(A karantén-istentiszteletek és táv-Úrvacsorák bevezetése idején.)
Az első keresztyének, amikor már nem lehetett nyilvánosan megvallaniuk a hitüket, mert a zsidók közül már kiközösítették őket, és még nem lehetett nyilvánosan megvallani a hitüket, mert azért azonnali üldöztetés járt volna, egy játékos mozaikszót alkottak. ΙΧΘΥΣ I: ióta, X: chi, Θ: theta, Υ: üpszilon, Σ: szigma, összeolvasva: ichthüsz, ami a Varga Zsigmond-féle Görög-Magyar szótár szerint „az étkezéshez szinte elmaradhatatlanul hozzátartozó hal (a kenyér mellett)”.
Elképzelem, ahogy házanként összegyűltek az őskeresztyének, megtörni a kenyeret, azaz családi körben Úrvacsorát venni. Különös dolgokra világít rá ez a mai böjti helyzet. Valóban nem olvasunk olyat sehol a Szentírásban, hogy a zsidó nép évente háromszor felmenvén a Jeruzsálemi Templomba mind, egyenként, beleivott volna egy nagy, közös, templomi serlegbe. De olyat sem olvasunk, hogy Jézus naponta eljárt volna Názáretbe a zsinagógába, hogy ott a falu közös agyagkorsójából igyon.
A kenyér megtörése és a közös pohár körbeadása családi asztal körül zajlott. A családfő vette a kenyeret, hálát adván megtörte, és ezt mondotta: ez az Úr Jézus Krisztus teste, amely miérettünk megtöretett, ezt cselekedjük az Ő emlékezetére. Hasonlóképpen vette a családfő a poharat is, miután megvacsoráltak, és ezt mondotta: e pohár amaz új szövetség a Jézus Krisztus vére által, ezt cselekedjük az Ő emlékezetére. Mert valahányszor esszük e kenyeret és isszuk e poharat, az Úr Jézus Krisztus megváltó halálát hirdetjük, míg eljön ide közénk.
Vették a kenyeret, az étkezésekhez elmaradhatatlanul hozzátartozó kenyeret, amire olyan sokan csodálkoznak rá egy-egy nehezebb időszakban. Lisztet veszünk ilyenkor, porélesztőt – én is hiába kerestem a polcokon, mert felvásároltuk – ilyenkor rájövünk, hogy a kenyér, ez a szolga élelem, mindvégig velünk volt. Soha nem becsültük, mert mindig a hús, a saláták, a sütemények volt a fő „műsorszám”, a kenyér csak úgy csöndesen álldogált egy kosárban a többi mellett. Most rájöttünk, hogy ő, a láthatatlan, a szürke, az alázatos volt a legfontosabb, az elmaradhatatlan.
Vették a bort, nem az alkohol miatt. De ki vagyunk most téve ennek a kísértésnek! Otthonainkban, úgysem látja senki, csak egy pohárkával, kettővel, végre megtehetem, levehetem az álarcot, nem kell senki kedvéért „tartanom magam”, és elindulunk a lejtőn. Micsoda kísértés ez, amikor nem valódi pusztába vonulunk ki, hanem csak lelki pusztába, egy lakásba, egy betonkaptárba. Az erkélyen talán énekelünk, de a fürdőszobában sírunk, és megtaláljuk a lakás alkoholkészleteit, hogy könnyebb legyen. Nem, az Úrvacsora bora nem ilyen bor. Inkább gondoljunk egy finom limonádéra, tele vitaminnal, élettel, gyümölccsel. Mert a kenyér adja az erőt, a bor adja az életet. A kenyér olyan, mint a föld pora, amiből az Úristen Ádámot megformálta. A bor pedig a lehelet, amivel őt életre keltette. Igyunk ilyenkor, a kísértés időszakában narancslét, limonádét otthon Úrvacsorához! Hogy az életet, az ébredést érezzük ki belőle, ne a tompult kábulatot. Elmaradhatatlan volt a bor ilyen értelemben a korabeli asztalokról.
