„Amikor mindezek a kísértések véget értek, eltávozott tőle az ördög egy időre” – írja a 13. vers. „Egy időre”? Még Jézus se tudta egyszerűen úgy kiütni az ördögöt, hogy többet talpra ne álljon? Vajon nekünk sincs esélyünk örökre megszabadulni az ördögtől, és a kísértésektől?
Itt most szándékosan elkövetek egy hibát a gondolatmenetben.
Vajon sosem szabadulhatunk meg bűneinktől, és azok örökké vissza-vissza fognak térni? Ahogy Luther mondta, hogy fojtogatom, fojtogatom az én óemberemet, de mindig újra felbukkan a víz tetején… Azt hiszem, a nyomaték kedvéért még a vizihulla kifejezést is használta. Nagy küzdelem volt ez neki. Luther sokat harcolt a bűneivel, az óemberével, a kísértésekkel. És ránk hagyta ezt a hagyományt. Jakab levelét nem tartotta valami sokra, mégis egyik éppen e levél fő mondanivalójának szentelte lelki harcait. „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz” (Jakab 1,14-15).
Hibát követtem el a gondolatmenetben, mert szemléltetni akartam, hogy gyakran éppen így esünk kísértésbe, hogy jön valami próbatétel, és mi keressük a menekülési útvonalat, a vészkijáratot, és önmagunk hibáztatásában próbálunk ajtót nyitni a szabadulás felé. „Ha az ördöggel együtt bevádolom magam, szabadulok!” – gondoljuk magunkban, és ártatlanságunk ellenére bűnbánatba fogunk. Hogy jó, bűnbánó keresztyénként jutalomban részesüljünk.
Csak csökkenteni a nyomást, a feszültséget, bármi áron, akár úgy, hogy elfogadom, magamra veszem az ördög rágalmait is! Bűnbánatot tartok, mert ebben van gyakorlatom, mert a liturgia is erre kényszerít, és akkor az ördög talán békén hagy egy időre…
De ebben a negyven napos kísértéstörténetben éppen nem erről van szó. Ne is akarjuk most másra használni ezt az Igét, mint amire valójában szolgál. A hit, a hűség Jézus számára az, hogy ragaszkodik az Atya által rá osztott küldetéséhez. Az Atya nevén szólította Jézust, kinyilvánította mindenki előtt, hogy az Ő Fia, akiben gyönyörködik, és most ebben kell hűségesen megmaradnia.
Nem arról van tehát szó, hogy Jézusnak valamiféle óemberével kellene itt harcolnia, vagy hogy valamilyen bűneit kellene legyőznie. Hanem a feladat az, hogy „Légy az, akinek szólítottalak!” Mert amikor a mi mennyei Atyánk örökbe fogad minket, és kimondja fölöttünk a mi nevünket, az mindennél különlegesebb dolog. Ákos énekli egy szerelmes dalban: „Csak te mondod így ki a nevem.” Mennyei Atyánk és köztünk egy olyan különleges kapcsolat születik ilyenkor, hogy amikor Ő kimondja a mi nevünket, nevünkön szólít, az semmi máshoz nem hasonlítható. Abban világok vannak, abban az egyetlen pillantásban benne van az egész életünk. Amikor Ő mondja ki a nevünket, akkor mi azonnal Őbenne kezdünk élni, és senki többé sem szakíthat el minket Tőle.
Hallod-e, cseng-e még a füledben ez a szó, amit Urad, Istened füledbe suttogott egyszer, amikor fiának nevezett téged? Érzed-e, hogy ez a szó még most is szól hozzád, életed minden pillanatában? Amikor az Úr neveden szólított, és kezedbe adta a Szentírást, ezzel azonnal egy látást is adott hozzá, amivel magyarázni fogod. Különleges magyarázat lesz ez. Senki mástól nem másolhatod le, mert ez csak a tiéd, a te életedre vonatkozik. És minden egyes gondolatod, érzésed gyökere ez az érintés kell, hogy legyen, amikor az addig ismeretlen, csak fogalomként létező Isten válladra terítette palástját, örökbefogadása jelét, és fiaként neveden szólított.
Az ördög pedig látta ezt. Irigyen figyelte! Mert ő elveszítette ezt a fiúságot, amikor Isten ellen lázadt! Az ördögnek van erre szeme, még ha a világ vak is az ilyen eseményekre. Még ha legjobb barátod sem vett észre belőle semmit, az ördög akkor is résen volt. És most úgy érzi, itt az alkalom, hogy a frissen kisarjadt hajtást még kezdet kezdetén eltapossa.
