Nem emberi akaratnak kell megszólalnia, amikor ezt az Igét olvassuk, nem közönséges ember példáját kell követnünk, amikor ezt az Igét magyarázzuk. Hanem az élő Isten szavát kell meghallani belőle. Erre vállalkozunk, ahányszor kezünkbe vesszük a Szentírást.
De, ha ilyen súlyos dologra vállalkoztunk, vajon nem volna-e jó valahogy bebizonyítani, hogy a Szentírásnak ez a szakasza valóban Isten megmásíthatatlan, igaz, eredeti, hiteles szava? Hogy aztán már így, egy ilyen bizonyítás után, bizalommal mondhassuk, hogy „Tegye áldottá az Úr az Ő Igéjének meghallgatását, szívünkbe fogadását és megtartását”.
De, azt kell tapasztalnunk, hogy ahányszor megkíséreljük, hogy valahogy visszavezessük, bizonyíthatóan Istenre a Szentírás betűjét, egyre több kétségünk fog felmerülni. Elég csak összehasonlítani ezt a szakaszt a Márk vagy Máté írása szerinti változattal. Máté nem tesz említést róla, de Lukács kihangsúlyozza, hogy Jézus „Szentlélekkel telve” tért vissza a Jordántól, és indult 40 napos böjtjére. Lukács szerint Jézus maga ment ki a pusztába, a Lélek indítására, ösztönzésére. Máté szerint a Lélek egyszerűen erővel és hatalommal kivitte Jézust oda. Máté szerint Jézus „böjtölt” negyven nap és negyven éjjel – amibe azért valamilyen minimális táplálkozás, víz nyugodtan beleérthető. Lukács emberfeletti böjtről tud, amikor semmit nem eszik Jézus azokban a napokban. Lukácsnál az „ördög” kísért, ami egy köztudomás szerint létező alvilági szellemi lény, Máténál a „kísértő”, ami inkább a bírósági eljárásokra utal, a vádlóra, aki áldozatára bűnt akar rábizonyítani. Máté hosszabban válaszolja meg az első kísértést: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” – mert ő zsidókeresztyén gyülekezetnek ír, akik folytatták a zsinagógai gyakorlatot, ahol az Úr napján felolvastak a Szentírásból, és magyarázták azt, mint Isten szájából származó, a gyülekezetnek szóló élő üzenetet. Lukács görögök közt hirdeti az evangéliumot, és inkább Jézus isteni erejének jelenlétét hangsúlyozza. Lukács hangsúlyozza, hogy köztudomás szerint az ördögé minden hatalom ezen a világon. A görögök egy része, a későbbi gnosztikusok, ugyanis úgy hitték, hogy ami anyagból készült, azt valami „Démiurgosz” formálta, és ő tehető felelőssé a világban található rosszért. Tehát, tulajdonképpen a világot egy gonosz isten formálta, és az anyagvilág rossz. Úgy gondolták, ha megszabadulnak az anyagtól, a lélek kiszabadul a testből, és visszatér az ideák világába, akkor érik el az üdvösséget. Ezzel a gondolattal, köztudomással, tévhit elleni harccal meggazdagítva mutatja be Lukács az ördög kísértését. Míg Máté egyszerűen csak a világuralomról beszél.
A kísértések sorrendje sem ugyanaz. Máté a kenyérkérdés után a Templomra tér át, végül mondja el a hatalomról szóló kísértést. Próféta – Pap – Király a sorrend nála. Lukács saját országa hatalomgyakorlási technikái szerint veszi sorra: kenyér, fegyver, „cirkusz”. Végül Máté elmondja, hogy Jézusnak angyalok szolgáltak a pusztában. Lukács nem említ angyalokat, bár éppen az ő evangéliuma az, amelyik nagy figyelmet szentel általában az angyalok megjelenésének.
Elég a két változatot összehasonlítani, hogy elkezdjünk kételkedni, vajon mennyit hamisítottak az evangélisták Jézus eredeti történetén? És ha hamisítottak, akkor vajon volt-e egyáltalán eredeti? Ha így állunk neki a bizonyításnak, hogy csak azt engedjük át a rostán, aminek a hitelességéről tudományosan 100%-ig meg tudunk győződni, akkor kifolyik az ujjaink közül az egész Szentírás szövege, mint száraz homok.