És amikor megtörték szertartásosan a kenyeret, vették a poharat, mindenkinek feltűnt, hogy hiányzik a hal. Mindenki megkérdezhette: és a hal hol van? „Nem csak kenyérrel él az ember!”
Nos, a hal úgy áll össze, hogy Valaki ott van ilyenkor velünk. Ezt tudni kell. Valaki, akiről így lehet hitvallást tenni: Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. Görögül: Ἰησοῦς Χριστός Θεοῦ Yἱός Σωτήρ
„Nem csak kenyérrel él az ember”, hanem az Úr Jézus Krisztussal, aki a kenyérben, borban szétosztotta magát. Olyan tökéletesen szétosztotta magát, hogy nem csak azt a könnyítést tette meg nekünk, hogy nem kell időpontot egyeztetnünk Vele, hogy mikor tud minket meglátogatni, hogy családi asztalunkhoz leültethessük, hanem még térhez sincs kötve. Nincs szüksége felszentelt oltárra, hogy csak ott tudná magát szétosztani, nincs szüksége felszentelt egyházi szolgákra, hogy csak az ő kezükből kaphatnánk az Ő testét és vérét.
Ő úgy szétosztotta magát, hogy amikor emlékezünk az Ő életére, halálára, értünk hozott áldozatára, feltámadására, és felidézzük ezért a szereztetési Igéket, ezeket hittel mondjuk, akkor részesedünk Őbenne. Mintha csak ott volna az asztalon a kenyér és a bor mellett az elmaradhatatlan hal. Így van velünk Jézus Krisztus, aki Isten Fia, Megváltónk.
Ő úgy szétosztotta magát, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében Ő ott van közöttünk, és táplál minket, hogy életünk legyen, örök életünk Őbenne. Ő úgy szétosztotta magát, hogy nem tudunk úgy egyedül lenni, hogy Ő velünk ne lenne, hogy a sok hitvalló, akik a Szentírásban megörökítették az Ő történetét, velünk ne lenne, amikor a Bibliát olvassuk. Velünk vannak azok, akik annak idején az énekeskönyvi énekeinket szerezték, amikor ilyen szépen imádkoztak. És velünk énekel mindenki, aki most otthon kinyitja ezeket az énekeskönyveket, és imádkozni kezd belőle.
Ha erre kényszerülünk, a távolból is együtt vagyunk, együtt valljuk: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.
Oda kell figyelnünk most erre, amikor nem emlékeztethetjük magunkat a megszokott módon, egyházi alkalmakon, istentiszteleteken. Naponta emlékeznünk kell erre, míg a „pusztában” vagyunk, és emlékeztetnünk kell erre egymást. És kísérteni fog minket az ördög, hogy mindenféle fontos kötelességekkel elvonja erről a figyelmünket. Eddig valaki más, a kialakult egyházi menetrend garantálta nekünk, hogy könnyebb legyen kiküzdenünk az időt, a helyet, ahol Jézus Krisztusra emlékezünk, ahol Vele közösségben lehetünk. Most erről a rendről, az imádság, az áhítat idejéről annál tudatosabban kell gondoskodnunk.
Erről is szól a 40 napos böjt a pusztában. A pusztában, ahol megszabadulunk a bűnös kényszerítő erőktől, a pusztában, ahol a jó rendből kiszakadunk, a pusztában, ahol a káosz erőin kívül, a kísértéseken kívül semmi nem von minket, semmi nem irányít. Csak Isten Lelke. Az Ő hangját hallva kell tudatosan kialakítanunk most a magunk rendjét, fegyelmét, amivel az Úrnak saját Asztalt terítünk, ahol Őhozzá fordulunk, szüntelenül imádkozva, és mégis szavakba foglalva, formát adva a Vele való közösségnek.