Azért, hogy szó ne érje a házelejét, mégiscsak belekukkantottam a kis kék, szívem csücske könyvecskébe, a Nestle-Aland-féle Görög Újszövetségbe. Szeretem benne azokat a gyönyörű görög betűket, sosem tudok betelni a látvánnyal. Volt esztétikai érzéke annak, aki ezt a betűtípust megalkotta. Nézem, nézem, mazsolázgatom a kritikai apparátust – először szerettem volna készíteni róla egy fotót, de aztán gondoltam, inkább nem ijesztgetek vele senkit, úgy néz ki, mint egy gépi kódokkal kitöltött adatbázis, amit véletlenül valahogy a nyomtatóra küldtek. Szóval, nézegetem, nézegetem: „2 ˹p) σατανα D pc e sys” ez van odaírva. Hát ez meg mi az ördög?
Annyit jelent, hogy néhány kéziratban, amikor ezt az igerészt másolták, az „ördög” szó helyett „sátán”-t írtak a második versben. Az eredeti változat az, hogy „kísértette az ördög”, de valaki nem figyelt, vagy jobbnak találta a „sátán” szót, és azt írta bele másolás közben. Nem nagy eltérés, a gondolatot, az üzenetet egyáltalán nem befolyásolja.
De mégis felhívta a figyelmemet valamire. A pusztával már behatóan foglalkoztunk, hogy mi köze van a pusztának az elhívásunkhoz, hogyan kerülünk oda, mire jó egy ilyen pusztai negyven nap, hogy mit viszünk magunkkal, hogyan lehet az Igét tüzetesebben szemügyre venni. És főleg Jézus Krisztusnak adtunk hálát, hogy mindebben előttünk járt, kitaposta az utat nekünk a járatlan pusztában, és most is úgy kísér minket, mint annak idején az emmausi tanítványokat, és magyarázza nekünk az Ószövetség Igéit is, hogy azok is Őáltala megtartsanak minket mindenféle kísértés idején.
Kísértésről már volt szó, de az ördögről magáról még nem volt szó.
Pedig létezik ilyen teológiai tudományág, hogy „satanológia”. Kimondani is rossz. Nem, a Sátánról legtöbbször nem kell beszélni. Mondhatnám, eszünkbe ne jusson a Sátánról beszélni, mert semmi jó nem sül ki belőle. Ha valaki csak azért kezd el foglalkozni az ördöggel, mert úgy érzi, a mennyország túlságosan is unalmas, és valami balhéba most már ideje volna belekeveredni, akkor semmi jó nem származik a legprecízebb tudományos satanológiájából sem. Óvakodjunk az ilyen emberektől, akik ebből töltik fel energiakészleteiket.
Óvakodjunk a mindenféle teológia-szerű istentelen témáktól. Ne felejtsük el, hogy az emberiség történetének első teológiai kérdését éppen a Sátán tette fel Évának az édenkertben: „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” Már ott is Isten Igéjéről volt szó. „Csakugyan azt mondta Isten..?” A Sátán felelteti Évát „bibliaismeretből”. Éva pedig engedelmesen felelget. Éva nem személyválogató, ő ugyanolyan lelkiismeretesen vizsgázik a kígyó előtt is, ahogy Isten akaratát tisztán végre akarná hajtani. Pedig gyanakodnia kellett volna, hogy miért 1. szám 3. személyben beszél a kígyó Istenről. Az ilyen teológiák mindig gyanúsak, amelyek képesek úgy szólni Isten Igéjéről, hogy nem vesznek tudomást az Ő jelenlétéről, és nem „hármasban” beszélgetnek arról, amit Isten mondott, cselekszik, akar tőlünk.
