Három nagy egyházi ünnepünk van. Karácsony, Húsvét, Pünkösd. Nem szoktuk így elkülöníteni őket, mert mindegyikben mindegyik vonás benne van, de mégiscsak, amikor Karácsonyra gondolunk, akkor azt látjuk, hogy Betlehemről, Dávid városáról van szó benne. Jönnek a napkeleti bölcsek, és Jézust királyként köszöntik. A pásztorok is király születéséről tudnak, úgy hódolnak előtte. Húsvétkor pedig, Virágvasárnap az utolsó nap, amikor Jézus királyként megjelenik. Nagyhét hétfőjétől egy másik szerepe válik hangsúlyossá, a főpap szerepe. Amikor nem Neki szolgálnak, hanem Ő szolgál.
„Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek” (Zsid 2,17-18). Ez a Húsvét lényege. Ez Jézus szenvedésének a lényege, hogy Ő hű főpapunk, aki engesztelést szerez a mi bűneikért, aki kísértést szenvedett, hogy segíteni tudjon rajtunk, akik szintén kísértésbe esünk.
A Pünkösd pedig a prófétaság Lelkének ünnepe… De erről majd akkor, annak idején. Karácsony: Jézus királysága, Húsvét: Jézus főpapsága, Pünkösd Jézus főprófétasága. Bár, mindegyik ünnepben megtalálhatjuk a másik kettőt is.
Mit is jelent ez, hogy Ő a mi főpapunk? Azt, hogy mielőtt nekünk szembe kellene nézni a kísértésekkel, a nehézségekkel, amikben valószínűleg el fogunk bukni, Ő már végigjárta ezeket a mélységeket. Ő már érezte, hogy milyen nehéz ez, és Ő, mivel tökéletes, Isten tökéletes emberré lett Igéje, győzött. Győzött önmaga fölött, emberi korlátossága fölött, győzött a tökéletlen világ fölött, ami csak tövist és bogáncsot képes teremni, és győzött az ördög fölött is. Hogy mindenben engedelmes legyen Istennek.
Most pedig, amikor Ő ott ül a mennyei dicsőségben, akkor sem szakadt el tőlünk, hanem nagy türelemmel, odafigyeléssel és szeretettel követi a mi életünket. Minden egyes botladozásunkban ott van mellettünk, és amikor hibázunk, vagy valakinek fájdalmat okozunk ügyetlenségünkben, akkor nem ítél el. Hanem tudja, hogy Ő is járt ezen a veszélyes úton, ahol mi vagyunk, és Neki is nehéz volt, ahogy nekünk is nehéz. Ő is elbukhatott volna akár, benne volt a lehetőség. Megérti, ha mi elbuktunk.
Mikor Lelke által esténként még mind a mai napig mint alkonyati szellő végigjárja a budapesti lakótelepeket, benéz a panelházak ablakain, látja, mit csinálnak benn az emberek. Látja azzal a szemmel is, ahogy néhány újságcikkben, facebookos megosztásban láttam a napokban: van, aki iszik, van, aki üti a családját. Van, ahol úgy próbálják tágasabbá tenni a világot, hogy drogokat használnak. Van, ahol kimennek az erkélyre és szomszédaikkal együtt énekelnek, zenélnek, táncolnak. Míg a többiek valószínűleg magukra zárják a fürdőszoba ajtaját, bedugják a fülüket, és üvöltenek, hogy „Elééég!!!”
Valamiképp, közönséges emberként, illetlennek érzem az ilyen kukucskálást. Szemérmetlennek. Azt is, amikor lelkészek jelennek meg mind az interneten. Naponta 100-200 istentiszteletet is végighallgathatnék. De sokszor úgy érzem, mintha én is csak egy véletlenül kihúzva hagyott függöny mögé lesnék be az éjszakából. Gyülekezetek kis intim családjai nyílnak meg a világ felé, és én csak a hibákat, a botladozásokat látom meg benne, és talán ítéletet is mondok fölöttük. „Rossz nézni!”
Idegenek nekem. Csak szobrászként faragnám őket a magam ízlésére. Különösen azok a hibák bántanak, amiktől én is szenvedek, vagy amit saját erőből sikerült megharcolnom, egy időre elnyomnom, hogy aztán egyszer újult erővel törjön fel a legváratlanabb pillanatban. Büszke vagyok, hogy sikerült, és tőlük is ugyanezt várnám el. Hiszen nem nagy ügy, nekem is sikerült.
Papnak lenni azt jelenti, hogy épp ennek az ellenkezője vagyok. Hogy nem kívülről, hanem belülről látom az embereket. „Nátánaél megkérdezte tőle: Honnan ismersz engem? Jézus így válaszolt neki: Mielőtt Fülöp idehívott téged, láttam, hogy a fügefa alatt voltál” (János 1,48). Jézus nem csak az ablakon les be esténként, nem csak tetteinket látja – hogy például durván beszóltunk egy internetes felületen valakinek „csak úgy ok nélkül” –, hanem Ő azt is látja, ami a „fügefánk alatt” az imádságunk helyén, a szenvedésünk helyén zajlik.
