„Nem evett semmit azokban a napokban, de azok elmúltával megéhezett” – mondja az Ige.
Negyven nap. Jézus ismerhette az Igéből a negyvenes számot, mint a próbatétel, a kísértés teljességének idejét. Nagy vigaszt adhat nekünk, ha tudjuk, hogy véges a szenvedés ideje. Mert igazság szerint a szenvedést magát, az éhséget, a hideget, a fájdalmat az ember időtlenül éli meg.
Ez nem a gondolkodásunkat, nem a terveinket érinti, hanem az érző részünket. Az érzéseink pedig időtlenek. Feloldódnak a jelenben, és azt hiszik, minden örökké így marad. A boldog ember, aki bőségben él, el sem tudja képzelni, hogy a bőségnek vége lehet egyszer. A szenvedő ember ugyanígy van, el sem tudja képzelni, hogy a szenvedésének vége lehet egyszer.
Nagy összpontosítást igényel, hogy az ember felül tudjon emelkedni pillanatnyi helyzetén, és gondolkodással, intellektuálisan ennek végére koncentráljon. És akkor könnyebb. Ha kezdenék elmerülni a fájdalomban, a szenvedésben, akkor tudatosan megkapaszkodhatok abban, hogy „csak 40 nap”… „már csak 39”… Vághatom a centiket, és minden elszenvedett napot elkönyvelhetek sikertörténetként, győzelemként. Örömolimpia, mondta Placid atya.
„… azok elmúltával…”
Egy történetet olvastam egyszer. A II. világháború idején fogolytáborban voltak emberek összezárva. Mind küzdöttek valahogyan a túlélésért. Időről időre elkeseredtek, aztán próbálták valahogy felsegíteni egymást. Egyszer egyikük megszólalt: Ma éjjel azt a kijelentést kaptam az Úrtól, hogy (itt mondott egy konkrét, talán március végi dátumot) kiszabadulok. Innentől kezdve kissé vidámabban, több életerővel tett-vett a mindennapjaiban. Tartotta magát. Adta neki a vigaszt a remény, hogy már csak néhány nap. Esélye is volt rá, mert hallották a híreket, hogy közeledik a front, nemsokára valóban kiszabadítják őket. De versenyt kellett futni a fertőzésekkel, a legyengült emberek napról napra többen haltak bele a betegségekbe. Így érkezett meg a kijelölt dátum. És nem történt semmi. Ez az ember pedig estére belázasodott, és másnapra meghalt. A felszabadítás pedig talán következő napon, vagy két nap múlva érte őket.
Ha jól megfigyeljük Jézus pusztai megkísértetésének történetét, itt sem pontosan 40 napról van szó! Eggyel több. Vagy kettővel. Ő is pontosan átélte ezt a csalódást: letelt a kiszabott 40 nap, kibírtam. De nem jössz, Uram? Nem ezt ígérted?
Az ördög pedig éppen ettől ördög, mert ezt a legsérülékenyebb pillanatot választja arra, hogy Jézust igazán megkísértse az Ő legszentebb elhívásában.
Jézus pedig éppen így Megváltónk, hogy velünk van, felemel bennünket akkor is, amikor mi már kibírtuk a kiszabott böjti időszakot, és a böjtünk mégsem akart véget érni. Ő éppen azokban a pillanatokban karol fel bennünket, amikor azt mondjuk, hogy Isten ígéreteibe kapaszkodtunk, de semmivé lettek Isten ígéretei.
Ő az, aki a szertefoszlott délibábok helyén odalép hozzánk, és azt mondja: veled vagyok, megsegítelek. Nem a földi jó, a szemmel látható dolgok az életed céljai, hanem én vagyok az út, az igazság és az élet.
Amikor letelik a 2 hét, a 4 hét, a 2 hónap, és mi már minden nap azt kérdezzük, hogy „Meddig még, Uram?” – akkor tudhatjuk, hogy Ő már magában ebben a kérdésben is jelen van a számunkra. Nem kell várnunk semmi másra, mert Ő már itt van közöttünk. Jó helyen vagyunk az Ő kezében.
Abban a pillanatban, amikor a reményeink szerinti „40 nap” után megszólal a kérdés bennünk: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? – máris kezdhetünk hálát adni, mert Megváltó Urunk az ajtó előtt áll, kopogtat, és mi máris nyitjuk az ajtót. Ő pedig belép hozzánk, és nálunk osztja szét testét-vérét az Ő szent vacsoráján. És abban a pillanatban az üdvösségünk kezdődött el.
És ahogy áthatja Igéje és Szent Lelke az életünket, hirtelen elkezd életünk kivirágozni. Láthatóan is. Ebben a világban is láthatóan.
Tedd, Urunk, láthatóvá közöttünk megváltásod csodáját!