De, nem olyan elméleti dolog ez, hogy mi soha ne csinálnánk ilyet. Csak ülünk otthon, a mi kis jóléti társadalmunkban, mi kis posztmodern emberkék, és hirtelen lelkiismeretfurdalásunk támad, hogy én itt minden jóval el vagyok látva, és mennyi ember szenved odakinn. Én itt, Istennel boldog vagyok, de mi van azokkal, akik Isten nélkül élnek! Itt hagyom Istent, és elmegyek hozzájuk, elviszem az én világosságomat, jóságomat, szeretetemet, humanizmusomat, erényeimet. Tartozom nekik ennyivel. Arról ábrándozunk, hogy mi volna, ha a hatalmas szívünk nem tenne különbséget vallás, kultúra, rassz, nemi identitás, életkor, műveltség, bűnöző és áldozat, egészség és betegség közt, hanem mindenkit, globálisan, megölelnénk, és úgy hisszük, hogy mágikus ölelésünkkel mindjárt magát a Sátánt is jó útra tudjuk téríteni. – „Éva elrontotta annak idején, és evett a jó és rossz tudásának a fájáról! Én nem követem el az ő bűnét, nem fogok jó és rossz közt különbséget tenni soha többé!” – így gondolkozunk, és mélyet ugrunk a feneketlen sötétségbe.
Micsoda izgalmas vállalkozás! Lemenni az aluljáróba, és megölelni az összes hajléktalant – aztán kiposztolni az instagramra, visszaülni a facebook elé, és posztok százaiban dicsekedni, hogy én mekkora jót cselekedtem, és rettegni, hogy vajon miféle betegséget kaphattam el, miközben százszor is elismétlem, mint a mantrát, hogy „Nem félek, nem félek, nem félek – azoktól félek, akik ebben akadályozni akarnak!” Aztán, ha kihevertük az adrenalinszintet, megismételni ugyanezt valami más alakban. Miközben ezek az emberek egy milliméterrel sincsenek kijjebb életük nagy mocsarából azzal, hogy én „leereszkedem” hozzájuk. Attól, hogy belekeveredem valami rosszba, csak én is sáros leszek, ők pedig nem lesznek tisztábbak. Ezzel nem győztem le a Sátánt, aki őket fogva tartja nyomorúságukban. Még ha mindenféle szociológiával, pszichológiával ki is elemzem a helyzetüket, és ha ujjammal végig is tudom követni a hatásvonalat egészen a Sátán kezéig, ami marionett bábúként rángatja az ő életüket, akkor sem tudom őket kimenteni onnét.
Nem, ilyen satanológiára nincsen szükségünk. Pedig, de sok időnket, energiánkat pazaroljuk ilyesmire! El egészen a világvégéről alkotott mindenféle rémálmainkig, és ezek megfilmesítéséig…
Annak van értelme, amit Isten jelenlétében gondolunk végig, harcolunk meg. Jézus Mózes 5. könyvével a szívében, telve Szentlélekkel elindult a pusztába. Nem Ő kereste az ördögöt, hanem az ördög találta meg Őt. És nekünk is éppen elég ennyi az ördögről szóló tudományból, amennyi magától megtalál minket belőle. „Elég minden napnak a maga baja” (Máté 6,34).
Ha kezünkbe vesszük az Igét, abban az ördög helyét mindig kijelöli egy pontosan körülhatárolt mozaikkocka, amiből az ördög soha, semmilyen körülmények közt nem léphet ki, mert az Úr Úr az ördög fölött is, és korlátok közt tartja. Az Igében van a mi életünk, az Igében van az, hogy Isten gyermekei vagyunk, hogy Ő szeretettel örökbe fogadott minket Jézus Krisztusért, nevünkön szólított minket, és gyönyörködik bennünk. És benne van az Igében az is, hogy létezik egy lény, egy akarattal, tervekkel, szándékokkal rendelkező lény ezen a világon, akinek ez nem tetszik. Minél látványosabban ragyog át rajtunk Isten dicsősége, annál erősebben fog támadni ez a gonosz lény. Nem is minket támad, hanem Istent magát, Akinek világossága elkezdett a mi életünkön tükröződni.
