„Amikor mindezek … véget értek…”
Az utolsó szó, minden szent mondanivaló után az, hogy „Ámen”. Erről az „ámen”-ről szeretnék most írni.
40 nap hosszú idő, és már én sem emlékszem, merre is jártam gondolatban. Ezért most egy kicsit teológiát kell művelni. Az Istennel átélt út reflektálása, beszélgetés arról magamban, és egymás közt, hogy miről is beszélgettünk Istennel az elmúlt időben, ez a teológia. Nekivágtam 40 nappal ezelőtt, és nem volt tervem, hogy miről fogok írni. Vártam, hogy az Úr majd ad gondolatokat. És adott. Részint saját élmények felől, részint a teológián tanult módszerek felől, részint az istentiszteleten megélt tapasztalatok felől engedte, hogy az egyetlen Megváltónkat, Jézus Krisztust keressem, és néha-néha megérezzek az Ő erejéből, jelenlétéből valamit. Visszanézve magam is meglepődtem, hogy mi mindent kaptam ezen az Igén keresztül. Nem, ezeket a dolgokat én nem tudtam. Nem én voltam képes rá, hogy írjak, hanem jött, és én továbbadtam. Elsősorban magamnak adtam tovább. És azoknak, akiknek volt bátorságuk belekóstolni kezdetleges, tökéletlen, kissé túlfűszerezett vagy sótlan főztömbe.
Így van-e, ahogy lejegyzeteltem ezeket a gondolatokat? Ha így van, akkor kimondhatom rá az áment. Vagy arra, ami nem csak pillanatnyilag tűnt jó ötletnek, hanem az idő is értékállónak ítélt.
A múltkoriban azon tűnődtem, hogy most olyan bőségében vagyunk az igehirdetéseknek. Majd’ minden gyülekezetből videofelvételeken nézhetünk hétről hétre istentiszteleteket. Van, ahol naponta ajándékoznak meg áhítatokkal. Ha lelkiismeretes akarnék lenni, és mindenkinek minden prédikációját meg akarnám hallgatni, el akarnám olvasni, akit szeretek és tisztelek, akkor napi 48 óra sem volna rá elég.
40 gondolat Lukács 4,1-13-ból. Sok. Rengeteg. És, ahogy látszik, valószínűleg újabb 40-et lehetne írni, és mindegyikben ugyanazt a Krisztust hallanánk, aki mellénk szegődik, miközben az Írásokról beszélgetünk, és Ő maga magyarázná el nekünk, hogy Őbenne teljesedett be minden. Aztán behívnánk Őt otthonunkba, és felismernénk az Ő jelenlétét a kenyér megtöréséről.
De ha mindet nem hallgathatjuk meg, nem olvashatjuk el, akkor mennyi az elég? Mikor történik meg az, hogy egy igehirdetés betöltötte rendeltetését, és mi, hallgatók is azt érezzük, hogy egészen megkaptuk, amire szükségünk van, mélyen, köszönettel meghajolunk, és hittel kimondjuk rá, hogy „ámen!”?
Mint Anna, Sámuel édesanyja, aki elment a szentélybe, és imádkozott. Szomorúan, néma könnyekkel könyörgött az Úrhoz. Hogy az Úr vegye le róla gyalázatát, mert nincs becsülete a másik asszony előtt, hogy nincs gyermeke. Hát vajon várhatta-e ott Anna, hogy az Úr azonnal az ölébe hullajt egy gyermeket? Ő mégis hallotta az Úr válaszát, tudta, hogy meghallgattatott imádsága, és egészen megvigasztalódott. Pedig még semmi látványos változás nem történt az életében. Mindössze egy öreg pap – aki először ráadásul részegnek nézte, és összeszidta – mondta neki, hogy meghallgattattak imádságaid, menj el békességgel. És ennek a gyarló, a dolgokat teljesen félreértelmező öregembernek a szava Isten válaszát hordozta magában. Anna pedig azt mondta: ez az a pillanat, amikor le tudok borulni az Úr előtt, hálát tudok adni Neki, és békével haza tudok térni. „Ámen!” Úgy legyen, ahogy Te akarod, Uram! Áldott légy, Uram, hogy a Te akaratod az, amit én is szeretnék!
Hol van az a pillanat, amikor abba tudjuk hagyni aktív, bibliaolvasó igetanulmányozásunkat, imádságunkat, határozottan ki tudjuk mondani, hogy „ámen”, és fejünket felemelve elindulunk tenni a küldetésünket?
