„És elvégezvén minden kísértést az ördög, eltávozék tőle egy időre” – olvassuk a Károli fordítás szerint.
Elvégeztetett! – mondta Jézus a kereszten.
Nagypéntek ennek a szónak a napja, hogy „elvégeztetett”. De mi is végeztetett el?
Ne legyünk túl önteltek, hogy azt higgyük, van szemünk látni a láthatatlant, és beleláthatunk Isten gondolataiba. Kezdjük apránként, ahogy a tanítványok is apránként vettek észre itt-ott valami jelet abból a nagy munkából, amit Jézus ezen a napon elvégzett.
Elvégeztetett! – Jézus odaengedte magához Júdást, engedte, hogy csókkal elárulja őt. Aztán, úgy tűnik, gyáva módon visszatartotta Pétert a harctól, és a többi tanítvány is elmenekült. Csak nem az igazságszolgáltatásban bízott? Bízott abban, hogy majd Isten törvénye pártját fogja, és felmentő ítélet születik?
Elvégeztetett! – Jézust megkötözve kihallgatták, és ő valóban passzívan tűrte, hogy végezze mindenki a maga sötét feladatát. A főpap az ítélkezést, a tanúk a rágalmazást, a körülállók az egész eljárás hitelesítését. Péter a tagadást, Júdás pedig bizonyságot tett arról, hogy milyen pszichológiai válaszokat produkál Jézus tanítása. Három éve sem hirdeti tanait, és máris van egy öngyilkosság a legszűkebb tanítványi körében!
Elvégeztetett! – Jézus jó híre többé nem tényező. Maga sem néz már ki emberként. „Íme, az ember” – mondja Pilátus, és várja a tömeg röhögését, hogy „Ez? Ember?” Nagy megkönnyebbülés lett volna számára, ha a megkínzott foglyot már többé nem kellett volna embernek tartania. Van a szenvedésnek az a mértéke, amitől az egészségesek már nem tartják embernek a másikat. Elvégeztetett volna ez is, ha nem sugárzik valami csodálatos erő még ekkor is Jézusból.
Elvégeztetett! – mondta Jézus, amikor már teste is a halál előtti utolsó lélegzeteit vette. Kivégeztetett. El van rendezve a társadalom összes gondja, ez az ember többé nem okoz felfordulást. Minden mehet a régi kerékvágásban. Béke van. Mint tóba dobott kő után, lassan eltűnnek a gyűrűk, és csak a néma csend marad. A csobbanás egy félelmetesen halványuló emléke. Elvégeztetett!
Mintha semmi jó nem történt volna. Mi ez a Nagypéntek? Egyáltalán miért ünnepeljük?
Ha tudunk valamit a Nagypéntek mélységeiről, azt azért tudjuk, mert Jézus előzőleg felkészítette rá tanítványait.
Ugyanígy elvégzett dolog volt az, hogy Lázárnak meg kell halnia. Hogy Jézus nem ér oda „idejében”, az emberi hit korlátaihoz szabott időben, és „engedi kicsúszni a kezéből a dolgokat.” Elvégeztetett, hogy Lázár már negyednapos legyen, mire Jézus odaér a barlanghoz. Ez is a Nagypéntek titka.
Elvégeztetett, hogy volt egy vak Jézus útjában, aki nem vétkezett, és a szülei sem vétkeztek, hanem azért volt ott, hogy „kis-péntekként” állítsa elénk a szenvedést: elvégeztetett, hogy ő vakká legyen születésekor. Hogy nyilvánvalóvá legyen rajta Isten csodája és szeretete.
„És elvégezvén minden kísértést az ördög, eltávozék tőle egy időre”. Elvégeztetett ez a negyven nap is. Anélkül, hogy a kívülállók bármi hasznosat, fontosat felfedezhettek volna benne.
A böjtjeink egyik haszna, hogy megtapasztaljuk a böjtre fordított idő teljes haszontalanságát. Csak történnek velünk a dolgok, mi pedig passzívak vagyunk. Nem keletkezik semmiféle alkotás, amiért dicséretet kapnánk. Csak telik az idő. Reménytelen küzdelemmel. Ki tudja, Jézust hány kísértés érte az alatt a negyven nap alatt. Miközben folyton olyan érzése volt, hogy ez sosem fog véget érni! Még egy. És még egy. És amikor valamelyikre már megtalálta a választ, már volt „módszere”, hogyan hatástalanítsa, akkor jött a következő, a másféle, az ismeretlen. Hol innen, hol onnan. Minden dicséret, minden eredmény, minden haladás nélkül.