Ő tudja azt is, hogy miért. Sokszor mi is tudjuk magunkról, de nagy erkölcsi érzékkel rendelkező embertársaink leintenek, és azt mondják, nem kérnek a magyarázkodásainkból. Azt mondják, a bűnre nincs mentség. Jézus sem mondja, hogy a bűn jó volna, vagy mentség volna rá, de az Ő ítélete mögött ott van az, hogy Ő lát minket „a fügefa alatt”. Ő nem egyszerűen leskelődik az életünkben, hanem velünk van minden harcunkban, kísértésünkben.
És tanít minket győzni. Élő Igéjével, Szent Lelke által saját isteni jelenlétével.
Az egyetemes papság azt jelenti, hogy bár látom a másik ember éktelen bűneit, de „belülről” is látom ezt az embert. Azt a részét, amelyik esténként, éjjelenként imádkozni próbál, vagy amelyik elől valami kőszikla zárja el az Istenhez vezető utat, ezért már imádkozni sem látja értelmét. Az egyetemes papság azt jelenti, hogy együtt érzek a másik emberrel, és én is ott vagyok vele lélekben, ahonnét ő kiált, a mélységből.
Az egyetemes papság azt jelenti, amit József története ír a szívünkbe az Ószövetség lapjain. Józsefet a családja megölte, tulajdonképpen. De az Úr megóvta életét. József megjárta az egyiptomi börtönöket, de Isten végig vele volt, megőrizte. Végül éppen ez a sorsa tette alkalmassá arra, hogy Egyiptomban az élelmezést rá bízzák. És amikor jönnek a testvérei búzáért, akkor ő nem a külső tetteiket látja, hanem küszködésüket, szükségeiket. És meglátja, hogy a sok szenvedés, amit át kellett élnie, éppen testvérei és családja életét fogja megmenteni. Így kellett lennie. Az Úr jóra fordítja még az egymásnak okozott szenvedést is. Ha „a fügefa alatt”, imádság közben látjuk embertársunkat, ha ott találunk ismét egymásra, akkor van újrakezdés, van bűnbocsánat, akkor életben maradunk.
Én már végigjártam valami utat, és ezért a másik embert is megértem, egy-egy lépésében segítem. Tudom, hogy én is csak azért tehettem ott a pusztában, az elhagyatottságban egy-egy lépést előre, mert Valaki már járt előttem, és újra meg újra felsegített. Nincs mire büszkének lennem, nem állíthatom önmagamat követendő példának, mert tudom, hogy nekem sem a magam erejéből sikerült. Valaki nagyobb járt előttem, Ő segített fel. Nem várom el embertársamtól, mert tudom, hogy magammal szemben is hiába támasztanék ilyen elvárásokat, ha az Úr Lelke és ereje át nem karolna, és nem hordozna életem minden napján.
„Mert az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által van a mindenség, hogy őt, aki számtalan fiát vezeti dicsőségre, üdvösségük szerzőjét szenvedések által tegye tökéletessé” (Zsid 2,10). Urunk Jézus Krisztus abban csodálatos, hogy a szenvedések által csak még tökéletesebbé vált.
Nagyon meg kell kapaszkodnunk az Ő ruhája szegélyébe, ha mi is tökéletesebbé akarunk válni a szenvedések által. Mert nálunk ez éppen fordítva szokott történni. Elég, ha katonaságnál, kollégiumokban az újoncok beavatási szertartásait nézzük. „Mivel engem annak idején alaposan megaláztak, megkínoztak a felsőbbévesek, most végre az én kezemben is van akkora hatalom, hogy belerúghatok a kisebbekbe. És akkor megkapták a rohadékok! Kiegyenlítettem a számlát!” És így megy ez generációkról generációkra. Bennünk a szenvedés csak keserűséget, kegyetlenséget, bosszúvágyat szül.
Milyen jó volna, ha megtörténne az a csoda, hogy Jézus Krisztus által, Vele való közösségben, az Úrvacsora közösségében Vele összeforrva, egy testté válva, tökéletesítene minket a szenvedés is. Hogy egyre jobban tudjuk szeretni egymást.
Add, Urunk, hogy most, amikor különösen is ki vagyunk téve mindenféle kísértéseknek, megmagyarázhatatlan, furcsa szenvedéseknek, akkor ez nemesebbé tegyen bennünket, papokká a szó igazi értelmében, akik magukra tudják venni mások gondjait, akik „el tudják szenvedni egymást szeretetben”, és Tehozzád tudjuk egymás bűneit, nyomorúságát letenni, szent kereszted tövébe, hogy a Te erőddel, hatalmaddal tudjuk viselni az életet. Hogy így megkönnyebbülve, kísértéseinkben Tehozzád futva, Teelőtted leborulva megmeneküljünk a bűnöktől, amik az ajtónk előtt ólálkodnak, és ne ítéletet mondjunk mások fölött, hanem megmentsünk őket.