„Nem csak kenyérrel él az ember” – mondja Jézus. És mivel ez a megkísértés-történet minden lelkipásztor, az Úr minden igehirdető szolgája nyilvános szolgálatának legelső szakaszát írja le, szabad ezt az itt említett kenyeret az Úrvacsora kenyerére is érteni. Nem csak kenyérrel, hanem Isten szóban hirdetett Igéjével épül Isten Országa közöttünk. De fordítva is igaz: nem is csak szóban mondott Igével, hanem kenyérrel is él az ember!
Ezt látjuk most, amikor Húsvétkor nem cselekedhetünk a megszokott mozdulatok szerint. Pedig jó volna.
Reggel felébredni az ünnepi harangokra. Felöltözni a legszebb ruhánkba. Elkésni a templomból. Nem, odaérni idejében, most az egyszer! Gyönyörködni az ünnepi Úrasztala terítőben, amit valaki titokban hónapokig hímzett, értünk, az egész gyülekezetért imádkozva. Érezni a friss kenyér illatát, és találgatni, hogy a bort vajon melyik testvérünk készítette saját szőlőjéből, nagy odafigyeléssel, szent áhítattal.
Jó volna, látni, ahogy a szél, és a Szentlélek meglebbenti lelkipásztoraink palástját, és amikor nyúlunk a kenyérért, az elsuttogott áldó Ige szavain át maga az Úr jönne hozzánk, és táplálna minket. Aztán venni a kis ezüstpoharat, hálát adni szolgáló testvéreinkért, akik sürögnek-forognak közben, hogy idejében újra legyen minden töltve, és összenézni: így, együtt vagyunk szolgái a mi drága Urunknak, Jézus Krisztusnak! Add, Urunk, Szent Lelkedet, erősíts minket továbbra is! „Oldj fel, küldj el…”
Feloldódni az ismerős énekekben, és már nem is gondolni arra, hogy az egyes szavak mit jelentenek, csak érezni az örökkévalóságot… „hol mennyei sereg dicső harmóniában örök imát rebeg”! Így éltek vele az apostolok, az egyházatyák… és most mi is…
Átérezni a kegyelmet, hogy ezt mind szabad. A Királyok Királyának asztalához vagyunk hivatalosak. Ha pedig szabad, akkor nincs semmi baj, akkor bármi történik, a legfontosabb, az Ő szeretete és kegyelme velünk van.
De ez mind itt, az anyagi világban tett mozdulat. Testben jelen kell lenni, nem elég lélekben. Nem csak gondolatban tesszük ezt, hanem egész fizikai valóságunkban. Ösztönösen. Fontos, hogy kenyérrel is él az ember. Fontos, hogy szükség van falakra, amik körülvesznek ilyenkor, padokra, amire leülünk, orgonára, amin szól a kíséret, és arra a tölgyfára is szükség van, amit kivágtak, hogy Úrasztalát faragjanak belőle. Ezüstre, amiből poharakat és tálcát készítettek. Kenyérre. Borra.
Húsvét jön, és tanakodunk, tépelődünk, vitatkozunk, hogy azért mégsem elég most, a rendkívüli körülmények közt sem az, ha csak Igével élünk. Kenyérrel is kellene Igét hirdetni. Van, aki a templomok kinyitása mellett kardoskodik. De nem vagyunk hívei annak, hogy ünnep alkalmából összefertőzzük egymást, és szeretteink halálát okozzuk. Vagy csak szenvedését, az sem sokkal jobb. Nem gyűlünk össze. Maradunk otthon.
De akkor hogyan lehetséges otthon az a csoda, hogy maga az Úr jön oda hozzánk, meghív Asztalához, és szétosztja önmagát: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hogy ne csak puszta kenyeret osszunk szét, hanem az Úr valóban köztünk legyen, és adja nekünk megígért kegyelmét? Cselekedje csodáit…
Ki méltó erre, hogy kimondja ezeket a szent szavakat? Nem véletlenül palástos szolgálat! Nem mondhatja ki akárki!
