Amikor Pál apostolt utolsó missziói útjáról Jeruzsálembe hazatérve mindenfélével megvádolják, a római ezredes katonáival elfogatja, hogy a felbőszült fanatikus honfitársai szét ne szaggassák. Miközben viszik befelé az erődbe, Pál megszólítja görögül a katonát. A katona pedig így válaszol neki: „Hát nem te vagy az az egyiptomi, aki néhány nappal ezelőtt fellázította és a pusztába vezette a szikáriusok négyezer emberét?” (ApCsel 21,38).
Van annak egy tradíciója, hogy a nép közt titokban felkelés szerveződik. Egyes emberek ruhájuk alá rejtettek egy „sica” néven emlegetett kis tőrt, amivel a legváratlanabb pillanatban politikai gyilkosságokat tudtak elkövetni. A puszta ezeknek a fegyveres felkelőknek is alkalmas helyet adott az előkészületekre. Négyezer ember, kész hadsereg, akik készek voltak megtámadni a római légiókat is. Hívő emberek voltak, elveik a farizeusokéhoz álltak közel. Adót nem fizettek. Nem ismertek el egyetlen földi királyt sem úrnak. Sem a zsidó főpapot, ezt megalkuvónak tartották, sem a római császárt, ez nyílt ellenség. A szikáriusok erőszakkal akarták kikényszeríteni Isten királyságát, és a nyílt felkelés mellett gerillaharcot folytattak, orvgyilkosságokat követtek el, sőt, az öngyilkosságot is eszköznek tekintették! Úgy tartották, az ügyért elkövetett öngyilkosság a végső kifejletet siettető engesztelő áldozat. (Keresztyén Bibliai Lexikon alapján)
Ebből a jellemzésből lassanként egészen körvonalazódik Júdás alakja. Bármennyire is hasonló volt ezeknek a szikáriusoknak a hite Jézus hitéhez, mert igaz, hogy rengeteg közös elemet lehet kimutatni, végül kiderül, hogy pontosan az ellentétes irányba haladnak. Ki tudja, talán Júdás öngyilkossága is részint ebből a tévhitből táplálkozott, hogy engesztelő áldozattá válhat egy szent forradalomért. „Egy szent, függetlenségi háború mártírja… Amit Jézus olyan könnyelmű módon, túlságosan szelíd, megbocsájtó viselkedésével meghiúsított…” Akár ezt is gondolhatta Júdás.
Mi is a lényeges különbség Jézus és Júdás között?
Az a mozdulat, amivel a másik felé a pusztában odafordulnak. Júdás kardot fog, és az ellenségre tekint. A rómaiakra. És népe megalkuvó vezetőire.
Jézus pedig imádkozni megy ki a pusztába. Az ördög ugyan megzavarja ebben, de ő újra meg újra visszatér oda, hogy nem veled van dolgom, Sátán, hanem az én mennyei Atyámmal.
„nem csak kenyérrel él az ember”, hanem Isten Igéjével! – Egyetlen pillanatra sem fordulok el Isten Igéjétől, mennyei Atyám szavától, azért sem, hogy magamnak megkenjek egy vajaskenyeret. Amit Tőle kapok, az az én táplálékom.
„Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” – Bárkinek bármilyen kérését csak úgy teljesítem, ha egy pillanatra sem mondok le a mennyei Atyám iránti engedelmességről. Nélküle egyetlen lépést sem! Amikor téged tisztellek, én akkor is mennyei Atyámat imádom!
„Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.” – Csodát sem várok, kis, apró, titkos csodát sem, és nagy, látványos csodát sem, még ha a saját nagy hitemre is akarnék hivatkozni, mert mennyei Atyám nélkül még hitem sem ér semmit. Csakis az Ő szolgálatában.
Jézus minden döntését Atyjával teljes közösségben hozza meg. Olyankor is, amikor éppen a legnagyobb ellenség, az ördög kísérti.
A felkelők nem így vannak. Ők úgy elmerülnek az elnyomók iránti lázadásban, gyűlöletben, hogy ez, mint fekete viharfelhő, elfedi előlük Istent.
A különbség pedig a két fán függő emberen szemlélhető. Jézus a keresztfán, Júdás egy fa ágán a szakadék fölött.
Forradalomért, felkelésért vonulunk ki a pusztába, hogy ott fegyverkezzünk, és szorosan hozzákötözzük magunkat ellenségünk iránti gyűlöletünkhöz? Míg végül soha sem elegendő „engesztelő áldozatként” kimúlunk valami patetikus eszme oltárán?
Vagy a pusztában nem valami ellen, hanem valami, Valaki mellett tartunk ki hűséggel. Az Úr mellett. Akinek fényét, ragyogását, dicsőségét semmiféle kísértés, semmiféle ellenség el nem takarhatja.
Jézus nem azért ment ki a pusztába, hogy megmérkőzzön az ördöggel, és erő az erő ellen eldöntsék, hogy ki az erősebb. Hanem a Lélek vitte ki, és az ördög megpróbálta a Szentlélek erejét elvenni tőle. Az ördög futott utána, kapkodott érte, próbálkozott, de Jézus végig megőrizte hűségét mennyei Atyja iránt.
A mi feladatunk is ez, egész életünkben, mindenféle ünnepi, böjti és hétköznapi pusztáinkban, hogy mennyei Atyánkhoz hűségesek maradjunk, bármi is fenyegetne minket, bármi is kísértene minket. Hogy el ne veszítsük a fejünket, nehogy hátat fordítsunk Urunknak, az ő Igéjének, és el ne merüljünk ellenségeink elleni küzdelmeinkben.
De mi gyarló, kísérthető emberek vagyunk, és időről időre el fogunk bukni ilyenkor. Elmerülünk, mint Péter vízenjárás közben, amikor levette szemét Jézus szelíd, hívó-parancsoló tekintetéről, és a viharra kezdett figyelni. Csak Jézus volt olyan tökéletes, bűntelen, hogy kiállta ezt az emberfeletti próbát. De éppen ezért, amikor elbukunk, Ő odalép hozzánk, és felsegít, utánunk kap, és kihúz a vízből, mielőtt végképp elmerülnénk. Megváltónk a mi Urunk Jézus. Elhordozza a mi elesésünk következményeit, és mi újra tanulhatjuk ezt a nehéz harcot. Hogy megálljunk a kísértések idején is. Egyre inkább. Fölfelé nézve, Megváltónk nyomait követve, az Ő kezébe kapaszkodva, az Ő szavaiból erőt és válaszokat merítve, minden eshetőségre.
Nem valaki ellen – határokat nem ismerő önfeláldozással, hanem Istennek szentelt kedves, élő áldozatként, az Őáltala szabott határok között, hűséges türelemmel, kitartással, mennyei Atyánk Igéje és Lelke vezetését követve.