Másképp kell ezt olvasni. Kell a „víz”, ami megköti a homokot, hogy építkezni tudjunk belőle. Kell a Szentlélek ereje, ami bizalmat ad, ami felkészít minket, hogy Isten Igéjeként befogadjuk, amit olvastunk. Nem bizonyítunk, hanem Ő majd bizonyságot tesz önmagáról. Abból fogjuk tudni, hogy hiszünk benne, hogy az Úr jelen lesz. Ahogy jelen volt Máté elbeszélése közben is a maga gyülekezetében, és Lukács elbeszélése közben is a maga gyülekezetében. Az Ő jelenléte pedig semmivel össze nem téveszthető. Ezt az Ő jelenlétét ismerték fel az egyházatyák, amikor ezeket az evangéliumokat mind bevették a Szentírás gyűjteményébe. Isten ígéretébe kapaszkodhatunk, aki megígérte, hogy aki imádsággal, hittel veszi a kezébe az írott Igét, ott Ő jelen lesz, és megszólít, ott élő üzenetet fogunk kapni Tőle, amikor szükségünk lesz rá. Isten ígéretében bízva vesszük a kezünkbe a Szentírást, nem azért, mert valaki bebizonyította, hogy működik.
Megszólít Lukács evangéliuma is, és megszólít Máté is, de felesleges ezeket egymással összekeverni, vagy az „egyenetlenségeket” megpróbálni elgereblyézni. Ezek így élő üzenetek, ahogy vannak.
Beleérezhetünk Lukács helyzetébe. Ő nem volt apostol. Jézussal nem találkozott, míg Ő a földön járt tanítványaival. Másodkézből hallotta ezt a történetet is, Jézus pusztai megkísértésének történetét. Talán Márk evangéliumának egy korábbi változatában már leírva is olvashatta. Márk fiatal volt még akkor, amikor Jézus itt járt közöttünk, ő is úgy hallotta ezt Pétertől. Amikor Péter végzete felé indult, minden nappal egy lépéssel közelebb a római vértanúságig, akkor Márk odaállt mellé, és gondosan elkezdte lejegyezni Péter emlékeit. Fontos szolgálat volt ez. Péter tehát közelebb volt az eredeti eseményekhez. De Jézus egyedül volt a pusztában, szemtanúja nem lehetett Péter sem ennek a mélyen lelki, titkos történésnek.
Azt hiszem, az eredeti elbeszélés valahogy úgy született, hogy egyik hosszú útjukon, amikor Jézus Galileából Jeruzsálembe, vagy Jeruzsálemből Galileába gyalogolt tanítványai társaságában, valamelyik este leülhettek megpihenni. Megtörték a kenyeret, megosztoztak azon, amit ettek-ittak, és beszélgetni kezdtek. Csodálatos lehetett hallgatni Jézust. Bárhol is jártak, az Ő társaságában mindig otthon voltak a tanítványok.
Jézus pedig egyszer elbeszélte az újonnan csatlakozott tanítványoknak, hogy hogyan is kezdődött ez az ő egész nyilvános szolgálata. A keresztvíz, a galambhoz hasonló alakban leszálló Szentlélek, és a pusztai kísértés. Jól jegyezzétek meg, mondhatta tanítványainak, hogy aki énutánam akar jönni, ugyanerre fog vezetni az útja. Át kell neki is mennie a Vörös-tengeren. De nem tud átmenni, csak ha – úgy mint Mózes – az Úr szavával csodát tesz, ha az Úr parancsa szerint értelmezett Igéjét kimondja a vizek fölött, ha utat készít a vizeken át. Különben, ha egyedül próbálkozik, menthetetlenül odavész, mint az egyiptomi üldöző sereg.
És Jézus elmesélte szeretett tanítványainak, barátainak, hogy mi történt vele a pusztai negyven nap alatt. A tanítványok pedig csodálkozhattak, megdöbbenhettek, meg is rémülhettek, de aztán örökre erőt kaptak minden megpróbáltatás idejére. Ezért gondjuk volt arra, hogy ezt a nehéz időkre szóló vigasztalást gondosan továbbadják. Urunk kitaposta előttünk az ösvényt a járatlan úton, és nekünk nincs más dolgunk, mint menni utána. Közben halljuk egymást, ahogy felolvassuk egymásnak a Szentírás szavait, és ebben a mi hallható hangunkban megrezdül Lukács tollának sercegése, ahogy írja, másolja ezt az igeszakaszt kortársairól. Megcsendül Márk fiatal hangja, ahogy visszakérdez Péternél, hogy pontosan megjegyezze, egészen jól értse. És hallani Péter távoli múltba révedő lassú beszédét, amiben ott ragyog Jézus jelenléte, az Ő halk, gyógyító, bátorító szavai: Ne féljetek, én vagyok! Veletek vagyok minden napon, a pusztai kísértéseitek napjaiban is. Ti csak mondjátok tovább bátran ezt a történetet, és én ott vagyok közöttetek, Lelkem által, egészen valóságosan, és megtartalak benneteket. Ne felejtsétek el, azért mentem előre, hogy utat készítsek nektek az üdvösségre.
Ez a mi Urunk ígérete. Tegye áldottá a mi Urunk az Ő Igéjének hallgatását, szívünkbe fogadását és megtartását.