A 40 napos pusztai kísértés Jézus életében felkészülés az igehirdetésre. Láttuk az előbbi gondolatokban, hogy mennyi probléma adódhat abból, ha valaki ezzel a kitüntetett pozícióval visszaél. Gőgös, magukat isteneknek képzelő emberek, hirdetnek valamit úgy, mintha Isten szava volna. Egyesek fenntartják a jogot maguknak, hogy kivegyék az ember kezéből a közvetlen istenkapcsolatot, és úgy gondolják, hogy csak rajtuk keresztül van joga az embernek Istenhez fordulni. Isten nevében elkövetett kegyetlenségek – a jó cél érdekében. Az élő Isten helyett valamiféle elvek számonkérése.
Megrémül az ember, hogy szabad-e egyáltalán ilyen „műtétnek” kitennie magát, hogy templomba megy, és fölteszi a lelkét a műtőasztalra, hogy egy másik, erre kinevezett ember, altatásban vagy altatás nélkül vágjon, faragjon, kötözzön és gyógyítson benne. Megszólal a rettegés hangja, hogy „Majd én magam!” – és összeroskad az ember, amikor önmaga megváltásának terhét próbálja magára venni, ahelyett, hogy Krisztus vállára tenné. Ez sem jó.
Ki méltó erre a munkára? Honnan ismerjük fel azt az embert, akiben megbízhatunk? Vagy, egyáltalán hogyan zajlik ez, hogy bele ne haljunk? Rudolf Bohren azt mondja, hogy a prédikálás olyan bátorságot, merészséget igényel, mintha egy meredek hegyoldalon síelnénk. Akár a nyakunkat is kitörhetjük, akkorát is bukhatunk vele. Majd hozzáteszi, hogy ha Igét hirdetni veszélyes, akkor igehallgatónak lenni még veszélyesebb! Minden igehirdetőnek tisztelnie kell hallgatóit, mert nem kevesebbre vállalkozott az a néhány ember, mint hogy életét kockázatja, és felteszi arra az üzenetre, amit a gyarló ember megszólaltat egy prédikációban. Igehallgatás közben is vannak nagy örömök, de nagy fájdalmak, csalódások, bukások is. Csak így jöhet létre az élő kapcsolat, a „hármas fonál” igehirdető, igehallgató és Isten között.
Van az a kegyesség, amelyik próbálja magát bebiztosítani az ilyen csalódások ellen. És azt mondja, hogy csak a megtért, krisztusi lelkületű ember hirdessen igét! Az igehirdetésre felkészítő „40 napot”, böjti időszakot a bűnbánat, megtérés, megtisztulás, megszentelődés időszakának látja. Helyesen, egyébként, mert az is. Nagy szükség van erre! De nehogy ez a megszentelődés átvegye Isten helyét a hitünkben! Van, aki úgy gondolkodik erről, hogy itt tanulja meg a leendő igehirdető az előzőleg megtanult Szentírást alkalmazni az életére. A 40 nap után egy mindig és mindenkire mosolygó, békés, türelmes, adakozó, jó, hűséges, szelíd, önmegtartóztató ember lép ki a függöny mögül. Távol van tőle minden indulat, mindenre igent mond, semmire sem nemet. Soha senkit nem utasít el, és mindenkit mindig átölel. Senkinek nem okoz botránkozást. Önfeláldozásával a kereszt határait súrolja. – Vagy egy másik ideálja van a templomba érkezőnek, egy szigorú, fegyelmező, dogmatikai és etikai elveket zéró toleranciával számon kérő körszakállas férfi. Akárhogy is, de van egy „krisztusi” személyisége, ami az egyszerű igehallgatónak biztonságot ad, és megóvja a csalódástól, fájdalomtól, tévedéstől, „tévtanítástól”.
Átalakulni „krisztusi emberré”… Lehetséges ez? Mi a „krisztusi ember” normája? Én, egyszerű hívő, aki betér a templomba, milyen irányelvek szerint, milyen mérce szerint mondok ítéletet arról, hogy az igehirdető krisztusi-e, és ha igen, akkor nekem jót fog-e tanácsolni?
És, tegyük fel, maga Assisi Szent Ferenc lép fel a szószékre, akit mi, protestánsok is tisztelünk. És látjuk rajta, micsoda krisztusi ember! Lenyűgöző személyisége szinte magától megszólal. Élete minden egyes kimondott szavát átjárja, és átragyog rajta a Krisztus. Így van ez, még a madarak is hallják, értik! Vajon igaza volna-e, ha azt mondaná, pl. Szent Istvánnak, hogy „légy olyan, mint én”? Volna-e ma országunk, ha első királyunk szétosztotta volna minden vagyonát, és megadta volna magát, és egész népét annak, aki agresszívabban akarta volna megszerezni a hatalmat? Vagy Assisi Ferenchez lépne oda valaki, és azt mondaná, hogy bolond vagy te! Nem véletlenül van ott a katonaság ilyenkor vészhelyzet idején, különben minden szétlopnának, szétrabolnának az emberek, akik szeretnek a zavarosban halászni, akik ilyenkor, a felfordult világban akarnak meggazdagodni. Miközben a lelkiismeretesebbje mások életéért küzd, és nem ér rá odafigyelni, ki ólálkodik a háta mögött. Vannak időszakok, amikor a szentistváni szentségre van szükség, és nem a szentferencire. És fordítva.
