Jézus, a Szentlélektől fogantatott. A Szentlélek óvta, nevelte őt gyermek korában. A Szentlélek adta neki a bölcsességet, amivel már 12 éves korában kitűnt a többiek közül. A Szentlélek vezette oda Keresztelő Jánoshoz, aki megkeresztelte őt. És akkor leszállt rá a Szentlélek galambhoz hasonló testi alakban, és megnyugodott rajta. Aztán a Szentlélek indítására a pusztában tartózkodott.
Próbálom látni Lukács evangéliumában, hogy hol történik az meg, hogy „az Ige testté lesz”, és hogy a Szentháromság Isten második személye, a Fiú Isten testet ölt, és megjelenik a földön. Nagyon keresem, mert Barth Károly azt javasolja, hogy minden igeértelmezésnek ebből kell kiindulnia.
Őszintén szólva, nem találom. Lukács evangéliumában Jézus az Isten Fia – az Isten prófétája vagy az emberiség fölé kinevezett hiteles, igaz királya. Aztán az Emberfia – aki mintegy főangyalként jön majd rendet tenni ebben a világban, de egyelőre egészen olyan, mint az emberek közül egy. A Krisztus, a Messiás – akit Isten kijelölt királynak, Dávid Fia – aki gyógyító erőkkel is rendelkezik, mint Illés vagy Elizeus. Akit Dávid mégis Urának nevez – de ez már rejtélyként, találós kérdésként van megfogalmazva. Ezek mind ragyogó állítások Róla, de valahol besorolhatók emberi kategóriák közé is. A legnagyobb állítás Jézusról, először ellenségei szájából: „Kicsoda ez, hogy így káromolja az Istent? Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” (5,21), majd rajongói kérdezik csodálkozva: „Hát ki ez, hogy a szeleknek és a víznek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?” (8,25). „Ki ez…?” – fogalmazza meg Lukács a legpontosabban Jézus titkát. De a választ nekünk magunknak kell megadnunk. Nem filozófiai fogalmakkal, nem dogmatikai állításokkal, hanem az egyetlen lehetséges válaszadással, hogy leborulunk Őelőtte, és nem kérdezzük többet, hogy Ő kicsoda, hanem engedelmeskedünk Neki, ahogyan csak az Úrnak, az Istennek lehet engedelmeskedni. De ki ne mondd! Mert az ember Istenről kimondott szava mindig kisebb, mint az Ő valósága.
János evangéliuma kiegészíti Lukács üzenetét, egy másik oldalról világítja meg Jézus személyét, az isteni oldaláról. Jogos, ha a dogmatikusok is végigjárják ezt az utat, és mégis beszélnek valahogy Istenről. De Lukács egyelőre nem tesz ilyet. Senkit sem akar megbotránkoztatni azzal, hogy „egy második Istent” bevezetne a köztudatba. Nem birkózik a Szentháromság elvével. Egyszerűen összefoglalja, mi minden természetfelettit tapasztaltak meg Jézus körül, Jézusból a tanítványok.
Úgyhogy most el kell vetnem Barth kemény dogmatikai kiindulópontját. Majd máskor. János evangéliumánál, például.
Lukács sokkal finomabban szövi bele evangéliumába az Ige, Isten kimondott szavának, a Logosznak az erejét. Nem a „szarx”, a hústest a lényeg, amely magába zárja végesként a végtelent, amely lehetővé teszi a halált a halhatatlan számára, amely áldozattá tud válni úgy, hogy ebben az engesztelési szertartásban az áldozatot bemutató pap szerepét és az áldozatért megbocsátó Isten szerepét is játssza.
Lukács nem az oltár titkából indul ki, hanem az igehirdetés misztériumából. Jézus üzenete, az Ő mozdulatai, az Ő életének hátrahagyott nyoma ebben a világban az isteni Szó, a kijelentett, kimondott Ige. Talán, úgy ragadhatok meg Lukács élő hitéből valamit, ami mentén összeillesztette evangéliumát, ha azt mondom, az Ige emberi közléssé lett, és magára vette a retorika egész jelenségét, de az emberi gyógyítás munkáját is. Az Ige emberi magatartássá lett, és magára vette minden szándékunk, minden próbálkozásunk lényegét. Mederbe terelte alkotó, gyógyító, rendet akaró, nevelő, életet adó mozdulatainkat.
Ha felidézem Jézus életének pusztában eltöltött negyven napját, a kimondott szó megérint, engem is bevon a történetbe. Ha tudomást szerzek Jézus életének erről a szakaszáról, az beépül az én életembe is, és elkezdi azt magára venni. Maga Jézus veszi magára az én „emberi természetemet”. Amit tesz most, ha az én életemre nézek, de amit már akkor megtett, amikor kiállta a 40 napos kísértés próbáját. Az Ige magára veszi az életemet, mint a kezdetek kezdetén, amikor Isten kimondta teremtő Szavát, és az magára vette az őskáoszt. Mint amikor fonalat fonnak a kibogozhatatlan szöszből. Az igehirdető beszélni kezd Jézus megkísértetésének történetéről, és a kimondott Ige rátalál arra a kibogozhatatlan káoszra, ami körülvesz, és újra meg újra kihúz belőle egy tincset, és megfonja belőle életünk Isten vezetését követő fonalát.
Nem csak kenyérrel él az ember. Hanem még a kenyér is Isten Igéje által terem meg a maga szigorú rendjében. Nem az ördög titkon fülünkbe súgott tanácsai mentik meg a világot, hanem az Úr szava, ha ebben a ricsajban valahogy mégis sikerül áthatolnia a tudatunkig. És amit a kezünkbe adott az Úr, arra vigyázzunk, soha ne tegyük ki szándékosan veszélyeknek. Nem sérthetetlenek vagyunk, hanem az Úr oltalmaz minket, bennünk, körülöttünk és mindenütt jelenlévő mindenható erejével. Ne kísértsük Urunkat, Istenünket, hogy engedetlenségünkben olyasmire vetemedünk, „sziklaszilárd” hitünkkel dicsekedve, amire Ő nem hatalmazott fel. Legjobb, ha még saját hitünkről sem tudunk, legjobb, ha még Istenről sem tudunk, hanem a „Ki ez…?” kérdésre leborulunk az előtt a Jézus Krisztus előtt, akiről a ránk maradt evangéliumokból hallottunk, és engedjük, hogy Ő maga vegye magára életünk összekuszált anyagát.