A napokban megjelent egy tudós teológus cikke, amelyik azt állítja, hogy a keresztyénségnek nincs válasza a járvány idejére. Sőt, azt mondja, nem is kell, hogy legyen! Fő gondolata az, hogy a keresztyénség üzenete mindössze annyi, hogy ilyenkor jogunkban áll jajgatni, könyörögni Istenhez, de egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy meghallgat. Talán igen, talán születik valami ötletünk, inspirációnk. De a legjobb, amit tehetünk, hogy kifejezzük panaszunkat Istennek.
Mert lám, az Ószövetségben van ilyen zsoltár is, meg olyan is. Van, amelyik a mélységből kiált fel, és a szabadulásért ad hálát a végén, de olyan is van, amelyik halálos beteg könyörgése, aki már semmi jóra nem számít, sötétségből indul, és ott is ér véget. Nincs tehát semmiféle logikus következtetésünk, amit megfogalmazhatnánk – írja ez a teológus.
Tudat alatt végig ott húzódik a „magyarázat” szó háttér tartalma. Mint amikor belép a dühös apa a kamasz fia szobájába, kezében egy rendőrségi értesítést lobogtat, és üvölti, hogy „Magyarázatot követelek!” Keresem, hogy ki hibázott, hogy ilyen bajba kerültünk. Kit kell kiiktatni a közösségből, „helyre tenni”, hogy többé ilyesmi ne fordulhasson elő. Ilyen magyarázatot nem akar a cikk írója, és ebben igaza van. Nem feladata a keresztyénségnek a bűnbakkeresés.
De a magyarázat alatt a keresztyén narratívát is érti, egy köztudatban elterjedt értelmezési szokást, egy nyelvet, kultúrát, ahogy társadalmi szinten megküzdünk az efféle helyzetekkel – az ilyen események mindig akkor szoktak történni, amikor… az állam ezt teszi, az egyház azt teszi, a szülők ezt teszik, a gyermekek meg azt, a férfiak ezt, az asszonyok meg azt. Ha most beálltok a narratíva szerinti történetbe, felveszi ki-ki a maga jelmezét, akkor kettő, négy, nyolc hónap múlva – az írások szerint itt és itt leszünk. Magyarázat.
Vagy, magyarázat az is, hogy a keresztyénség üzenete az, hogy tilos – felesleges – nem szükséges magyarázatot keresnünk. Elég, ha gondolkodás nélkül letérdelünk a belső szobánkban – úgyis ott vagyunk – és kiöntjük szívünket az Istennek. Tedd ezt, és ne várj többet az élettől. Magyarázat az, hogy olyan üzenete van az egyháznak, hogy ne keress magyarázatot. Ne gondolkozz, sírj az Úr előtt. Addig is. Töltsd ki sírással az idődet, aztán majdcsak jön olyan pillanat is, amikor cselekedhetsz valamit. De nem ígérhetek neked semmit, mert látod, az egyik zsoltár ezt ígéri, a másik azt. Nem tudhatjuk, mi az üzenete a Bibliának.
Meg aztán, milyen csodálatos az – írja ez a teológus –, hogy Isten is panaszkodik. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten is panaszkodik. „A Szentháromság ősi tanítása arra tanít bennünket, hogy felismerjük az Egyetlen Istent Jézus könnyében és a Szent Lélek szomorúságában, fájdalmában” – mondja tudós professzorunk.
Nincs Istennek válasza – mondja –, hanem csak a szomorúságunk van, válasz nélkül, és ebbe kell Istent belelátni. Jézus könnyeiben fedezni fel az Ő Istenségét – nem pedig a pár perc múlva bekövetkező csodában, Lázár feltámadásában. A Szentlélek szomorúságában látni Istent, nem pedig abban, amikor a Lélek által meglátjuk az Istent, és halljuk az Ő ígéreteit, szavát – magyarázatát, amikor a Lélek által kiálthatjuk, hogy „Abbá, Atyám”, aki bennem gyönyörködsz, és nem hagysz elveszni.
Jézus pusztai megkísértésében keresni az Istent, nem pedig Jézus győzelmes szavainak erejében, amit az ördögnek címez?
A keresztben tisztelni Istent, egy kivégzőeszközben, egy véres gerendában, nem pedig Őbenne, akit a keresztre szögeztek, aki bár meghalt, mégis feltámadt harmadnapra.
Vajon nem fejetetejére állított teológiát hirdetnek ma tudományos körökben? A túl sok tudás közt elveszítik a lényeget. Nem mindegy, hogy élet vagy halál. Az életben tiszteljük az élet Urát, nem a halálban. Kiáltásunk meghallgattatásában kerülünk Istennel közösségbe. Nem a mi sírásunk és panaszunk, szívünk kiöntése az Isten, hanem az élő Isten válasza ad erőt.
