Lackfi János így kezdi versét: „Ha valóban Isten fia vagy, fusd le öt másodperc alatt a százat vagy félóra alatt a maratont. Ha valóban Isten fia vagy, nyerd meg az X-faktort négy igennel, arany konfettiesővel…”
Úgy szólnak ezek a sorok, hogy a megszólított, az „Isten fia” a mindenkori ember. A mai ember. „Isten fia” én vagyok, aki ebben a modern társadalomban élek, és meg kell felelnem az elvárásoknak, aki versengek az első helyért, hogy sztár legyek, celeb, hogy tömegek imádjanak és hódoljanak nekem, hogy „Isten fia” legyek. A lehetőség mindenkinek adott, de csak egy ér célba – egy-egy versenyszámban.
Valóban egy lehetősége az Igének, hogy úgy értelmezem, hogy Jézus „egy közülünk”, a mindenkori ember példaképe, akinek követhetjük a lábnyomát. A mindenkori embert időről időre eléri ez a helyzet, hogy ki kell mennie a pusztába, és megkísérti az ördög. Akkor a mindenkori ember követheti Jézus példáját, és kezelheti ezeket a provokációkat, kihívásokat. Megtanulhat megállni egyenes gerinccel mindenféle szélben, ami rákérdez arra, hogy sikerült-e valakivé válnia, sikerült-e kiteljesednie ebben az életben, sikerült-e megvalósítania önmagát.
Végső soron az a kérdés, hogy amikor megvalósítja az ember („az ember”) önmagát, akkor milyen értékrendet tart fontosnak? Engedi-e magát megkísérteni, hogy az önzetlen szeretet helyét átvegye a gőg, az irigység, a versengés, az erőfitogtatás, vagy elengedi-e magát annyira „az ember”, hogy a másokért élő odaadó megfeszített élet helyét ellepje az „én vagyok a legnyomorultabb ember a világon” gátlástalan tolakodása. „Én vagyok az, akit megint keresztre feszítettek!” Vagy azzal dicsekszik, hogy „én vagyok a legönzetlenebb ember, aki mindenkit érdek nélkül szeret!”
Azt hiszem, az Ige nem egészen ebbe a feladatba állít be bennünket.
Az „Isten Fia” nem az ember kiteljesedéséről szól – se nem anyagi, esztétikai vagy politikai értelemben, se nem az erkölcsi tisztaság vagy a vallási szentség értelmében. Az „Isten Fia” fogalma Isten Országának, Istennek magának a kiteljesedéséről szól közöttünk és bennünk. Itt egyvalakinek van joga úgy kezdeni a maga kiteljesedését, hogy „Én Vagyok”, ez pedig a Teremtő, Mindenható, Örökkévaló Isten.
Az Ő fiának lenni azt jelenti, hogy hallom az Ő hangját, érzem az Ő vezetését, akaratommal az Ő parancsait követem. Az Ő parancsai pedig nem egyszerűen azt jelentik, hogy valamiféle értékrendet kell követnem, vagy van valamiféle isteni normarendszer, aminek meg kell felelnem. Hanem egyénre szabott hivatást, életutat. A szeretet Nagyparancsolatán belül, persze. Ez nem is lehet kérdés. De jóval több és konkrétabb annál.
„Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy így mennyei Atyátoknak fiai legyetek, mert ő felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak” (Mt 5,44-45). Így kell érteni ezt a fiúságot. Van egy nagy háztartás, egy kastély, egy vár, ami az uralkodó tulajdonában van. Itt rengetegen laknak, dolgoznak, otthonra találnak. Igazak és hamisak. Vegyesen. A hűséges barátok és a megbízhatatlan cselédek, és ezek mindenféle rokonsága. A vár ura pedig gondoskodik a rendről, az ott élők biztonságáról és megélhetéséről. A fiai pedig az örökösök, akik gyermekkoruktól fogva tanulják az uralkodás mesterségét. Akik majd egykor átveszik apjuk feladatát. Ezért már fiatal korukban kötelesek részt venni a gondoskodásban. Felelősséggel tartoznak a rájuk bízottakért. Minél érettebbek, annál nagyobb felelősséggel.
Szeretik felebarátaikat. Nem csak olyan értelemben, hogy nem szólnak hozzájuk, és nem tesznek nekik rosszat. Hanem úgy is, hogy számon tartják őket, és gondoskodnak róluk. Személyválogatás nélkül. Akik kapuikon belül tartózkodnak, azt ők táplálják, arról gondoskodnak. Ahogy a Mindenható Isten is gondoskodik napfényről és esőről mindenkinek, személyválogatás nélkül.
