Szabad egy Ige olvasása közben az egészre figyelni, annak nagy összefüggéseivel. De szabad azt is tenni, hogy olvassuk az Igét, szépen lassan – ahogy azt nagy teológusaink és tanáraink tanították nekünk, úgy, mintha Istenünk nekünk írt szerelmeslevelét olvasnánk. Minden egyes szóban gyönyörködve. Az Úr Jézus életéről szól ez a történet, és én Őt nagyon szeretem. Bármit tesz, bármit hallok felőle, bármit szól hozzám, az mind fontos nekem. Igazából a világon semmi más nem érdekel, csak hogy Ővele mi történik. Éjjel-nappal csak Rá gondolok. Valóban olyan a hit egy kicsit mint a szerelem. Nem is nehéz így olvasni ezeket a sorokat.
Ahogy olvasom az Ő megkísértetésének a történetét, szinte érzem, hogy Vele mi történik. Elkísérem érzéseimmel. Az Ő éhségét egy kicsit én is érzem, az Ő félelmében én is részesedem. És Ővele együtt könyörgök a szabadulásért, azért, hogy most már érjenek véget ezek a napok, hogy most már legyen vége a kísértéseknek. És Vele együtt érzem át egy kicsit ebben a pusztai történetben már azt a kiáltást, hogy „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Érzem azt a megpróbáltatást, ahogy szeretett Urunkra gondolok, amit Jób is átélt, amikor az ördög kísértette, próbára tette. Kitartasz-e vajon az Úr mellett, ha elveszem tőled ezt…? És ha azt is elveszem…? És ha egészen a pusztába küldelek…? És ha elveszem tőled mindazokat az eszközöket, amire egy tisztességes királynak, főpapnak, főprófétának szüksége van…? Hiszed-e még, hogy lehet értelme az életednek? „Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2,9). Ezt nem csak Jób felesége mondja. Hanem hogy úgy mondjam, ez a „közvélemény”. Mindazok véleménye, akik érdekből hisznek Istenben, hogy jó dolguk legyen. Mindent megtesznek, feddhetetlenül élnek, hogy Isten megáldja őket. De ha Isten nem teljesít, akkor én is „felmondom a szerződést”. Így gondolkodik a közvélemény. És mi is ösztönösen hajlanánk arra, hogy így gondolkozzunk.
Ott vagyok ilyenkor az Úr Jézussal, és átérzem az Ő kísértését. Uram, hát megszülettem ebbe a világba, megaláztál, egy állatetetőbe tettek, amikor csecsemő voltam, aztán majdnem megöltek, menekülnöm kellett idegen földre. Azután kemény munkával segítettem ácsmester nevelőapámat. És most is városról városra fognak űzni, amikor majd gyógyítom őket, tanítom őket, és csupa jót teszek velük. Végül pedig megfeszítenek, hálából. Van értelme ennek az egésznek? Fog egyáltalán valaki követni engem? Jöhet-e valami jó „Názáretből”, ebből a világméretű názáretiségből, nyomorúságból, amibe a tanítványaim is szorulnak majd?
Aggódom érte, az Ő küzdelme engem is magával ragad, és tanulok én is harcolni azok ellen a kísértések ellen, amik engem, saját utamon hasonlóan érnek.
És amikor így, szeretettel, ragaszkodással, Őhozzá való hűséggel végigolvasom ezt a szakaszt, a végén szinte felragyog az utolsó mondat: „Amikor mindezek a kísértések véget értek, eltávozott tőle az ördög egy időre”.
Egy pillanat… Ezt a mondatot meg kell nézni görögül is, mert úgy pontosabb. Hogy is van ez pontosan, hogy véget érnek a kísértések? Hol a vészkijárat a labirintusból? „Καὶ συντελέσας πάντα πειρασμὸν ὁ διάβολος ἀπέστη ἀπ' αὐτοῦ ἄχρι καιροῦ” És elérkezve minden kísértés teljességéhez – vagy céljához – az ördög eltávozott tőle, míg el nem jött ismét az ő ideje.
Jézus életében a pusztai megkísértés szakasza nem valami kaotikus dolog volt, hanem egy célszerűen felépített, rendezett időszak. Volt a kísértések „teljessége”, aminek valamilyen célt el kellett érnie, valamilyen munkát el kellett végeznie, és akkor zárulhatott le ez a 40 nap. – Míg aztán jött a Nagypéntek, amire az Úr Jézus többször utalt, hogy „eljött az én időm”. Az az előre kijelölt idő, amikor Neki meg kellett vívnia a kereszten az ördöggel, és végleg a fejére kellett taposnia.
Evangélium ennek az Igének az utolsó sora most nekünk: míg a pusztában vagyunk, míg érnek a különféle kísértések, ezek mind végső soron a mindenható, gondviselő Isten kezében vannak. Ő ezeket kézben tartja, és rendezetten engedi, hogy mi megbirkózzunk velük. Olyanok ezek a kísértések a mi életünkben, mint egy szép szerszámkészlet. Mindig gyönyörködöm, amikor egy szerelő előveszi a szerszámkészletét, és ott sorakoznak szép rendben a különféle méretű és alakú kulcsok, a fogók, mindegyik a maga helyén elrendezve. Akkor teljes a készlet, ha mindegyik ott van. Fel kell tölteni ezt a készletet, ha el akar indulni, és meg akar javítani valamit egy lakásban. Mi sem indulhatunk el úgy, az Isten Országának szolgálatában, hogy hiányzik az életünkből a „12-es kulcs”. Akkor ott lesz szétszedve egy kazán, vagy valami más készülék, és nem fogjuk tudni összerakni, megjavítani, hiába mondjuk magunkat szakembernek.
Így érnek bennünket ezekben az időkben is a kísértések, míg össze nem gyűjtjük a mi kis személyre szabott „szerszámkészletünket”, amivel végül elindulhatunk hirdetni az evangéliumot, Isten bűnbocsátó, gyógyító kegyelmét. Amikor pedig minden szükséges kísértést elszenvedtünk és az Úr Jézus Krisztus erejével és Lelkével legyőztük, akkor az ördög eltávozik. Mi pedig készen állunk arra, hogy hirdessük testvéreinknek, barátainknak a kegyelem Igéit.
Ahogy Jézus is ezek után azonnal visszatért Názáretbe, és ott az első dolga volt a Szentírásból Ézsaiás Igéjét olvasni, és hirdetni saját gyülekezetének.
Rövid ideig tart a kísértés, és örökké tart a boldogság. Ezt üzeni nekünk ez az igeszakasz. Ha nehéz is ezt most átérezni, vagy elhinni, mégis bízhatunk benne. Úgy, mint Isten ígéretében, aminek minden biztosítéka Őbenne van. Ő önmagára esküszik, hogy amint kellőképpen megtanultunk harcolni hitünkkel és hitünkért, szelíden és imádsággal, véget fog érni a kísértés időszaka, és mi boldogan feloldódhatunk az örök vasárnapban, Isten jelenlétében.