Különös térszerkezete van egy templomnak. Hasonlít egy kissé arra, amit Tarkovszkij Sztalker c. filmjében a „zóna” fogalma próbál elmondani. Az ember belép az ajtón, és út vezet a templompadig. Hosszú út, tulajdonképp lélekben egy medencén kell áthaladnia, ahol megmosatik, új ruhába öltöztetik. És az ember tanítvánnyá lesz. Óriási haladás, nagy távolság. De óvatosan kell haladni ezen az úton, mert nem oda megy az ember, ahová akar. A „zónának” saját törvényei vannak. Alázatra van szükség ahhoz, hogy a Lélek szerint a megfelelő padba ülhessen az ember. Folyamatos megfeszített figyelemre, állandó kérdezésre: Uram, mit akarsz, mit cselekedjek?
És amikor az ember már azt hinné, hogy megtalálta odabenn a helyét, a mennyei, Istent dicsőítő seregben, akkor észreveszi, hogy van szószék. Bizony, a szószék egy kitüntetett hely, akármennyire is valljuk az egyetemes papság elvét, mégiscsak más egy szószék, mint a templompadok. Még ha mindenki iránt a legnagyobb tisztelettel körbe is rakjuk a teremben a székeket, akkor is van, akinek az Ige hirdetése szempontjából vezető szerepe lesz. Ez alól nem lehet kibújni, ezt nem lehet eltörölni, nem lehet teljes egyenlőséget kialakítani, mert még ha alkalomról alkalomra más-más is áll oda arra a helyre, az Ige hirdetésének a pillanatában ő nem egyszerűen tanítvány, hanem tanító is. Nem egyszerűen az Ige befogadója, hanem az Ige átadója is.
A „Zóna” fogalmai szerint tehát a két pont között nem az egyenes a legrövidebb út, a templompadból a szószékre. Ott áll közötte a hatalmas 40 napos sivatag, amit becsülettel, és pattanásig feszült figyelemmel végig kell járni. Hibátlanul. Ha hibázunk, visszaestünk az 1. napra, és kezdhetjük elölről. A következő kör pedig soha nem ismétlés lesz, soha nem lehet egy már begyakorolt rend szerint haladni. Napról napra, pillanatról pillanatra kell az Úr vezetésébe, jelenlétébe, lelket és testet tápláló áldásába kapaszkodni.
Van út a templompadból, a tanítványságból a szószékre, de ez nem három lépcsőfok, hanem maga a Jákób lépcsője, amin az angyalok járnak fel-alá. Csak akit az Úr felsegített ezen a lépcsőn az Ő világába, az Ő jelenlétének közelségébe, aki ott hallotta az Ő üzenetét, annak van joga fellépni ezen a három lépcsőfokon.
A templomban, jó tanítványként kívülről tanulok imádkozni:
Lelki próbáimban, Jézus légy velem,
El ne tántorodjék tőled életem.
Félelem ha bánt, vagy nyereség kísért,
Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért.
Ha e világ bája engem hívogat,
Nagy csalárdul kínál hitványságokat:
Szemem elé állítsd szenvedésidet,
Vérrel koronázott, szent keresztedet.
Tisztogass bár bajjal olykor engemet:
Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet;
Bár e test erőtlen: te oltárodon
Keserű pohárral, hittel áldozom.
Ha halálra válik testem egykoron:
Ragyogjon fel lelked e hitvány poron;
Ama végsőharcon rád bízom magam:
Örök hajlékodba fogadj be, Uram!
(338. dicséret)
Hallom, megtanulom, énekelem, szeretem, ragaszkodom hozzá. Imádkozni úgy tanul az ember, ahogy beszélni megtanul az anyanyelvén. De az első időkben szükségem van a közösségre, aki elismétli nekem, ahová bekapcsolódhatok, ahol beszélni tanulok az Úr Istennel. Ez a tanítványság kora. Ami soha nem múlik el, mert mindig van mit tanulnunk.
De vajon mikor jön el az a pillanat, hogy olyan erősen lobog bennem a Szentlélek lángja, hogy már a többiek közössége nélkül sem alszik ki? Negyven napon át sem alszik ki?
Mikor történik az meg, hogy ezt az éneket akkor is tudom szívből énekelni, ha mások nincsenek mellettem. Mikor válnak ezek a sorok a saját szavaimmá?
Végigjártam-e azt az utat, hogy minden egyes sorát megfontoltam. Ahogy engem befogadott a közösség, befogadtam-e én is a közösség imádságának minden egyes gondolatát? „Lelki próbáimban”. Igen, ez fontos. Sok lelki próbának vagyunk most kitéve. De testi próbáimban is! Arra majd kell keresnem egy másik éneket. Félelem, nyereség, vágy, baj, betegség, halál. Sarokba szorítják ezek az embert. De a helyzet komolysága tereljen Jézushoz, és Ő menedék minden esetre. Félelemben kapaszkodhatom belé, kapzsiságomban ő tart vissza, a könnyelmű örömöktől Jézus komoly áldozata óv meg, az elszenvedett veszteségekre a testiekben és lelkiekben is megajándékozó kegyelme ad megoldást, Ő a szenvedéseinket, betegségeinket is meg tudja szentelni, szent áldozattá tudja változtatni, értelmet tud adni neki, mert közösséget vállal velünk szenvedéseinkben. Amikor pedig már semmit nem tehetünk, az Ő jelenléte éppen akkor ragyog ránk a legfényesebben.
Átfogalmaztam saját szavaimmal. Hogy megnézzem, tényleg hiszem-e ezt? Ki tudom-e mondani saját szavaimmal? Van-e valami, amivel szívem szerint vitatkoznék? Hitelesítem magamban a kívülről tanult éneket, hogy most már akadálytalanul, belülről, lelkem mélyéről is megszólalhasson. Hogy ne legyen szükségem arra, hogy újból és újból egy külső akarat ismételtesse velem, hanem ez a hitvallás én magam legyek.
Ez a folyamat, ez az elsajátítás folyamata is a hosszú, pusztán átvezető út része. Nem idegen igazságot hirdetünk, hanem saját igazságot, ami a legszorosabban egybeforrt velünk, amivé mi magunk is váltunk, amikor ezt az énekekbe, liturgiákba, írott Igébe foglalt hagyományt befogadtuk.