Igaz, hogy közösségi érzésünket erősíthetjük, ha Úrvacsora-szerű mozdulatokat teszünk, de úgy hiszem, hogy ezt nem lehet elhamarkodottan tenni, csak az együttlétre gondolva. Az Úrvacsora nem egyszerű szeretetvendégség. Sokkal több annál!
Itt valami rendkívüli felhatalmazásra van szükség, amit nagyon gondosan kell megvizsgálni, még ebben a sürgős helyzetben is.
Lukács evangéliumának a vezetésére bízva magunkat, a legegyszerűbben úgy választhatjuk ki azt az embert, akire ezt a szent feladatot bízzuk, hogy az, aki hivatása útján már megjárta a negyvennapos kísértést, és Krisztus által győztesen került ki belőle. Van egy ilyen életút, az igehirdetésre, Isten kegyelmének hirdetésére elhívott emberek tipikus útja, amiből mi, kívülállók is felismerhetjük, hogy rá lehet-e már bízni egy ilyen szent feladatot, megáldja-e az Úr az ő szolgálatát?
Nem véletlen, hogy Lukács evangéliumában a következő igeszakaszban Jézusról is ezt olvassuk: elment a zsinagógába Názáretben, és Ézsaiás könyvéből ezt az Igét hozta mozgásba: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (4,18-19).
Az Úrvacsora éppen ez a mozdulat: Jézus Krisztus nevében hirdetni, hogy „Az Úrnak Lelke van énrajtam”, azaz megpecsételte, hogy ebben a pillanatban érvényes az Úrnak az üzenete erre a közösségre, a kis családra az asztal körül, és aki ott áll, érzi hivatását, hogy maga az Úr töltötte ki rá Szent Lelkét, és elküldte, hogy jó hírt, megoldást hozzon mindenkinek, aki közöttünk szűkölködik valamiben. Az Úr maga érkezik, és mindenkinek szabadulást hirdet mindenféle fogságból, vergődésből, még azokból is, amibe saját bűnei miatt került. Bűnbocsánat is van tehát benne. Olyan bűnbocsánat, amitől talpra áll az ember.
Jön az ember a negyvennapos böjtből, megerősödve küldetésében, hivatásában, és tudja, hogy az Úrnak Lelke van énrajtam, hogy jogom legyen, felhatalmazásom legyen Úrvacsorát osztani, bűnbocsánatot hirdetni. Ez a belső elhívás.
Azt tanácsolják, hogy most, a nehéz időkben a családfő ossza az Úrvacsorát otthon. Nagy vonalakban jó a tanács, többségében működni fog. Picit még finomítsunk rajta, hogy annál hatékonyabb legyen, hitelesebb legyen ez az otthoni szolgálatunk. A családfő az, aki megharcolja a külvilággal a harcokat, aki kiáll gyermekeiért az iskolában, aki építkezéseket vezet, hogy szeretteinek legyen hol laknia, aki társadalmi kapcsolatokat ápol, közgyűléseken vesz részt, aki aktívan benne van a politikában, mert felelősséget érez országáért. Aki kommunikál a gyülekezettel, és szervezi a család életét, amikor külső tevékenységeiket össze kell hangolni. Valamilyen komoly hivatása van, ami a megélhetést biztosítja, és itt rengeteg kísértés éri. Az emberek többsége nem is a pusztában éli át ezt a negyven napot, hanem a puszta maga az élet, a „szürke hétköznapok”, a munkahelyi támadások, a lehetetlen elvárások és az érzés, hogy most valamivel nagyon el akarom kápráztatni a világot, hogy végre emberszámba vegyenek.