Jézus negyvennapos böjtje Őt az igehirdetés szolgálatára készítette fel. Az ördög elhagyta őt, és Ő küldetésében megerősödve indult Galileába, Názáretbe, hogy friss, új erővel hirdesse az Úr kedves esztendejét, az örömhírt. „Igen, Atyám!” – és indult tenni azt, amivel mennyei Atyja felhatalmazta, amit jelent az, hogy „Isten Fia”.
Mi nem vagyunk Megváltók, nem vagyunk Isten egyszülött Fia. Nekünk más a saját utunk, de a kísértés ideje, a felkészülés ideje hasonló. Mi is gyötrődve beszélgetünk sokszor Urunkkal, amikor hitünk felnőtt szakaszába érkezünk, amikor megtaláljuk önmagunkat, és az egyedül nekünk szabott küldetésünket.
És az Úr ilyenkor nevünkön szólít. Aztán az ördög is hívogat, csalogat, fenyeget azon a néven, amit Urunktól kaptunk, ami hivatásunkat a legjobban szívünkbe vési.
És eljön a pillanat, amikor az ördög minden hivatásunkat érintő kísértést elvégzett, és mi ki tudjuk mondani Urunknak, mennyei Atyánknak, hogy „Ámen!” Legyen, Atyám, a Te akaratod szerint. Áldott légy, hogy ezen a néven szólítottál, és én minden hitemmel, minden erőmmel, minden gondolatommal és érzésemmel ezentúl ebben a szolgálatban leszek, ahová elhívtál. „Ámen!”
És ezt a szolgálatunkat hétről hétre mindig el kell kérnünk. Ez az értelme annak, hogy istentiszteletre megyünk, hogy prédikációt hallgatunk, hogy hétről hétre pontosítsuk, hogy mi az a név, amelyen először keresztségünk alkalmával megszólított a mi Urunk, amikor szövetségébe fogadott, amire aztán áment mondtunk. És ez az értelme annak, hogy minden reggel kezünkbe vesszük az Igét, hogy Ő mondja ki a nevünket, minden reggel. Hogy tudjuk, mi a feladatunk ebben az életben, hogy napról napra mindig jobban megerősödjünk benne. Hogy szolgálatunk által, bármi is legyen az, bárhová is állított, bárhová is dobott ki a mi Urunk, mindig az Ő ereje, gyógyító szeretete sugározzon szét ezen a világon.
Ezért van szükségünk teológiára. Mert egy kellemes érzésre, egy csodálatra, egy ösztönös mozdulatra nem lehet igent mondani. Végig kell gondolni, mint amikor felhívjuk a bankunkat, az ügyintéző felveszi az adatokat, a számlaszámot, ahová utalni fogunk, az összeget, a megjegyzés szövegét. Majd visszaolvassa a bediktált adatokat, és megkérdezi, hogy „mehet az átutalás”? És mi rábólintunk, hogy igen, mehet, pontosan ezt szeretnénk. Minden prédikáció végén, amikor újra meg újra megértettük utunkat, a kimondott ámenünk egy konfirmáció. Hitünk megerősítése. Igen, Uram, örömmel teszem, amire elhívtál, ami igazából már régóta én magam vagyok. Köszönöm, Uram, hogy Tebenned, a Te akaratodban ezentúl még jobban kiteljesedhetek.
Ha tudjuk, hogy mire mondtuk ki az áment, és ez milyen ígéreteket jelent Istentől, és milyen kötelezettségeket jelent a mi részünkről, akkor hallgattunk elég prédikációt. Ez a szükséges és elégséges feltétele annak, hogy az Úr színe elől felálljunk, és Neki hátat nem fordítva, de mégis odaforduljunk embertársainkhoz. Azzal az üzenettel, azzal a küldetéssel, azzal a cselekvő szeretettel, amire Ő felhatalmazott, amihez Ő az erőt adja, amit hiszünk, hogy meg is fog áldani közöttünk. Akkor minden mozdulatunk, ami az Ő parancsából fakad, sákramentumi jelleget fog ölteni. Akkor egyszerű szolgálatunk közben is megjelenik köztünk a mi Urunk, ahogy ígérte: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.
És akkor békességünk lesz. Akkor Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban.
Ámen.