Isten válasza pedig az, hogy ígéreteket ad, és megtartja ígéreteit. Isten válasza az, hogy emlékeztet arra minket időről időre, hogy Ő megtartja ígéreteit.
Isten nevén szólította Jézus Krisztust keresztsége alkalmával: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm” – és ez a megszólítás akkor sem halványul el, amikor Jézus a pusztában tölti a negyven napot. Nincs többé „ha”. Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, és ezen semmiféle „ha” nem változtat.
Nem számít, hogy kenyérré változnak-e a kövek, de az sem számít, hogy van-e mit enni. Jézus Krisztus akkor is Isten Fia. Nem könyörögni, panaszkodni kezd az Isten előtt, hogy éhes, és adjon Neki kenyeret, hanem tudja, hogy Istentől kapott küldetése arra szól, hogy az Igéből keresse a választ a kenyérgondokra is. Mert Isten Fia, azért Jézus az Igéből él. Isten Országát keresi először, és ráadásul minden más is megadatik neki.
Nem számít, hogy engedelmeskednek-e neki az emberek, vagy nem – Ő akkor is Isten Fia, mert Ő csakis Istent imádja, és Neki szolgál. Nincs kompromisszum, nem csábul el ígéretesebb módszerek felé, amibe az ördög is beteszi egyik-másik patáját. Nem számít, hogy hisznek-e Jézus sérthetetlenségében, halhatatlanságában, Ő hisz Isten ígéretében, hogy bármi történjék is vele, a mennyei Atya nem hagyja a halálban azt, akit szeretett Fiának nevezett, akiben gyönyörködik. És ezt, hitét hangosan és biztosan megvallva, még az ördög szemébe is képes mondani.
Ha azonnali magyarázataink nincsenek is, Istentől kapott ígéreteink vannak. Mégpedig Jézus Krisztus, a mi Megváltónk által örök életre szóló ígéreteink, amikből már itt, ebben a világban is fel-felcsillan valami. Nem saját érzéseinkből, hanem Isten konkrét szavából táplálkozó reménységünk. Sőt, parancsunk van arra, hogy Isten Igéjét a konkrét helyzetben hirdessük, hitvallást tegyünk, ahogy Jézus is hitvallást tett ott a pusztában.
Tehát, tulajdonképpen, Isten megparancsolta nekünk, hogy valamiféle választ, magyarázatot igenis adjunk a konkrét helyzetre. Ne csak a hívők közösségében, hanem a leghitetlenebbek jelenlétében is, még az ördög jelenlétében se szégyelljük ezt a választ! Ilyen határozott hitvallásra szól Isten parancsa. Ez az egyház, a keresztyénség küldetése. Nem pedig az, hogy nincs válasz. Hogy csak sírjunk, panaszkodjunk Isten előtt, csak azt várjuk el, hogy Ő hallgasson meg minket, hogy Ő jöjjön oda hozzánk, és szenvedjen velünk! – Milyen elvárás ez már? Erről mindig eszembe jut az a vicc, amikor azt mondják: – Tudjátok, miért kell két mozdonyvezető egy dízelmozdonyba? – Mert egy egyedül egészen egyszerűen nem volna képes elviselni ekkora zajt!
Jobb lesz nekünk attól, hogy tudjuk, Isten is szenved? Dehogy lesz jobb! Csak rosszabb lesz. A jobb az, ha tudjuk, hogy Isten megment. Márpedig Ő éppen azért küldte el egyszülött Fiát abba a „mozdonyba”, a fájdalmasan zajos világunkba, hogy motort cseréljen benne, és megszüntesse a szenvedést. Nem reménység nélkül panaszkodunk Isten előtt, hanem már eleve azért kezdünk el imádkozni, mert Ő odajött hozzánk, és megígérte, hogy segít.
Imádságunkban azért vesszük kezünkbe a Szentírást, mert az Ő segítsége pontos útját-módját szeretnénk meghallani. Szeretnénk engedelmeskedni Urunknak. De ahhoz el kell hallgatnia panaszunknak, ahhoz el kell némulnia elvárásunknak, amivel Istent újra meg újra vissza akarjuk küldeni a keresztre, hogy velünk szenvedjen. És meg kell nyílnunk Isten egészen más szavára, ami nem is hasonlít a mi gondolatainkhoz. És amikor meghallottuk Őt, erről nap mint nap hitvallást tenni.
Ahogy Jézus is megnyílt a mennyei Atya üzenetére, és hirdetni kezdte azt az ördög jelenlétében.
Igaz is, nem a keresztyénségnek van üzenete a világ számára, hanem az Úrnak, aki velünk „vándorol” a mindig új, mindig váratlan élethelyzetekben. A keresztyénség értelme, hogy ezt az üzenetet meghallja a „pusztában”, és olyan hatalommal mondja ki, Jézus Krisztus hatalmával, hogy minden gonosz, minden ártó hatalom meghátráljon előtte.