Férfi-e, vagy nő ez a családfő? Én nem dönteném el azonnal. Egyik is, másik is vállal családfői feladatokat. Közös vezetés a legéletszerűbb egy európai családban. Az Úrvacsora osztását is nyugodtan lehet közösen csinálni. Minden szakaszát az vállalja magára, aki a legjobb lelkiismerettel el tudja azt végezni. Az ossza az Úrvacsorát, aki a családért vállalt harcokban érzi Isten erejét, Isten Lelkének vezetését, akinek irányt mutat a Szentírás, amikor az élet sűrűjében járnak. Az, aki a család papja. Nem az, akinek mélyebb a hangja, és akitől jobban rettegnek a többiek. Sőt, rendszerint azok, akik már megjárták a kísértéseket, és az Igében, az Úr kegyelmében találtak menedéket, nem lesznek erőszakosak, hanem szelídek lesznek. Innen is meg lehet ismerni, hogy kinek a feladata most ez a családon belül.
Nincs ilyen közöttünk? Akkor annál nagyobb szükségünk van az egyháznak arra a szolgálatára, amit interneten, tévén keresztül nézhetünk meg. Akkor nem baj, ha csak elfogadói vagyunk a kegyelemnek, és nem kihirdetői. Jó az, ha rábízzuk a kegyelem meghirdetését egy „felszentelt”, hivatalos lelkészre. Ne akarjunk túl nagy feladatot magunkra vállalni!
„Istennek Szentlelke, szállj le mireánk, s vezess el minket szent Igéd és sákramentumod által a Jézus Krisztussal való közösségre!”
Ki tudod-e erre a mondatra mondani hittel, hogy „Ámen”? Hiszel Szentlélekben, aki jönni fog? Hiszed-e, hogy a Szentlélek most, a családi asztal körül képes elvezetni Isten Igéje és sákramentuma által a feltámadott, élő Jézus Krisztussal való közösségre? Olyan ember mondja, aki hiszi ezt, hogy valódi legyen az Úrvacsora!
És akkor megszólal az Ige, a Korinthusi első levél 11. fejezetéből. Emlékezünk? Történelmet idézünk fel? Azt is. Azt mindenki megtehetné. Ahhoz semmiféle felhatalmazás nem kéne. Egyszerű hitoktatás volna. Jézus történetének a megismerése. De itt többről van szó. Mindenféle teológiai viták ellenére is arról van szó, hogy amikor kimondjuk a szent szereztetési Igéket, felmutatjuk a kenyeret és a poharat, akkor magát Jézus Krisztust szemléljük valamiképpen. Isten jön közénk ilyenkor. Ne vesszünk össze azon, hogy hogyan. Nem kell ezt tudnunk, hiszen utánacsinálni sem kell. Ő jön, és mi tudjuk, hisszük, érezzük, hogy Ő van itt.
Ő, aki töviskoronát viselt, keresztre ment azokért a dolgokért, amiért teljesen méltatlan dolog Őt otthonunkban fogadni. Gondoljunk csak bele! Még ott visszhangzanak szobánkban azok a szavak, amivel pár perccel korábban megbántottuk egymást. Mikor Ő belép, Igéje és sákramentuma által, akkor ezek a szavak az Ő arcának csapódnak, és újabb és újabb sebeket ejtenek rajta. Jól meggondoltuk, hogy otthonunkba hívjuk Őt?
Nem mintha egy templom azáltal tisztább volna, mert szent helynek tartjuk. Ott is akad marakodás bőven, sok-sok ostorcsapásként a mi Urunkon… De most mi vagyunk a felelősek, szűkebb kis lakásunkért, nem foghatjuk rá másokra.
Aki megjárta a negyvennapos kísértést, és szembenézett önmagával, az leborul ilyenkor az Úr előtt, és megvallja, hogy igen, vétkeztem, sokat vétkeztem, gondolatban, szóban, cselekedetben és mulasztásban, de nincs más esélyem az életre, Uram, csak ha Te belépsz ide ebbe a szobába, ha elviseled, amit egyedül ellened vétkeztem, és könyörülsz rajtam, hogy abba tudjam hagyni!
