Ez a 26. nap, hogy Lukács evangéliumából, annak is ebből a szakaszából, a mai napra magamnak konkrét tanácsot, üzenetet – parancsot próbálok kihámozni. Olyan természetesnek vettem, hogy persze, a Szentírást veszem elő, mint térképet, ha nem tudom, hogy hogyan tovább az életben.
Egyszer olvastam egy dogmatika könyvet. Nagyon szerettem ezt a könyvet, mert végre rendet teremtett a kósza vallásos gondolataim közt. Igen, nálunk, reformátusoknál is van dogmatika. Vannak „dogmák”. Nem szeretjük ezt a szót, mert erről az jut eszünkbe, hogy Rómában összeül néhány ősz hajú ember, és mindenféle állításokat fogalmaznak meg az Isten láthatatlan világáról és a túlvilágról, majd aki ezeket nem hiszi el bemondásra, azokat máglyán elégetik. Dogmatika… Elhiszed, akkor közénk tartozol, nem hiszed, akkor megégetünk máglyán. Legjobb esetben is kiközösítünk.
Állítólag nálunk, reformátusoknál, a dogmatika nem ezt jelenti, hanem az Istenről kapott hittapasztalatok, a Szentírás Istenről tett kijelentéseinek átgondolt, reflektált rendszerét, amit a tudós teológusok folyton tökéletesítenek a számunkra, hogy mi könnyebben eligazodjunk a Szentírás sokszor ellentmondásosnak tűnő állításai közt. Állítólag nálunk nem égetnek meg senkit, hanem megvárják, míg megérik annyira az ember személyes hite, hogy magától is rájön igazságokra. Míg végül, ha jól végeztük a feladatunkat, akkor előbb-utóbb ezek a párhuzamosan futó gondolatok valahol egy távoli pontban találkoznak. És akkor meglátjuk színről színre az Istent, és kialakul bennünk a tökéletes dogmatika, az istenismeret. A dogmatika nálunk, elvileg, Isten fokozatos megismeréséről szól. Kár, hogy néha megirigyeljük a máglyák hatékonyságát, és mégis hasonlítani kezdünk arra a másik társaságra, amelyik ilyen módszerekkel dolgozik.
Nos, egy ilyen dogmatika könyvet olvastam, amelyik olvasói iránt nagy reménységgel foglalta össze legjobb tudása szerint az Istenről, Krisztusról, a Szentlélekről, a Szentírásról szóló ismereteket. Megváltásról, utolsó ítéletről, üdvösségről…
Tudását valami olyan forrásból kellett merítenie, amiben közmegegyezés van. Ez természetesen nem a személyes élmény – mert az ahány ember, annyiféle –, hanem a Szentírás. A Szentírás mondja meg, hogy milyen az Isten – és Isten tükrében milyen az ember.
Ez a dogmatika könyv pedig egy olyan fejezettel, előszóval kezdődött, amiben a szerző megpróbálta megindokolni, hogy miért is a Szentírásból meríti az érveit? Mosolyogtam rajta, amikor a tudós, tiszteletreméltó teológus elkezdett érvelni, és sorra hozta a Szentírásból az Igehelyeket, hogy miért, például: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” (2Timóteus 3,16).
Igen, ezaz, jól megmondtad neki! – szurkolhatnak ilyenkor a kegyesek. Csakhogy kiindulási érvnek elég gyenge, éppen arra a Szentírásra hivatkozni, amit igazolni akarunk.
Hozhatnám akár a mai igeszakaszunkat is: Lám, Jézus is a Szentírással a kezében ment ki a pusztába! Kövessük Jézust, és mi is a Szentírásból merítsünk erőt a nehéz időkben!
De ezzel még mindig nem hoztam létre azt a „kódot”, amivel bekapcsolódhatunk ebbe az éltető rendszerbe, hogy Szentírásom van, hogy Szentlelket kaptam, amivel megnyílnak az Igék, hogy Krisztus testébe felvétettem, hogy tagja vagyok az egyháznak. Hogy vasárnap istentiszteletre megyek, ott megszólal egy ember, ugyanolyan ember, mint amilyen én vagyok, én mégis Isten szavát hallom az ő beszédébe csomagolva. „Praedicatio verbi Dei est verbum Dei”.
