsz, akkor nem fogsz hallgatni az ördög tanácsaira, mint eddig! Akkor te is békességet találsz. Ha hiszel abban a Jézusban, aki nem csak a pusztába ment ki érted, hanem helyetted a keresztre is felment, szenvedett és meghalt, akkor bűnbocsánatot nyersz. Vedd fel a kereszted: vállald el a bűneidet. Jézusnak is fájt a kereszt, te is vállald azt a fájdalmat, a szégyent, amit bűneid megvallása jelent neked – előttünk. És akkor megszabadulsz – a mi haragunktól és gyűlöletünktől.
Mit mondjak..?
Van ebben ráció, egy ilyen gyülekezeti modellben. Mert az emberek nagy többsége nem tud maga felelősen megállni Isten előtt. Szüksége van arra az intézményre, amit a római katolikus egyház olyan szépen kiépített, hogy mise előtt beállhatnak a sorba, és beülhetnek egy szépen díszített fülkébe, és ott emberi közreműködéssel, segítséggel túleshetnek ezen a nehéz „szülésen”. Ott, elvileg, minden következmény nélkül szóba hozhatják bűneiket, Isten színe előtt. Hatalmas pszichológiai segítség lehet, ha a hívek megbízhatónak tartják azt a papot, akinek elsuttoghatják azokat a bűneiket, amitől talán vörösek vagy feketék otthon a falaik. Mert maguknak sem merték bevallani. Segítség, mert ha bűnbánattal kimondták, már a legnagyobb lépést megtették afelé, hogy megszabaduljanak tőle. Akkor már ismét ott van az a „fórum”, ami gyermekkorukban a szüleik előtt volt, ahol vissza lehet találni a megörökölt értékeikhez. Erkölcsi értékeikhez, erényeikhez, nemességükhöz. Megszűnik az a tradíciótörés, ami lázadásban szokott megnyilvánulni. Generációs lázadásban. Nincs többé generációs lázadás, hanem hűséges folytatása az elődök alkotó, teremtő munkájának.
A protestáns ember, gyónás intézménye híján, némiképp ki van dobva a pusztába ebben a helyzetében. Mert addig nem állnak szóba vele, míg meg nem tér. Úgy áll ott, mint Jézus, a maga 40 napos böjtjében. És jön az ördög – és a kiközösített embernek nincs ereje nemet mondani neki. Aztán megint jön – és megint nincs ereje nemet mondani neki. Honnan is volna ereje, amikor az csak a Krisztussal való élő közösségből adatik?
Csak ha szól hozzá az evangélium: „Megbocsáttattak bűneid!” – és akkor Krisztusba kapaszkodva a kísértéseknek is könnyebb ellenállni.
Valakinek, egy adott pillanatban, oda kell mennie – a fenti gyülekezeti modell szerint – ahhoz a Nód földjén kóborló bűnöshöz, és amint van, sok bűn alatt, ki kell mondani fölötte a kegyelem igéit: „Megbocsáttattak bűneid!” Akkor más emberré lesz ez a valaki. Újjászületett emberré. Akit lassanként vissza lehet vezetni a gyülekezet közösségébe.
Mit tehet ez az ember odakinn, a külső sötétségben, ahol sírás és fogcsikorgatás van? Azt hiszem, semmit. Várni tud. Küzdeni tud, és mindig el fog bukni az ördög minden kísértésében. Olyan kenyeret akar majd szétosztani, ami nem az övé. Úgy akar hatalmat szerezni, hogy az ördög eszközeit használja. Olyan, másokat elkápráztató mutatványokba fog, amibe belebukik.
Mert önmagát kell megvédenie, mindenféle kígyók ellen, ott egyedül a pusztában. És, igen, valóban igaz az evangéliummal érkezők tapasztalata ilyenkor. Az ilyen kiközösített ember még az evangéliumot is gyanúsnak fogja tartani. Ki és miért akar fölötte hatalmat szerezni? Ki és miért akar fájdalmat okozni neki? Ki és mivel akarja elkápráztatni, hogy aztán szaván fogja, és örök engedelmességet követeljen?
És, ha éppen ezektől az evangelizáló emberektől élte át a kiközösítést, akkor bizony az evangéliummal érkező ember ilyen fájdalmas gondolatokat fog a bűnös emberben felidézni. És a lelkes evangelizátor ismét igazolva láthatja magát: lám, ez az ember Isten ellen, Krisztus ellen, a kegyelem ellen lázad! Nem kell neki a kegyelem, akkor megérdemli a sorsát!
Micsoda félelem és rettegés lehet akkor azokban, akiket még nem kaptak rajta semmilyen bűnön ezekben a közösségekben? Mert, azt tudjuk, hogy tökéletes ember nincs. Mindenkiben lehet valami hibát találni. Mindenkinek van oka rettegni a számonkéréstől, ha annak egyenes következménye ez a brutális kiközösítés.
Lehetséges egyáltalán ezek után erővel és hatalommal kimondani, hogy „Megbocsáttattak a te bűneid?” Hisz-e igazán az ilyen evangéliumhirdető a bűnbocsánat erejében, ha az egész eddigi eseményeket emberi viszonyokon belül értelmezte? Emberi akarat, amelyik a gyülekezet normáit betartja, amelyik tudatosan képes a Tízparancsolat szerint élni, maradéktalanul. Emberi ítélet, amelyik kiszúrja azokat a renitenseket, akik vétkeztek – miközben a többieket, és saját magát, teljesen tisztának tartja. Emberi kiközösítés, amelyik gyűlölettel fordul el a kiközösített embertől. Emberi bűnbocsánat hirdetés: megbocsátottunk neked, bűnösnek! Emberi, pszichológiai „megtérés”, „újjászületés”, a bűnbánat, bűnvallás akarása. Emberi döntés Krisztus mellett. A Krisztus keresztáldozatáért kapott bűnbocsánat emberi gondolatával való akaratlagos egyetértés. Emberi nevelés, feltételek kiszabása, a visszatérés útján. Emberi jóvátétel a bűnös részéről.
Hol van itt Isten ereje?
És, nem érzi-e jogosan csalásnak ez az ember, hogy emberek iránti engedelmességet követelnek meg tőle, és nem Isten iránti számadást? Nem érzi-e jogosan kiskorúsításnak az ember, hogy a többiek, akik csak azért nem találtatnak bűnösnek, mert ők hozzák az ítéletet, vele így (el)bánjanak? Valami óriási igazságtalanság bújik meg ebben a gyülekezeti modellben.
De vajon elég érettek vagyunk-e ahhoz, hogy ennél jobbat kapjunk?
Van-e annyi Lélek-jelenlétünk, hogy Krisztussal együtt, Vele közösségben, kibírjuk a pusztai negyven nap kísértését?