Ha alaposabban szemügyre szeretnénk venni az Igét, és szeretnénk jobban érteni, hogy miről is van itt szó, nem elég annyit tudni, amennyi itt le van írva. A szavaknak ugyanis soha nem annyi a jelentése, amennyit egy szótárban találunk. Amikor kimondok egy szót, az minden esetben úgy működik, mint egy szimbólum. Gondolatok, asszociációk, érzések, indulatok sokaságát ébreszti fel bennünk.
A „harang” jelentheti a déli harangszót, amikor elindulunk ebédelni. De egyúttal jelentheti Isten gondviselését is, amiért minden délben hálát adunk a harangszóval. Jelenthet gyászt, és örök hűséget is, jelenti Isten jelenlétét, és kedves emlékek sokaságát idézheti fel. A harang végső soron az emberi élet teljességének a körülírása.
Szerencsénk van ebben az Igében, mert Jézus szavai dokumentált helyekre utalnak. Tudjuk, hogy a Szentírásból honnan idéz, ezért ismerhetjük annak teljes kontextusát, és legalább egy részét rekonstruálni tudjuk annak a gondolatnak, ami szavai mögött rejtőzik.
Az online Bibliában is, de a nyomtatott könyvben is, találunk hivatkozásokat egy-egy verssorhoz. Itt a 4. vershez az 5Mózes 8,3, a 8. vershez az 5Mózes 6,13, a 10. vershez a 91. zsoltár 11-12. versei, a 12. vershez az 5Mózes 6,16 van hivatkozásként megadva.
Jézus tehát Mózes 5. könyvével a kezében, vagy inkább Mózes 5. könyvét kívülről tudva ment ki a pusztába negyven napra. Nem üres kézzel ment oda, nem „üresítette meg magát” egészen, hanem szíve telve volt nem csak a Szentlélekkel, hanem a Szentírással is, a teljes Szentírással. De a teljes Szentírás mindig akkor szólal meg, ha annak egy adott könyvét a kezünkbe vesszük.
Mózes 5. könyvének kontextusa, tartalma vitte ki Jézust a pusztába, ezért minden kísértésre ebből kereste a válaszokat.
Nagy tanulság ez nekünk, hogy nem forgathatjuk akárhogy a Bibliát. Hiába idéz az ördög a 91. zsoltárból, az a zsoltár nem erre a szituációra készült. Azt a Lélek nem adta Jézus kezébe, hogy abból is hozzon válaszokat. A Mózes 5. könyvét adta ezúttal fegyvernek. Ez pedig azt jelentette, hogy valamiképp most „Mózessé” kellett válnia.
Különös jelentősége van Mózes 5. könyvének. A történet úgy szól, hogy az Úr találkozik a Sínai-hegyen Mózessel, és az egész nép ott áll a hegy körül, és először hallja az Úr hangját. Megkapják a Tízparancsolatot, de a nép megijed, és azt mondja, veszélyes az Úr közelében tartózkodnia, mert aligha akad ember, aki élve megállhat az Úr előtt. Az Úr dicsősége, szentsége nem tűri meg maga mellett a bűnös embert, és a bűnös ember elpusztul az Úr jelenlétének igazságában. Mózest jelölik ki, mint kapcsolattartót. Mózes hallja majd az Úr hangját, és az Úr akaratát, törvényét szavakba önti. A nép pedig Mózessel beszél.
Ilyen értelemben kellett Jézusnak „Mózessé” válnia Mózes 5. könyve alapján. Hallja az élő Isten hangját, és ezt emberi szavakkal, szelíd hangon továbbmondja népének, tanítványainak, az emberiségnek. Ő a közbenjáró, hogy mi Isten jelenlétének ítélő igazságában el ne égjünk elevenen, legyen kihez fordulnunk.
Ezért csendülnek fel benne Mózes 5. könyvének sorai. Az Úr kihívta népét Egyiptomból, és a pusztában vezette. „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek. Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik” (5Mózes 8,2-3).
Negyven éven át. Egy-egy napot szentel Jézus, prófétai cselekedetként, hogy megemlékezzen, és szorosan összekösse magát Izráel vándorlásának egy-egy évével. Hogy mi is valamilyen módon megemlékezzünk erről, hogy Vele közösségbe kerüljünk, hogy mi is megtudjuk, mi van a mi szívünkben: megtartjuk-e parancsolatait, vagy sem?
„Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert majd megelégíttettek” (Lukács 6,21). Akit az Úr küldött valamiféle pusztába, ahol „negyven napig” éheznie kell, az boldognak mondhatja magát, mert maga az Úr ad neki táplálékot. Annak életében úgy fog Isten Igéje megszólalni, hogy az valódi táplálékká, kenyérré válik a számára, mint ahogy a manna is valódi táplálék volt a pusztában vonuló nép számára negyven éven át.
Jézus ebben az ígéretben bízott, amikor a negyvenedik napon az ördög szemébe mondta: „Nem csak kenyérrel él az ember”. Ha nem is szólal meg az Úr azonnal, mi akkor is kötelesek vagyunk megtartani az Ő parancsolatait.
