Most bűnbánatot kell tartanom. A pozitív gondolkodás bűnébe estem, amikor ezt az igeszakaszt olvastam. Pozitív gondolkodás alatt azt értem, amikor valaki úgy éli végig az életét, hogy mindennek próbálja a jó oldalát látni. Mikor a második világháború vége felé közeledett, addigra már sokat szenvedtek az emberek. De a háborúban jó stratégiának bizonyult az, ha mindig előre néztek, reménységgel, hogy tudták, hogy csak átmenetileg kell kibírni, aztán jön a könnyebbség. Mindennek látni a jó oldalát, csak nem panaszkodni, nem engedni a csüggedésnek. Aztán jelentették, hogy közeledik a front. Jön a szovjet uralom. És némelyek akkor csak ennyit mondtak: ki tudja, talán jó lesz nekünk, ha végre ideérnek! Aztán nem lett jó. Én is ezt tettem: sebaj, kint vagyunk a pusztában, de ez jó, mert… és itt mondtam valamit, amivel automatikusan jutalomnak minősítettem a pusztát.
De lehet a böjt, az elkülönülés, az egyedüllét Igéjét felüdülésként, pihenésként, tisztulásként valami nagyon jónak tartani, amire vágyik az ember, de lehet a pusztai negyven napos kitaszítottságot valami rettenetesen rossznak is látni. És bizony, hogy melyiknek látjuk, ez leginkább azon múlik, hogy „pozitívan” vagy „negatívan” állunk-e hozzá a dolgokhoz.
Melyik hozzáállás a helyes? A Biblia önmagát magyarázza. A régi iskolákban tanítottak ilyen rövid, latin mondásokat, amiket be kellett vésniük a diákoknak, mint zsinórmértéket, mint határköveket, ami szerint végül a munkájukat végezték. Ilyen volt ez is, hogy „sacra scriptura sui ipsius interpres”. A Szentírás önmagát magyarázza. Ha valami nem világos egy igehelyen, ha kétségeim vannak, hogyan is kell érteni, akkor a többi igehely alapján próbálom először megmagyarázni magamnak. Mit mond a Biblia általában a pusztai tartózkodásról? Jót-e, vagy rosszat? Pozitívan gondolkodik-e a Biblia a pusztáról, vagy negatívan? Jutalomnak tartja-e, vagy büntetésnek?
Ahogy pedig elkezdjük lapozni a Bibliát, a pusztáról különféle dolgokat találunk. Kezdve onnan, hogy „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött” (1Mózes 1,1-2). Aztán amikor Noé idejében ezt mondta az Úr: „Mert hét nap múlva negyven nap és negyven éjjel tartó esőt bocsátok a földre, és eltörlök a föld színéről minden élőt, amelyet alkottam” (1Mózes 7,4). Ábrahám is előbb a pusztában találta magát, amikor Háránból útnak indult, úgy kellett magának megásnia a kutakat. A pusztai vándorlás negyven évére kell elsősorban gondolnunk, amikor a Biblia pusztát említ. Az engesztelés ünnepén is szóba kerül a puszta. Ilyenkor az előírás szerint kiválasztottak egy bakot, amit a pusztába küldtek: „Azt a bakot pedig, amely a sorsvetésben Azázélnek jutott, állítsák élve az Úr elé, hogy engesztelést végezzen vele, és elküldje Azázélnek a pusztába” (3Mózes 16,10). Pusztává válnak a városok, az egész ország, amikor az Úr büntetéseként ellenség támad az országra. Ez többször is megtörténik, de legélesebben a babiloni fogság idején érezhető.
Az Újszövetségben is vissza-visszatérő motívum a puszta. Keresztelő János a pusztában nevelkedik, egészen a pusztai életmódra, remetelétre rendezkedik be: teveszőr ruhát hord, mézet és sáskát eszik, azt, amit a pusztában társadalom és pénz nélkül táplálékként találni lehet. Jeléül annak, hogy Ő csakis az Úré. Jézus is a pusztába vonul el, amikor egyedül akar lenni, amikor imádkozni szeretne úgy, hogy mások ne zavarják. Egy ilyen alkalommal éri őt utol az 5000-es tömeg, akinek a pusztában nincs mit ennie – mert ott Jézus sem eszik semmit, de Ő mégis kenyeret ad nekik. Arábiában, a pusztában szedi össze Pál apostol is a gondolatait megtérése után, mielőtt a missziói útjaira elindul. Végül a Jelenések könyvében is feltűnik a puszta, egy egészen érdekes összefüggésben:
1 Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony a napba öltözve, és a lába alatt a hold, a fején pedig tizenkét csillagból álló korona; 2 várandós volt, és vajúdva, szüléstől gyötrődve kiáltozott. 3 Feltűnt egy másik jel is az égen: íme, egy hatalmas tűzvörös sárkány, amelynek hét feje és tíz szarva volt, és a hét fején hét korona; 4 farka magával sodorta az ég csillagainak harmadát, és ledobta a földre. És a sárkány odaállt a szülni készülő asszony elé, hogy amikor megszülte, felfalja a gyermekét. 5 Az asszony fiúgyermeket szült, aki vasvesszővel legeltet minden népet. A gyermek elragadtatott Istenhez és az ő trónjához, 6 az asszony pedig elmenekült a pusztába, ahol Istentől előkészített helye volt, hogy ott táplálják ezerkétszázhatvan napig (Jel 12,1-6).