És abban a pillanatban, amikor mi elkezdünk félni ezektől a támadásoktól, az ördög máris elérte célját. Mert eltakarjuk Isten dicsőségét, mint muzulmán nők a szépségüket, nehogy támadás érje őket szépségük miatt a nyilvános utcán. Milyen világ az, ahol minden szépséget, minden jót fekete lepellel kell eltakarni, nehogy abban a pillanatban jöjjön valaki, és eltapossa? Nem azért gyújtjuk a lámpást, hogy aztán egész életünkben azzal bajlódjunk, hogyan rejtsük el maradéktalanul a fényét.
Az ördög személyéről tudományos szempontból semmit nem állíthatunk, róla a Szentírásból olvasunk. A hétköznapokban a hatásával, a romboló munkájával találkozunk. Ha Isten vezetése nélkül megyünk neki ezeknek a romboló erőknek, és úgy akarjuk megállítani ezeket, akkor általában mi is egyszerűen belekeveredünk. Ha viszont Isten Igéje vezet minket úgy, hogy közben Isten terve szerint, kapcsolatba kerülünk az Ő akarata ellen cselekvő gonosz erőkkel, akkor számunkra ezek az erők is Isten eszközeivé válnak. „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róma 8,28).
Itt van értelme annak, hogy megkülönböztetjük az „ördög” és a „sátán” szavakat. Az ördög valami olyasmi, ami lépten-nyomon felbukkan az életünkben, és ennek megfelelően a nyelvünkben is. „Ördögöd van!”, „Mi az ördög?!”, „Nem egy ördöngősség”, „Az ördög tudja”, „Ördögi terv…” Valami misztikus, transzcendens erő, ami meghatározza a tudatalattinkat, és tulajdonképpen, ha nem tisztogatjuk rendszeresen a lelki életünket, akkor lassanként belopódzik a lelkünkbe. Valami megfoghatatlan így, innen nézve.
De a sátán szó valami egészen más. Egy intellektuálisan megközelíthető jelenséget ír le, amivel már tudunk valamit kezdeni. A szónak meg lehet nézni az eredeti jelentését, az etimológiáját. Ellenséget jelent, külső ellenséget, aki megpróbálja kikémlelni a gyenge, támadható pontjainkat, és ott akar betörni. Éppen ezért állhat például Jób könyvében a közvádló, az ügyész szerepében. Tehát Isten üdvtervében praktikus szerepet, helyet kap. Nem észrevétlenül kúszik be, mint ahogy az ördögről gondoljuk, hanem ha Isten Igéjét a kezünkben tartjuk, az életünk átalakul egy királyi fogadássá, bálteremmé, ahol a bejáratnál az érkezőket név szerint jelentik be, majd a nekik előre kijelölt helyükre kísérik. Amikor érkezik a Sátán, akkor az Ige az ajtóban üdvözli, majd fennhangon kiáltja: „A Sátán, Isten ellensége érkezett, aki a következő gyenge pontjaitokat fogja kikémlelni…” És itt az Ige egy-egy sora fénylik fel, amelyre különösen is figyelnünk kell, mert az elkövetkező pillanatokban-napokban ez lesz különösen is a táplálékunk, hogy kipróbáltak legyünk.
Ilyen értelemben mégis érdemes foglalkozni egy kis „satanológiával”. Mert igenis szükségünk van arra, hogy megkülönböztessük a jót és a rosszat. Nem úgy, hogy megszegjük az Úr parancsát, és eszünk abból a gyümölcsből, ami a kígyóval közösségbe hoz, Isten háta mögött. Hanem úgy, hogy tudjuk, rossz az Úr háta mögött, akarata ellenére cselekedni. A „satanológia” azt jelenti, hogy észrevesszük azokat a mozdulatainkat, amikor Isten háta mögött, őt 1. szám 3. személyként, kibeszélve, nyújtanánk valamiért a kezünket, mert az kívánatosnak, humánusnak tűnik. Amikor például Isten Igéjét sutba dobva, puszta emberi erényeinkkel, jóságunkkal akarunk nekimenni emberi erőt meghaladó problémáknak.
Állítsuk magunk mellé Isten Igéjének kardját egyik oldalunkról, és a Lélek kardját másik oldalunkról, hogy ha fáradtan el is aludnánk ebben a folytonos őrségben, a veszély közeledtére ezek idejében felébresszenek.