Nem mindenki vitetik ki a pusztába, csak a „Mózes”, akit tűzoszlop és felhőoszlop vezet, aki után Isten választott népe vonul. Ki a megszokottból az ismeretlenbe.
Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok? Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok (Ézsaiás 43,18-19).
A kísértés sokszor az, hogy a régi dolgokat emlegetjük, tűnődünk a múlton. Mert ez jó stratégia általában. Nem lehet folyton minden mozdulatunk helyességét és jogosságát megvizsgálni. Természetes, hogy reggel felébredünk, végzünk egy sor automatikus mozdulatot, szemünk megdörzsölésétől kezdve, a felöltözésen át. Aztán megyünk dolgozni. És nem tesszük fel magunknak minduntalan a filozófiai kérdést, hogy mi célt szolgál ez, hogy én dolgozni megyek. Tesszük a dolgunkat. És istentiszteletek is szokásból tartatnak. Jól bevált szokásból, mert a múltban ez volt az a rend, ahogy Istent a legjobban tisztelni tudtuk. Nem zavarta meg a hétköznapok munkáját, megszentelte a pihenőnapot. Összehangolta az embereket, és az üzenetet elég volt egyszer elmondania a lelkésznek, nem kellett mindenkivel külön-külön ugyanarról elbeszélgetnie.
De mit is csinálok. Megint bizonyítok, hogy ez így jó. Mint annak idején, emlékszem, fogadtunk az egyetemen, de már középiskolában is, hogy mi bizony, akiknek egy csöpp esze van, nem fogjuk a bonyolult képleteket bemagolni. Azt a buták csinálják – mondtuk magunkban nem kevés gőggel –, akik nem látják át a dolgok belső összefüggéseit, akik csak bambán engedelmeskednek. De mi gondolkodó, szuverén lények vagyunk, akik majd alkalomról alkalomra fejben, egy szempillantás alatt a világegyetem öt alaptörvényéből levezetjük azt a képletet, amire éppen szükségünk van. Azért nem mindig sikerült olyan gyorsan, ahogy kellett volna, azért a képletet is megtanultuk mellé, de mégis ott volt ez a vágyunk, az alapérzésünk, hogy ha jönne egy atomvillanás, és minden képlet porrá égne, ami alapján a szakik ma, bevett receptjeikkel összekalapálják a ketyeréinket, azért mégis volna újrakezdés. Hiszen nem mágikus, veszendő tudásból építkezünk, hanem a világ, a mesterséges emberi világ teremtése bennünk lakik, gondolatainkban, érzéseinkben, intuíciónkban, sejtjeinkben, a tudás mi magunk vagyunk, minden egyes porcikánkkal.
A világ valahogy így épül fel. Van a múlt, amit szépen, gondosan rendszerezni tudunk. Sok mindent szabad ugyanúgy, annak mintájára csinálni, ahogyan az régóta van. Vannak bevált módszerek. Nem véletlenül emlegetjük a múltat. Nem véletlenül őrizzük azt a rengeteg kincset, amit a múltból örököltünk. Nem utolsósorban az Istenről alkotott képet. Mindenható, Teremtő, Gondviselő Isten, Szentháromság Isten, aki Fiúisten is, Megváltónk, első a feltámadottak közt, Szentlélek Isten, aki velünk van, bennünk van, ötletet és tanácsot ad. Ezt mind nem tudjuk személyesen megtapasztalni, ezt tanulni is kell, hogy a töredékek, a mozaikkockák, amikre valahogy mégis rájöttünk, a helyükre kerüljenek a nagy egészben.
De van úgy, hogy beleragadunk a múltba. Azt hisszük, hogy a múlt a minden, és görcsösen próbálunk megsemmisíteni mindent, ami a jövőhöz tartozik. Maga a szokás válik szentté, ami Isten teremtő erejének csak a lecsapódása, ideiglenes keretbe foglalása. És most, hogy nem mehetünk templomba a járvány idején, hirtelen azt hisszük, Isten is eltűnt közülünk. Hogy „megszűnt az istentisztelet”.
Már hogy szűnt volna meg? Isten is van, és a tiszteletünk is megmaradt iránta. Az istentisztelet múltbéli formája nem lehetséges most ebben a pillanatban. Talán azért is, hogy végre kezdjünk el a formától elvonatkoztatni, és engedjük ki Istent a templom falai közül, ahová igyekeztünk bezárni. Tiszteljük, emlegetjük a múltat, például azt a hosszú történelmi korszakot, amikor a katolikusok harcoltak a protestánsok ellen ebben az országban. És néha felcsillant a remény: „artikuláris helyeket” jelöltek ki, ahol a protestánsoknak szabad volt istentiszteletet tartani. Szabad! Szép szó. A másik oldalról viszont a tiltás is megjelent: másutt viszont szigorúan tilos. Így jártunk mi is a mi templomainkkal. Építettünk épületeket, hogy fedél legyen a fejünk felett, hogy ne hulljon a hó, az eső a fejünkre, amikor sokan összegyűlünk Isten magasztalására. Manapság már fűtés is van legtöbbször ezeken a helyeken. És nagy örömünkben én nem tudom, hogyan, egyszercsak megjelent a tiltás: másutt tilos Istent tisztelni!
Isten pedig megítélt minket ebben a tiltásunkban. Hogy jövünk mi ahhoz, hogy azt gondoljuk „hinni a templomban kell?” Gondold újra – mondja az Úr. Az istentisztelet világteremtő nagy alaptörvényétől kezdve. Éld át minden egyes gondolatodban, érzésedben, minden egyes sejtedben, hogy hogyan alakult ki a vasárnapi istentisztelet képlete. Légy az istentisztelet te magad. És akkor majd újra adatik kőház, ahová visszatérhetsz.
De nem mindenki képes erre. Csak azok, akiket az Úr „Mózesnek” rendelt népe fölé. Figyeljünk oda vezetőinkre, lelkipásztorainkra, imádkozzunk értük, hogy érezzék a Lélek vezetését ezekben az időkben, amikor nem a régi dolgokat kell emlegetni, mert az Úr újat teremt közöttünk: most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok? Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.