Jelképes beszéd ez. Próbáljuk meg megfejteni. A gyermek egyértelműen Jézus Krisztus. Ő az, akinek a születésére minden hívő ember elsősorban gondol, és gondolnia is kell. A gyermek – aki közben felnőtt, elragadtatott Istenhez, ott ül az Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. A tűzvörös sárkány a gonosz földi birodalmakat jelképezi. Annak idején Heródest, aki megparancsolta a betlehemi gyermekmészárlást, és a fejek, szarvak, koronák a világbirodalmak szervezetét, királyait jelentik, akik sorban váltják egymást, de a módszer, a Sátán akarata folytatólagosan érvényesül. Az ég csillagainak harmadát is, azaz az Úrnak kedves, hozzá hűséges uralkodók, vezetők közül is sokakat félre tud söpörni ez a gonosz hatalom.
Az asszony ezzel a sárkánnyal, a gonosz országával áll harcban. De nincs ereje támadni. Megszületik nála Isten Fia, neki pedig menekülnie kell, a pusztába. Az asszony tehát Isten népe. A fején, tizenkét csillagból álló korona: a tizenkét törzs vezetője, a tizenkét apostol, akik vezetik Isten népét. A napba öltözve… Gondoljunk bele, hogy mi, Isten népének tagjai, a napba vagyunk öltözve. Isten világossága öltöztet minket, Isten népét. Vajon a hold ki lehet? Azt hiszem, Isten Lelkének az a munkája, amit földi embereken, prófétáin keresztül végez, és annak lenyomata, a Szentírás.
Isten egész népe menekült ki tehát a pusztába a végidőkben. És ez mintha feje tetejére állította volna a pusztához való viszonyunkat ahhoz képest, amit a Szentírás elején olvasunk. Nem véletlen, hogy János a Jelenések könyvében ilyesmiről ír, hiszen ő is száműzetésben volt, Patmosz szigetén, a pusztában, az Úr Igéjéért és Jézus bizonyságtételéért.
„Van oltárunk, amelyről nincs joguk enni azoknak, akik a sátorban szolgálnak. Mert amely állatok vérét a főpap a szentélybe beviszi a bűnért, azoknak testét elégetik a táboron kívül. Ezért Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által. Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” (Zsid 13,10-14).
Végülis jó vagy rossz a puszta? Pozitívan vagy negatívan kell-e gondolkodni róla?
Én azt hiszem, a puszta az a hely, ahol hiányzik a rend, ahol az élet lehetősége nem adott, ezért ott elsorvad, elpusztul az ember. Ez a Szentírás minden pusztai hivatkozásánál érvényes. Ebbe a pusztába úgy kerül az ember, hogy valaki elítéli, kitaszítja az életből, és a bűnösnek nyilvánított ember száműzetésbe kerül.
A puszta tehát nem csak fizikailag nehéz megpróbáltatás, hanem gyalázat is, szégyen, büntetés. Egyértelmű ez az Édenkertből való kiűzetésnél. Egyértelmű Noé történetében, egyértelmű az ellenséges támadásoknál és a babiloni fogságnál. Szégyen, büntetés, és elhordozhatatlan gyalázat.
De mi a helyzet az egyiptomi kivonulásnál? Ott is a pusztába hívja ki Isten a népét!
Az ilyen Igék termékenyítik meg az ember életét, mint az egyiptomi kivonulás története. Mert ott megfordul az ítélet. Az egyiptomiak nem akarják elengedni a népet. A nép sem akar igazán menni. Mózes ugyan „be van sózva”, és menne, vinné ki a majdnem félmillió embert, asszonyostól, gyerekestől, állatostól a pusztába, de maga sem tudja, hogy mire vállalkozik. A nép pedig józan, és nem akar menni. A fáraó is józan, és kell neki az olcsó munkaerő. Végül a csapások rendezik el a dolgot. A tíz csapás kellőképpen bűnössé teszi a zsidó népet a fáraó szemében, hogy szabadulni akarjon tőle, és száműzze őket birodalmából.