Nem egyszerűen „az ember”-t jelenti tehát az „Isten fia” kifejezés, hanem a másokról gondoskodó embert. Az Isten Országában elhívott, kinevezett, felelős pozícióban dolgozó, másokért cselekvő vezetőt. Ha van egy aranyhörcsögöm, akkor érte felelős vagyok, akkor ilyen értelemben, hogy megadom-e neki minden nap a maga táplálékát, hogy odafigyelek-e a kívánságára, már Isten fia vagyok a számára.
De, persze, ez az Ige elsősorban nem rólunk szól, rólunk csak másodlagosan. Jézus Krisztus az, aki kiment a pusztában akkor negyven napra. Isten Fiaként. A kísértésekből arra következtethetünk, hogy itt az ő királyi, főpapi és főprófétai tisztét kell érteni a kifejezés alatt. Ő az az ember, akin keresztül az egész emberiség Istennel összeköttetésben áll. Ő az, aki beléphet a mennyei Király színe elé, és elkérheti Tőle a törvény „kőtábláit”. Ő az, aki hatalmat kapott arra, hogy rendet tegyen közöttünk. Ő az, aki igényt tarthat a javainkra – és mivel Ő Istennek egyetlen tiszta, tökéletes Fia, nem érhet minket nagyobb megtiszteltetés és boldogság, mint ha odajön hozzánk, és valamilyen vagyontárgyunkra, vagy miránk magunkra azt mondja, hogy „Az Úrnak van rá szüksége”. Ő az egyetlen, akinek minden gondolkodás nélkül boldogan fizethetünk adót, mert tudhatjuk, hogy Ő azt sokszorosan visszaadja nekünk. Sőt, már előbb visszaadta, még mielőtt elkérné. És ha el is kéri, megszentelve fogjuk azt visszakapni.
Ő a mi Főpapunk is, aki a mi bűneinkkel Isten elé járul, és engesztelést szerez nekünk. Hogy mi új életet kezdhessünk. Hogy ne kelljen hibáink, tévedéseink, emberi tökéletlenségünk miatt pokolra jutnunk. Hogy szolgálhassuk a mi mennyei Atyánkat – és el ne égjünk bűneink miatt az Ő ítélő jelenlétében.
Ő a mi Főprófétánk is, aki értelmet és célt ad életünk minden pillanatának. Aki felfedte előttünk az utolsó idők eseményeit, hogy már most gyönyörködhessünk az Isten üdvözítő munkájában, amikor még annyira rejtetten zajlik, és a nehézségek még eltakarnák előlünk. Jézus Krisztusban, az Ő szavaiba, az Ő Lelkének vezetésébe kapaszkodva mindig tudjuk, hogy biztos cél felé tartunk. Hogy bármi történik, üdvösségünk van, győztesek vagyunk, életünk van.
Jó, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, aki rólunk, Isten egyszerű gyermekeiről gondoskodik.
És Jézus Krisztus úgy is Isten Fia, ahogy azt Lukács olyan pontosan leírja fogantatásának történetében. A Szentlélek az Ő igazi Édesapja. Új teremtés. És ahogy János leírja az evangéliuma elején. Az Ige, Isten gondolata testté lett. Isten maga testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét. Isten maga ment ki a pusztába, az Isten háta mögé! Hogy soha, sehol ne érhessen bennünket olyan meglepetés, hogy valami akkora árnyékot vet ránk, hogy Isten fénye már ne tudna oda beragyogni. Isten Fia, Isten maga kiment a pusztába is utánunk, ahová Isten színe elől, bűneink miatt jogosan száműzve lettünk. Ott megtalál minket, közösséget vállal velünk, kézen fog minket, és visszavezet Isten jelenlétébe és dicsőségbe.
Így, Őbenne válhatunk igazán Isten fiaivá. Hogy mi is, most már Jézus Krisztus Lelkétől vezetve, az Ő Igéjét szívünkben és gondolatainkban hordozva, kimenjünk mindenféle pusztákba, és ott embereket szólítsunk meg az evangéliummal. A jó hírrel, hogy „Hazajöhetsz!”, „Nem kell tovább itt bolyonganod, Nód földjén, mint Kainnak!”, „Van kegyelem, van bűnbocsánat, van újrakezdés!” Jézus Krisztus által. Megváltó Urunk nevében, az Ő erejével és hatalmával.