Csak ha ez megvan, ha ezt hiszem, ezzel a kulccsal érkezem, akkor fog segíteni az Ige. Egyébként egyszerűen egy unalmas, régi szöveg lesz, ami ma már semmit sem mond. És hasznosabb, ha kimegyek elkotorni a havat ezen a szép márciusi délelőttön.
Nem tudom bizonyítani, hogy a Szentírás a szent könyvünk. Ez ugyanolyan „alaptétel” az ember hitéletében, mint az, hogy van Isten. Isten valamiképp az ember élete egy pontján kezünkbe adja a Szentírást, és pecsétet tesz rá, hitelesíti, hogy ezt Tőle kaptuk. Egyelőre zárva, rejtjelként. De majd idővel egy-egy szakasza meg fog nyílni. És Isten ugyanezzel a mozdulattal belehelyez minket azok közösségébe, akik a Szentírást mellettünk olvassák, magyarázzák, értelmezik.
Sőt: belehelyez minket egy olyan párbeszédbe, ahol egyik ember olvassa, magyarázza a Szentírást, és én az ő beszédét hallgatom, mint Isten beszédét hordozó üzenetet. Isten erejét hordozó üzenetet. Ez is „alaptétel”, amit hinni kezd az ember, és ez hozza működésbe a Szentírás betűjét. Az írott Ige felolvasva, értelmezve, magyarázva, hirdetve válik Isten Igéjévé.
Most már, hogy ezt a három alaptételt: Isten, Szentírás, Szentek igehirdető közössége, felállítottuk, van jogunk rápillantani a mai igeszakaszra.
Lukács is ebben gondolkodik. Jézus Isten jelenlétébe kerül, a Szentlélek által. Viszi magával a Szentírást, kiemelten Mózes 5. könyvét. És valami olyat tesz, amit manapság, járvány idején a papok csinálnak: „misézik” – üres templomban. Életre kelti a Szentírás betűjét igehirdetéssel. Ő a szentek igehirdető közösségének első tagja, amikor még elviekben nem is volna kihez szólni. A következő igeszakasz már olyan élethelyzetet hoz, ahol gyülekezeti közösségben hirdet Igét Jézus. Itt, az első lecke még olyan, mint kezdő vezetőknél a rutinpálya. Előbb meg kell tanulni tolatni, parkolni. Nincs „forgalom”, míg az alap mozdulatok nem mennek, addig nincsenek ott a többiek. Csak Ő van ott, a Szentírás a kezében – szívében, Isten jelenléte, Szent Lelke által – és az ördög. Jézus 40 napig gyakorol, míg olyan hatalommal nem tudja hirdetni az Igét, hogy a Sátánt is legyőzze.
Mert ez az igehirdetés feladata mind a mai napig. Az Úr elhív embereket, akik nyilvánosan felhatalmazást kapnak az igehirdetésre. És akkor a Szentlélek jelenlétében, a Szentírásra támaszkodva, Krisztus testének tagjaként fel kell éleszteni a Szentírás betűjét, és úgy megszólítani a többieket, akik ezzel a hittel hallgatják, hogy a Sátánnak örökre elmenjen a kedve, hogy ott ólálkodjon. Mert nem úgy van, hogy „egy időre”, az az idő már a golgotai kereszten betelt. És Jézus akkor, abban az órában végleg legyőzte a Sátánt. Ilyen hatalommal szólnak azok az igehirdetők mind a mai napig, akik ragaszkodnak ehhez a három kiindulási „alaptételhez”: A Szentlélek Isten jelen van, a Szentírás igaz, Krisztus testének tagjai vagyunk, akik az Ő hatalmával szólják az Ő Igéjét.
Add, Urunk, hogy így életre keljen közöttünk a Te Igéd, hogy gyógyító, bűnbocsátó, üdvözítő erővé váljon, és minket is életre keltsen!