Tehát, végső soron itt is a puszta egy száműzetés következménye. Kiűzetés az élhető, normális társadalomból. „Emlékszünk, hogy Egyiptomban ingyen ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát” (4Mózes 11,5). Meg aztán, nem is kellett volna a pusztai vándorlásnak negyven évig tartania! Egy-két év alatt elfoglalhatták volna az Ígéret Földjét, ha engedelmesen mindent úgy tesznek, ahogy az Úr parancsolja. De ők féltek, és amikor az Úr megtiltotta a támadást, akkor pedig vakmerők voltak. Ezért az Úr negyvenévi vándorlásra ítélte őket, büntetésből. Előbb még, az Úr jóságos, mentő szeretetéből a fáraó „ítéli” őket a pusztai kivonulásra, de később már az Úr ellen vétenek, és akkor az Úr büntetéséből vánszorognak a sivatagban negyven évig, míg aztán a következő generációnak már megadatik a honfoglalás.
Jó vagy rossz a puszta? A puszta szenvedés, a szenvedés pedig rossz. De létezik megszentelt szenvedés, ami az Úr akaratából van. Jézus negyvennapos pusztai tartózkodása ilyen megszentelt szenvedés volt. Itt vállalt Jézus közösséget mindazokkal, akik jó vagy rossz értelemben különféle pusztákban vannak.
A „napba öltözött asszonnyal”, az Ő egyházával, Isten népével, amelyik olyan gyakran kényszerül a pénz-, érdek-, erőszak-alapú társadalmak peremére. Negyven nap, amikor Őbenne az ördög az egész egyházat kísérti. És Ő áll oda egész egyháza mellé, minden egyes lelkipásztor mellé, minden egyes gyülekezeti tag mellé, és azt mondja: veled vagyok ebben a pusztádban, amikor a „tűzvörös sárkány” felől érkező zsarolásokkal, fenyegetésekkel küzdesz! Tarts ki, én győztem, és énbennem te is győzni fogsz! Ha el is buktál, megszabadítalak!
De közösségben van a pusztába kiűzött bűnösökkel is. A vámszedőkkel, pogányokkal, betegekkel, a vérfolyásos asszonyokkal, akiktől mindenki távolságot tartott, a leprásokkal, akik külön társadalmat alkottak. Ő az a bak, akit a pusztai démonnak, Azázélnak küldtek ki prédául, az egész nép bűneivel. Valahogy kívül helyezni a bűneinket a tábor határain kívül. Oda, ahol keselyűk, sakálok takarítanak el minden dögöt. Jézus ott van, a Taigetoszon túl. Kiküldték őt, mint bűnöst, és Ő Istenként életre keltette a halál árnyékának völgyét is. Kimentve onnét némelyeket. Mint a megtérő latort is mellette a kereszten.
Erről is szól a negyvennapos böjt. Bűnvallás. Hogy megvallom, már most arra vagyok méltó, hogy kiűzzenek a külső sötétségbe, a sírás és fogcsikorgatás helyére, ahonnét csak keserű irigységgel lehet betekinteni a melegséget sugárzó ablakokon. Az Úr pedig kegyelemből még nem ítélt. Hanem inkább Ő is kijött hozzám, helyettem a pusztába, hogy el ne vesszek, hanem visszatérhessek az Ő üdvözítő rendjébe, amiben békességem van, amiben az Ő gazdag áldását kapom.
Arról is szól a böjt, hogy Jézus Krisztus tanítványaként, megtérésre kiválasztott emberekkel közösséget vállalunk, és az ő bűneiket valljuk meg, őértük böjtölünk, őértük imádkozunk ebben az időben. Erre tanít minket a Zsidókhoz írott levélből idézett Ige. Meg kell szentelnünk azokat, akikért – és akik miatt – a pusztába szorulunk egy időre. Imádsággal, Jézus Krisztus „indulatát”, lelkületét hordozva szívünkben. Nem tekintjük zsákmánynak, hogy a városfalakon belül lehetünk, hanem alázatból kimegyünk Ővele a falakon kívül, hogy annál élesebben érezzük azt a kötelességünket, amivel tartozunk testvéreinknek. Az evangélium hirdetését.