Felmegy a hiteles ember a szószékre, és mond egy prédikációt, önmaga példáját kivetítve, általánosítva. Jó dolog az általánosítás, ez vitte mindig is előre az emberiséget. Amikor egy gondolkodó ember látta, hogy mit küzdenek az emberek a szántással, és kitalálta, hogy be lehet fogni az eke elé a lovat – és ezt megtanította embertársainak is. A modern tudomány abban nagyon hatékony, hogy embermilliókra alkalmazható általános megoldásokat dolgoz ki. Van annak létjogosultsága, hogy valamit az ember a 40 napos böjtjében megharcolt, hogy válaszokat kapott, hogy megtanult néhány fogást az ördög ellen, és akkor ezeket általánosítva elmondja a többieknek. Követhető példává válik így a hiteles, krisztusi ember.
De ez még nagyon kevés. Szegény volna az igehirdetésünk, ha az egész gyülekezetnek csak egyetlen ember példáját volna szabad követnie. Ráadásul, ez a szent példa nem is mindenben tökéletes. Cseri Kálmán gyülekezetében sok csoda történt, megtérések, gyógyulások, Isten tapintható jelenléte, mégis vicces, amikor az ő tiszteletére rajongói raccsolni kezdenek.
Sokkal fontosabb a 40 napon az, hogy rájöjjünk, egyedül Krisztusnak van krisztusi személyisége. Egyedül Krisztus van abban az egzisztenciális helyzetben, hogy helyes látásmóddal értelmezze a Szentírást. A legnagyobb lecke, amit a 40 napos pusztában megtanulunk, hogy „Ha nem te szólsz, Uram, a szó fülig, ha érhet”. Ha adatik a Krisztus Lelke, akkor tudunk mi is jól megszólalni a Szentírás alapján. Ha meg is szentel az Úr Igéje a 40 nap alatt, nem azért teszi, hogy saját személyiségemet sugározzam tovább, hanem azért, hogy megértsem, hogyan lehetséges az, hogy az Isten megszólal, a Szentírás szavain keresztül, és átalakít egy emberi életet, az én életemet. Prototípusa vagyok Isten munkájának a rám bízottak között. Nem a végeredményt illetően, hanem a folyamatot, ahogyan ez történik.
Nem engem kell sokszorosítani, hanem Isten megszólalására kell figyelmesnek lenni. Hogy amit külső zavaró tényezők nélkül megtanultam – jön a kísértés, és a Szentírás, a Szentlélek erejével, Isten élő Igéjében érkező Krisztus hatalmával elhárítani a kísértést – azt később nehezített körülmények között: emberek között, jó tanácsokat osztogató, engem régóta ismerő családtagjaim és munkatársaim, barátaim között meg tudjam ismételni. Isten megszólal az általam szóba hozott Szentírás szavain keresztül, és Ő maga, az én közvetítésem és személyiségem ellenére, átalakítja, megszenteli azokat, akik az Úr hozzájuk szóló szavát hallgatják.
Ezért, mivel így gondolunk az igehirdetésre, nem számít az igehirdető személyisége, nem annyira számít, hogy krisztusi-e vagy sem, hogy többet vagy kevesebbet téved-e a tanaiban, hogy mennyire tud szelíden odafordulni embertársaihoz a hétköznapokban. Isten Igéje meg fog szólalni, ha mi, hallgatóként vettük a bátorságot, hogy magát Krisztust halljuk meg az igehirdetésen keresztül. Nem érdemes túlbiztosítanunk magunkat, mert ez a „40 nap” nem elég ahhoz, hogy egy ember, aki lelkünk legfontosabb kérdéseibe beleszól, tökéletessé váljon. A mi bizalmunk Krisztusban van, aki minden hibát kézben tart, és ha valami fájdalmas is történik velünk, azt is javunkra fordítja.
Ilyen értelemben egy istentisztelet a puszta és az Édenkert keveréke. A pusztában kipróbáltak leszünk, az Édenkertből erőt merítünk. Mindaddig, míg majd az üdvösségben minden hiba, minden tévedés, minden bűn és minden betegség, minden könny és fájdalom el nem töröltetik, és boldogan fel nem oldódhatunk Isten örök jelenlétében.