Milyen jó helye van itt az Úrvacsorai liturgiánkban a bűnvalló imádságnak! Igen, ha azt akarjuk, hogy Urunk belépjen hozzánk, rendeznünk kell Vele bűneinket. De Nélküle még az Ő fogadására sem tudunk megtisztulni. Úgy kell odaállnunk elé, „amint vagyunk, sok bűn alatt”.
Olyan ember ossza az Úrvacsorát a családban, aki át tudja érezni az egész család, minden tagjának minden bűnét, és olyan együttérzéssel tudja Urunk elé vinni imádságban, ahogy Urunk hordozta mindnyájunk bűnét a kereszten. Aki nem ítéli el a többieket, hanem közbenjáró imádságot tud mondani értük, bűnbocsánatot, kegyelmet kérve mindenkinek.
Csak aki megjárta a negyvennapos pusztai kísértést, és győzött, az képes erre valamelyest. Urunk, pótold ki hiányosságainkat ebben is!
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, ami Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben. Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.
„Hiszek” – én, aki mondom. Minden egyes szavában. Nem gondolok mást mögé, mint amit hangosan beszélek. És olyan hittel és őszintén mondom a többiek előtt, hogy még kétkedő családtagjaim előtt is eloszlatok minden kétséget afelől, hogy ez a hit lehetséges.
Aztán válaszolunk a kérdésekre: Hisszük-e, hogy ebben a sákramentumban adja nekünk az Úr Jézus Krisztus, a Szentlélek által, bűneink bocsánatára és lelkünk örök üdvösségére az ő szent testét és vérét?
Jézus Krisztus halálában részesülünk, hogy Jézus Krisztus életében is részesüljünk. Elfogadjuk-e Tőle az Ő szent hívását erre a félelmetes és egyben felemelő útra? Mától nem vagyunk ugyanazok, mint eddig. Bűneink nem csak megbocsáttatnak, hanem gyökerestől tépetnek ki. A gyökere pedig mi magunk vagyunk, az óemberünk, akinek hamis céljai, hamis elképzelései és hamis világlátása volt. Helyette új célokat kapunk, új világlátást és megújító erőket. Örök életet.
Hisszük ezt a csodát, „egyetlen kenyérkockában, egyetlen korty borban”? Ezt nyújtom át szeretteimnek: mától más vagy, mint akit eddig ismertem, és én úgy foglak téged szeretni, mint Krisztust magát!
Megtehetem, mert a negyven nap alatt találkoztam magával az ördöggel. Tudom, mi a fekete és mi a fehér. És soha többé nem jut eszembe démonizálni szeretteimet, vagy vádolni őket! Csak szeretni szabad azokat, akiket Uram rám bízott!
„Hiszitek-e, hogy e szent vacsora Krisztussal és az ő szent egyházával való közösségnek és a megszentelt életnek jele és pecsétje?”
Otthon osztjuk az Úrvacsorát, a családi asztal körül. Mégsem vagyunk szakadárok. Azért osztjuk otthon az Úrvacsorát, hogy annál inkább összetartozzunk azokkal, akik másutt, saját otthonaikban, vagy templomokban Úrvacsorát osztanak, bármikor. Összetartozunk, örökké. Krisztus teste vagyunk. Elválaszthatatlanok egymástól. Ezért szentek is, hogy testvéreinkre szégyent ne hozzunk.
Ígéritek-e, hogy hálából odaszánjátok magatokat élő, szent és Istennek kedves áldozatul?
Nem is lehetne másként! Hazugság lett volna minden szavunk, ha nem ezzel a gondolattal indultunk volna el. Igen, boldogan! És nem egyszerűen rajongásból, ami hetek-hónapok alatt kialszik, hanem azzal a felelősséggel, amit csak az ismer, aki tudja, mi az áldozat, aki végigjárta a kísértések útját.
Jók ezek az ellenőrző kérdések, mert rendet tesznek körülöttünk, amikor Isten színe elé akarunk állni. Ki állhat meg az élő Isten előtt, aki emésztő tűz? Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?
