Igehirdetésre készülünk, mi lesz a jutalmunk? Péter is feltette ezt a kérdést Jézusnak: „Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet” (Lk 18,28-30).
Kimegyünk a pusztába Jézussal, otthagyunk mindent, ami eddig megtartott minket. Kenyérkeresetet, állást, sokszor a családunkkal is átrendeződnek a kapcsolataink. Nem lehet ez másképp, mert más emberré lettünk, többé nem illünk bele abba a rendszerbe, amit velük alkottunk. Már semmi sem olyan, mint korábban volt. Lassan eltávolodunk tőlük, és ők kivetnek maguk közül. Egyszercsak ott állunk a pusztában, a semmi közepén, üres kézzel.
Csak Jézus Krisztus van velünk. Mi pedig nézünk magunkra, és azt mondjuk, hogy azért ennyire hívő fanatikus én nem vagyok, hogy szántszándékkal szétszaggassam az emberi kapcsolataimat, hogy szántszándékkal felhagyjak jól jövedelmező foglalkozásommal. Hát nem vagyok én valami szent remete, aki csak úgy kivonul a pusztába.
És mégis ott állunk. És találgatjuk, hogy „Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged.” – Mi lesz most velünk?
Most csak a Lukács evangéliuma szerinti választ hozom, hogy megmaradjunk azon az életúton, amin az evangélium olvasása elején elindultunk. Ha valóban Isten Országáért hagytunk el mindent, vagyis, Isten Országára rátalálva kezdtek eltűnni mellőlünk az emberek, a dolgok, akkor ígéretet is kaptunk az Úrtól. Nem is akármilyen ígéretet, megerősített ígéretet, szinte esküszik ilyenkor Jézus, amikor úgy kezdi szavait, hogy „Bizony mondom nektek”. Biztosak lehetünk benne. Nem azért, mert valószínű, nem azért, mert ez a világ rendje. „Bizony mondom nektek” – nekünk mondja, akik most ott állunk a semmi közepén. Azoknak, akik az Ő Lelke vezetésével jutottak ki a pusztába, és most ott állnak, és Tőle kérdezik, hogyan tovább. Ígéretünk van, mégpedig „önmagát beteljesítő” ígéretünk. Azért igaz, mert Urunk Jézus Krisztus isteni szavával, teremtő Igéjével ezt áldásként kimondta fölöttünk.
Ő kimondja: „Bizony mondom nektek, hogy mindazok, akik most itt álltok a pusztában valahol a negyvenedik nap környékén, lesz hol laknotok, lesz társatok, akivel együtt hordozzátok az élet terhét, lesznek testvéreitek, akiknek közösségében újra megtalálhatjátok a helyeteket, lesznek olyan barátaitok, akikről idős korukban, elesettségükben gondoskodhattok, és bölcsességet tanulhattok tőlük örökségként, és lesznek gyermekeitek, akik majd rólatok gondoskodnak idős korotokban, és akiknek továbbadhatjátok hiteteket, atyai áldásotokat. Már ebben a világban körül lesztek véve szeretettel. A jövendő világban pedig örök életetek lesz.”
Bízva Urunk szavában egyetlen lelkésznek sem kellene most aggódnia azért, hogy kiesett a perselypénz, és nincs miből a számláit befizetnie.
Csak nehogy az ő reménységüket mi húzzuk keresztül valahogy. Hogy hamis testvéreknek bizonyulunk, hamis szülőknek és hamis gyermekeknek, akik bár látványosan eljárunk a templomba, és amikor önhittségünket legyezgeti a mozdulat, hogy én mennyi pénzt szórtam a perselybe, akkor adunk, de most, hogy senki sem látja, lelepleződünk. És kiderül, hogy akik prédikálnak nekünk, akik imádkoznak nekünk, azokat igazában otthagytuk egyedül a kísértés pusztájában. Ők pedig naponta mondják az ördög szemébe, hogy „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden Igéjével!” Kezükbe veszik napról napra a Szentírást, hogy hivatásukhoz hűségesek legyenek, de kenyér csak nem akar lenni. Mert az a mi kezünkbe van letéve. Aztán munkát vállalnak valahol, követ hordanak, hogy végül jusson kenyérre a családnak. Kőházat vesznek, átépítik, vállalkozást csinálnak belőle, hogy végül valamiképp kenyérré változzon. Mert mi cserbenhagytuk őket a pusztában.
Ne hagyjuk őket kísértésbe esni!
Sorra vehetjük a másik két kísértést is, hogy abban nekünk, egyszerű gyülekezeti tagoknak mi a felelősségünk, nehogy lelkipásztorunkat kiszorítsuk a pusztába.
A gyülekezeti tagok engedetlensége, például. Hogy mi mindenáron felnőttek akarunk lenni. Valamelyik prédikációban olvastam a történetet: „Mi a különbség az Úristen és az én házastársam között? – Az, hogy az Úristen mindent tud, a házastársam pedig mindent jobban tud.” Hát, ilyen „házastársak” vagyunk mi sokszor. Hallgatjuk a prédikációt, vagy halljuk a gyülekezet rendjét, hogy minek hogyan kéne történnie, de mi mindent jobban akarunk tudni, mindent csak azért, hogy fontosnak tűnjünk, egy kicsit még megigazítunk, egy kicsit még odébb tolunk. Hogy megbizonyosodjunk róla, hogy itt nem én engedelmeskedem, hanem engem szolgálnak alázattal. Abba kéne ezt hagyni, mert sokszor a kárhozatig igazítgatjuk a dolgokat magunk körül, és nem halljuk meg, nem fogadjuk meg a lényeget. Lelkipásztoraink pedig, ha valóban lelkiismeretesek, ha féltő szeretettel gondolnak ránk, akkor nem fogják kibírni, és esetleg kiabálni fognak, vagy olyan kényszerítő eszközöket vetnek be, amit vészhelyzet idején húz elő az ember! Vigyázz, ember, a szakadék szélén állsz, és én nem válogatok az eszközökben, nem leszek szelíd, ha téged vissza kell onnét rántani! De vétek ez, és visszaüt később…
Vagy hallgatjuk a prédikációt, és egyszerűen nem hisszük el, hogy nem egy gyarló ember okoskodásait halljuk. Egyszerű gyülekezeti tagként is utána akarjuk csinálni. És csak akkor ocsúdunk fel talán, amikor úgy járunk, mint Szkéva fiai, akik „annak a Jézusnak a nevében, akit Pál hirdet”, erőtlenül megpróbáltak ördögöt űzni. Sebzetten, megtépázva menekülünk egy-egy magunkra vállalt lelki, igei szolgálat után. Mert nem tiszteltük, nem becsültük semmire azt a harcot, a lelki harcot, imaharcot, amit lelkipásztoraink nap mint nap végeznek értünk. Ahelyett, hogy beálltunk volna melléjük, értük imádkozni, magunknak akartuk a dicsőséget, fel akartunk mi is menni a szószékre, hogy nekünk is jusson a dicsőségből. Ők pedig magukra maradnak hűséges harcukban a pusztában.
Vigyázzunk most rájuk, Isten Igéjének hűséges szolgáira, akik most testben talán távolabb vannak tőlünk, de lélekben annál inkább közösségben vannak velünk. Gondoskodjunk róluk, és így, tevékenyen is váltsuk valóra Urunk, Jézus Krisztus nekik szóló ígéretét!