A második idézet a 6. fejezet 13. verséből származik. Ha az előbb az éhség kísértése volt soron, akkor most a vagyon, a gazdagság kísértése. Nem mindegy, kitől fogadunk el javakat, és nem mindegy, hogy ha épp nem szűkölködünk, és nem kell ételért-vízért könyörögnünk az Úrhoz, akkor kinek szolgálunk?
„Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; írd föl azokat házad ajtófélfáira és a kapuidra! Amikor bevisz téged Istened, az Úr arra a földre, amelyet esküvel ígért atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy neked adja majd – nagy és szép városokba, amelyeket nem te építettél, minden jóval telt házakba, amelyeket nem te töltöttél meg, ásott kutakhoz, amelyeket nem te ástál, szőlőkhöz és olajfákhoz, amelyeket nem te ültettél, és mégis ehetsz róluk jóllakásig –, akkor vigyázz: ne feledkezz meg az Úrról, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából! Az Urat, a te Istenedet féld, őt tiszteld, és az ő nevére esküdj!” (5Mózes 6,4-13).
Milyen pontosan alkalmazza Jézus ezt az Igét! Nem egy kiragadott mondattöredéket, hanem alaposan átgondolva, tisztségéhez, szituációjához igazítva, úgy, hogy minden oldalról illeszkedik a helyzethez. „Neked adom azonnal ezt az országot – ha…” – mondja az ördög. És Jézus emlékezik rá, hogy mi a teendő akkor, ha kezünkben van az Ígéret Földje. Az Urat kell imádni, csakis Őt, és senki mást. Nincs kompromisszum. Igaz, hogy így nem logikus, igaz, hogy Jézus is tudja, hogy ha az Igét ilyen következetességgel éli, akkor kereszt lesz a vége, mégsincs kompromisszum. Az Igének abszolút szava van, és az ördöggel soha nem kell kompromisszumot kötni.
A harmadik idézet is egy konkrét esetre utal: „Ne kísértsétek Isteneteket, az Urat, ahogyan megkísértettétek Masszában” (5Mózes 6,16). Mi történt Masszában?
Két történet van a Szentírásban, ami ezen a helyen történt: „Azután elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izráel fiainak a perlekedése miatt, és mert így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem?” (2Mózes 17,7), „Ezek Meríbá vizei: amikor Izráel fiai perbe szálltak az Úrral, ő ezekkel mutatta meg nekik a szentségét” (4Mózes 20,13). Mindkét történetben zúgolódni kezd a nép Mózes és Áron ellen, hogy miért hozták ki őket Egyiptomból, a pusztába, ahol szomjan halnak, mert még víz sincs. Zúgolódnak, és félnek, hogy meg fognak halni. Mózesre akarnak támadni. Mózes mindkét esetben leborul az Úr előtt, könyörög. Az Úr mindkét esetben válaszol Mózesnek. Mindkét esetben Mózes vizet fakaszt a népnek a sziklából.
De van egy különbség. A második esetben Mózes elfelejti az Úrnak adni a dicsőséget, hanem úgy tesz, mintha saját erejéből fakasztana vizet: „Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre bőséges víz fakadt, és ivott a közösség meg az állatok is. Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, és nem mutattátok fel szentségemet Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok” (4Mózes 20,10-12).
Jézusnak ezt a kísértést kellett itt kiállnia. Tudta, hogy a nép nem fogja vezetőnek elfogadni. Gyengének fogja tartani. Megtámadja majd, követelni fogja, hogy álljon a lázadások élére, a rómaiak ellen. Ne engedje őket tovább szenvedni a római elnyomatás alatt, mert miféle akarata az Istennek, hogy még egy, még egy évet tűrjünk, szótlanul, egy idegen hatalom elnyomatása alatt. És akkor Jézus igazolni akarja majd természetfeletti hatalmát, és azt mondja: „Hallgassatok ide, ti lázadók! Ugorjak-e le a templomnak erről a párkányáról? Az angyalok fognak odalenn elkapni, és még a lábamat sem ütöm meg! Akkor hinni fogtok bennem!”
Nagy kísértése volt ez Jézusnak, igazolni magát a lázadó, hitetlen nép előtt, hogy megmenthesse őket. És Mózes elbukott ebben a kísértésben. Saját dicsőségét mutatta fel a nép előtt, varázserejét, és nem Isten szentségét.
Jézus erre az Igére hivatkozik: „Ne kísértsétek Isteneteket, az Urat, ahogyan kísértettétek Masszában.” És, bár tudja, hogy lázadni fogunk ellene, tudja, hogy egy keresztre szögezett, teljes kudarcot szenvedett emberben kell majd a világnak az Ő Megváltó hatalmát és küldetését felismernie, mégsem próbál bizonyítani. Aki hisz, üdvözül, az fogja látni az Ő hatalmát, az fog üdvözülni. És más út nincsen, egyedül hit által.
Így tanít minket a mi Urunk a Lélek és az írott Ige fegyverével megvívni harcainkat, legyőzni kísértéseinket. Legyen bátorságunk komolyan venni az Ige erejét, és rálépni erre a pusztán átvezető, az Ígéret földjére bevezető ösvényre, az Ő nyomaiban járva.