Negyven nap egyhelyben toporgás, mint mikor Izráel népe bűnei miatt negyven évig kerülgette a Sínai-hegyet. Ígéret földje? Reménytelen távolban. Fegyverkezés volt-e a honfoglalásra? Nem. Történt-e napról napra előrelépés ezügyben? Semmi. Csak a reménytelen járkálás. Élet egyik napról a másikra. Remegve mentek ki reggelenként, hogy lássák, vajon ma adott-e az Úr mannát nekünk, lesz-e mit ennünk? Minden nap, újra meg újra.
A böjt elővételezése annak a fájdalmas, reménytelen küzdelemnek, amivel a halál felé megyünk majd a maga idején. Hogy nem tehetjük meg, mint Dugovics Titusz, hogy nagy kiáltással a mélybe zuhanva örökre beírjuk magunkat a dicsőséges hősök közé. Hanem a halálerők lassan végzik rajtunk a munkájukat, mígnem végül kimondjuk mi is, hogy „Elvégeztetett!”
Az utolsóelőtti gondolat, a mi utolsóelőtti állapotunkra mutat most rá.
Az egész világ utolsóelőttiségére. Ha a Jelenések könyvét olvassuk, nem csak egy ember, nem csak a világ Megváltója utolsóelőtti állapotába, hanem az egész világ utolsóelőtti állapotába pillanthatunk bele. Háborúk, járványok, tűzvész, szenvedések. Az egész teremtett világ készül felkiáltani, hogy „Elvégeztetett!” Az utolsó időkben egy világméretű Nagypéntek van elrejtve.
És jaj nekünk, ha nem látjuk a Húsvét csodáját! Mert akkor csak a zombi-apokalipszis marad nekünk.
Nagypénteknek csak Húsvét felől van igazán értelme.
„Elvégeztetett!” – minden kísértés Jézus negyvennapos pusztai tartózkodása alatt. Jézus szemébe mondta az ördögnek, hogy távozzon tőle, és meg ne próbálja őt Istentől, a mennyei Atyjától elszakítani! Sem a testi szenvedés, sem a hatalmi igények, sem a dicsőség vágya el nem téríthette őt. De semmi más, amiről mi nem tudhatunk, mert kettejük nagy csatájában zajlott le.
„Elvégeztetett!” – mert még a szent Templomban, az ország hitéért Isten előtt felelős vezetők hamis ítélete sem tudta Jézust elszakítani Istentől. Mert Ő maga az igazság.
„Elvégeztetett!” – mert még a római katonák gúnyolódása sem vette el Tőle azt, hogy a Királyok Királyaként tiszteljük, legelsőként éppen az egyik katona ezek közül, amikor felkiáltott, hogy „Bizony, Isten Fia volt ez!”
„Elvégeztetett!” – hogy még a testi halál sem tudta Őt fogva tartani, hanem harmadnapra feltámadt. Saját testében támadt fel, bár nem a régi, múlandó alakban, hanem örökkévaló testben.
„Elvégeztetett!” – az egész világ újjáteremtése, mert nem csak mi támadunk fel majd örök életre, hanem egy csodálatos világot is kapunk, ahol nincs többé bűn, nincs többé sírás, könnyek, sem fájdalom, sem halál. Ahol soha többé el nem veszíthetjük egymást. Hanem csak öröm, békesség és szeretet van. Isten ragyogó, mindent betöltő szépsége. „Apokalipszis”, Isten eredeti tervének lelepleződése, amikor megajándékoz minket tökéletes világával.
Ez az értelme minden mélységnek, amibe Urunkkal alászállunk, hogy Ő annál nagyobb erővel hoz fel minket onnét. Mert a Húsvét nem valami legenda, nem valami régi, egyszeri esemény, hanem a Húsvét az az Ige, amit Isten újra meg újra kimond fölöttünk, mint Jézus az ő hívó szavát Lázár sírja fölött. Neki van hatalma kimondani a minket életre hívó szót, mert Ő bebizonyította, hogy volt ereje meghalni, és volt ereje feltámadni. És Őbenne aki meghal is, él.
Ez végeztetett el Nagypénteken, hogy Jézus a mi halálunkat, a teljes halálunkat magára vette, annak minden kísértésével együtt, hogy mi ne keseredjünk el, mintha volna Neki bármi, ami „idejében” van, és volnának dolgok, amik már az ő hatalmán kívül esnek. Ezt a kísértést harcolta Jézus, nem csak a negyven napon át, hanem egész életében, egészen halála pillanatáig, és pokolra szállásáig, hogy nincs olyan, hogy „idejében”, nincs olyan, hogy „legalább ennyi kell”, nincs olyan, hogy „ha ezt nem adod meg, akkor nem tudok megmaradni”.
Isten szeretete elől sehol, semmilyen mélységben sem vagyunk elrejtve. Ezért jött utánunk Urunk Nagypénteken, hogy magával vigyen a húsvéti feltámadás erejével az örök dicsőségbe, amiből itt-ott már most megízlelhetünk valamit.