Fontos kérdés ez. Mert itt következik a liturgia talán leglényegesebb pillanata, a bűnbocsánat meghirdetése: „Most azért én, mint az én Uramnak, a Jézus Krisztusnak elhívott szolgája, hirdetem néktek bűneitek bocsánatát és az örök életet, melyet megád a mi Urunk Istenünk ingyen kegyelemből az ő szent Fiáért mindnyájunknak. Ámen”
Súlyos szavak. Most, az Isten jelenlétében állva, felelősséggel kell tudni kimondani. És ehhez bizony kell az egyháztól kapott felhatalmazás. Jézus Krisztus egy szent, egyetemes anyaszentegyházának ez a feladata, hogy bűnbocsánatot és örök életet hirdessen, amit csak az egy Isten adhat meg az embereknek.
Nem alapítunk saját egyházat. Nem vagyunk szekta. Tehát ezt a mondatot nem mondhatjuk el „saját szakállunkra”.
Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy van felhatalmazásunk. Hogy van hatalmunk bűnöket megbocsátani. Ezt nem lehet kételkedve, tétován, bizonytalanul. Vagy úgy, hogy közben, bár Isten bocsánatát hirdetem, de én magam nem bocsátok meg azoknak, akiknek hirdettem. Ki van annyira egységben az Úr bűnbocsátó akaratával, hogy ezt képes megtenni? Akkor csodák fognak történni kis családjainkban!
De ha hit nélkül, felhatalmazás nélkül, stikában, az egyház ellen lázadozva, szakadásokat okozva osztogatjuk a kenyeret és a bort magunk közt, akkor úgy lesz, ahogy Pál apostol inti a korinthusiakat: „Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg annyian” (1Kor 11,30).
Nem véletlenül kapják a hatalom jelét, a palástot a lelkipásztorok, mert ilyen felelősséget vállalnak, és ezt kéri számon rajtuk az Úr. Tűzzel játszik, aki Úrvacsorát oszt. De életet ment, ha minden szempontból hűséggel teszi.
Jobb nekünk a tévéből hallani az Igéket, ha nem vagyunk erre a felelősségre felkészülve. De az egység miatt is jó, ha átérezzük, hogy több százezren tartozunk egybe a hívők közösségében.
És itt jön a szent pillanat, a kenyér és a bor vétele. Valami apróság, mélységesen mély titkokkal.
Ha elmúlik a pillanat, ha leszedjük az asztalt, a kenyér ugyanúgy csak egy darab étel marad, a bor pedig egy kis szőlőlé, nem több. Az Úr nem költözik beléjük, nem köti magát az anyaghoz. A csoda bennünk marad, az új élet.
És most vége, mehetünk?... Itt jön az intés: „Testvéreim, így szerezte a mi Urunk Jézus Krisztus az utolsó vacsorát…” Maradjunk meg Őbenne, vissza ne öltözzünk gonoszságunknak azokba a ruháiba, amiben érkeztünk, amit olyan nehéz volt levetni ezekben a percekben! Mert akkor kár volt az egész! De Ő nem engedi, hogy visszaöltözzünk. Elégette azokat, tűzre dobta, hogy ne is legyünk rá képesek ott folytatni, ahol abbahagytuk.
Van miért hálát adni, imádkozni!
Áldjon meg minket az Úr, hogy őszintén, hittel tudjuk venni az Úrvacsorát, és ha arra vállalkozunk, hogy osztjuk egymás közt, akkor kipróbált emberként, az Úrtól és a földi látható egyháztól felhatalmazást kapva, Szent Lelkének valóban bűnbocsátó, gyógyító erejével tegyük, a mi Urunk Jézus Krisztus mindenre elégséges áldozatáért, amit Nagypénteken hozott, amikor az Ő szent teste megtöretett és szent vére kiontatott értünk.
Így emlékezzünk az Ő megváltó halálára, amíg eljön.