Még te magad sem fogtad fel a pillanat jelentőségét, még nem is tudod pontosan, hogy mostantól ki is vagy, mennyei Atyád szemével nézve. És az ördög kihasználja ezt a bizonytalanságot. Jön, és ott kérdez, ahol magad sem tudod még pontosan a választ. Csak érzel valamit.
Kint vagy a pusztában, szemtől szembe az ördöggel, és elvesztél, ha egyedül akarod megvívni ezt a csatát. „Most, hogy Isten fiává fogadott, én is olyan erős lettem, mint Isten?” – teszi fel magának a kérdést a kezdő hívő. Mi erre a válasz? „Nekimegyek az ördögnek, és kipróbálom!”? Vagy „Megkérdezem mennyei Atyámat, hogy Ő mit mond erről”?
És mindig az a megoldás a jó, amelyik tudja, hogy akit a mi Atyánk, aki a mennyekben van, örökbe fogadott, az a pusztában sincs soha egyedül. Jézust is elkísérte Mózes 5. könyvének bizonyságtétele. Az Igén keresztül pedig egy sereg testvére volt lélekben jelen. Mózes és Áron, az egész engedetlen és zúgolódó nép, az Úr ereje és mentő szeretete. Ott volt Jézussal mindenki, aki Mózes ötödik könyvét valaha is szívére vette, aki ezzel imádkozva várta a szabadulást. Ott álltak körülötte azok, akik hittek a Megváltóban, aki kiszabadítja egész népét, minket, mindazokat, akik kedvesek nekünk, minden fogságból, amiben vergődünk ebben a földi életünkben. Igen, már mi is ott voltunk Vele lélekben, amikor Neki is végig kellett járnia az önismeret útját. Amikor önmagát Jézus megismerte, már ismert minket is.
Jézus Isten Fia, a Királyok Királya ezek közt az emberek közt, akik körbeálljuk Őt pusztai negyven napjában. Így szólította Őt mennyei Atyja, amikor eljött az ideje, hogy nyilvánosan vállalja küldetését.
Ő hordozta el az egész világot, Ő győzte le a bűnt, a betegséget, a halált, azáltal, hogy hűséges maradt ahhoz a kimondott, máig visszhangzó Igéhez, ahogyan mennyei Atyja megszólította: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm”.
A mi feladatunk is ez, mind a mai napig. Hallani a mi mennyei Atyánk hangját, amikor nevünkön szólít: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm”. És amikor a Lélek kivisz a pusztába, akkor soha el nem felejteni, hogy Urunk, Jézus Krisztus, Istennek elsőszülött, egyetlen természet szerinti Fia velünk van, mi pedig ott állunk, az ő oldalán, sok előttünk járó szent, Őt követő ember közösségében, és azt is tudjuk, hogy utánunk is még sokan jönnek.
Nem vagyunk olyan erősek, mint Isten, de az Ő kezében be tudjuk tölteni azt a küldetést, amit akkor kezdtünk megérteni, amikor hallottuk az Ő hívó, elhívó hangját, amikor nevünkön szólított. Nem saját magunk ellen kell harcolni, nem saját vágyainkat, bűneinket kell „legyőzni”, hanem inkább arra kell figyelni, hogy megtaláljuk, kik is vagyunk az Ő kezében, az Ő Igéje szerint. Hol állunk a mi Urunk mellett az Ő országában. Mert Ő azért ment el, hogy nekünk helyet készítsen. Mindenkinek a maga helyét, hogy hivatásunknak megfelelően tudjuk egymást mennyei áldásokkal megajándékozni.
Ha ezt megtaláljuk, megerősödünk hitünkben, és identitásunkban is. Ez az identitásunk azt jelenti, hogy mennyei Atyánk egyedi módon szólít meg minket, és mindenkinek önálló útja van az Ő országában. És akkor az ördög békén hagy minket… Addig, míg ismét el nem jön a „kairosz”, a rendelt ideje annak, hogy újra megpróbáljon minket. Mert az ördög nem szabadon kísért minket, hanem csak az arra rendelt időkben, csak amikor mennyei Atyánknál már készen van a válasz, a megoldás, a szabadító Ige is, amikor már kinyújtotta értünk karját, amibe még annál is erősebben megkapaszkodhatunk.