„Ha tehát leborulsz előttem, tied lesz mindez” – mondja az ördög. Ez a világ rendje. Ha megadod, amit kérek, akkor én is adok valamit abból, amit én birtoklok. Üzleti viszony. Feltételeket szabnak nekünk, és akkor kaphatunk valamit cserébe attól, aki úgy tudja, neki adatott minden hatalom.
Hatalomból pedig sokféle van. A lakótelepeket felépítő rendszer is erre az elvre volt alapozva. Semmid sincs. Egy kis betonkockába vagy bezárva. Akkora a konyhaszekrényed, hogy egy hétre való élelmiszert tudsz eltenni. Akkora a fizetésed, hogy egy havi víz- és villanyszámlát tudsz kifizetni. Tehát dolgoznod kell. Minden nap. Ha dolgozol minden nap, és mindent megteszel, amit megkövetelünk tőled, akkor lesz mit enned, innod, és nem fogsz megfagyni. Sőt, tévét is nézhetsz, és magadba szívhatod azt a szellemiséget, amit én adok neked. És elhiszed, hogy pl. Magyarország területe mindig is ekkora volt, mint most, mert a tévében ezt mondták.
Ha beilleszkedsz ebbe a rendszerbe, akkor megkapod a létfontosságú dolgokat. De ha azt látom, hogy bárhol megpróbálsz kijátszani, akkor megszűnik az állásod, akkor nem tudod kifizetni a villanyt-vizet, akkor éhen halsz te is, és a gyerekeid is. Engedelmeskedsz, mert ki vagy szolgáltatva nekem, és akkor érezheted a jóságomat.
Megszoktuk, ha vásárolni megyünk, fizetünk az áruért, és akkor a miénk lehet. De egymás közt ne kereskedjünk, mert azt a nagy rendszer nem tűri. Mert akkor adócsalónak tarthatnak minket, és megüthetjük a bokánkat. Ajándékozás? Ki hiszi azt el! Csak üzlet van ezen a világon, egy tisztességes adóellenőr nem hiszi el, hogy valaki csak úgy valamit önzetlenségből csinál! Nem kaptál érte pénzt? De kaphattál volna! És ha kaptál volna, akkor piaci értéken ennyit meg annyit kellett volna adóznod belőle…
És leszokunk az ajándékozásról. Lenevelnek minket róla. Mert devianciának számít. Felrúgja az adózási morált.
És termékké, áruvá válik minden ezen a világon. Például a gyönyörű református énekeink is, amit évről évre a Művészetek Palotájában rögzítenek. Iszonyatos díjakat fizetnek terembérletért, közvetítésért, a profi technikáért, talán a művészek is kapnak valami díjat, bár sokan önkéntesként csinálják. És valahogy meg kell ennek térülnie. Ezért van a szerzői jogdíj: aki dolgozott vele, annak enni is legyen mit.
Jogos. Méltó a munkás a maga bérére. De a művészeti alkotás innentől kezdve csapdába esik. Hiába áll készen, és mind gyönyörködhetnénk benne, de csak az fér hozzá, aki hajlandó árunak tekinteni, és egyenként megvásárolni a kiadványokat. Ha adsz pénzt, akkor hirdetem neked az Igét, az énekeinkbe művészien belecsomagolt Igét, amire ilyenkor, vészhelyzet idején annál nagyobb szükségünk van.
De aki nem ismeri, és nem tudja, hogy érdemes adni érte, az csak a silány zenéhez jut hozzá. A hamis, nyekergős hevenyészve rögzített gyülekezeti énekléshez. És az azt fogja mondani, hogy „A fekete énekeskönyv egy esztétikai kegyetlenség”. És eldobja mind az 512 imádságunkat.
Pedig, a felvételeket készítőknek igazuk van. A művészek, a technikusok sem dolgozhatnak ingyen. Nekik is enni kell valamiből. Mégis beleragadunk a „ha – akkor” üzleti modelljébe, és ez megöli az Ige terjedését.
Tudományos írásokba már ma is bele kell foglalni, hogy melyik bibliafordításból idéztünk. Nem lehet egyszerűen azt mondani, ahogy Jézus mondta az ördögnek, hogy „Meg van írva”. „Megíratott”. „Γέγραπται”. Meg kell mondani, hogy melyik bibliafordításban íratott meg, azon melyik munkaközösség, milyen megbízatásból dolgozott, ezek milyen forrásokat használtak, ezek fölött kinek van szerzői joga. Mert, valóban több millió munkaórát fordítottak arra, hogy kitisztogassák, leválogassák, ízlelgessék a legszebb szót, amivel az eredeti értelmét vissza lehetne adni. De valahol a sok emberi erőfeszítés elismerése mégis lehetetlenné teszi, hogy egyszerűen azt mondjuk: az Úr ezt mondta.
Milyen jó volna valahogy felszabadítani a Kijelentést! Kifizetni az imádságokért, a Szentírás szövegért a váltságdíjat, hogy mint foglyok, szabaduljanak az emberi gyámság alól, és ismét közvetlenül Istenéi lehessenek.
Akkor nem úgy kellene mondanom, hogy Lukács így, vagy úgy beszél Jézus életének egy szakaszáról, hanem Lukács személye háttérbe vonulna, oda, ahol sötét van már a színpadon, és maga az Úr állna előttünk, aki Igéjét ajándékozza nekünk a Szentírásban. És gyönyörű imádságokkal ajándékoz meg a művészeti alkotásokban, a mi magyar református énekeinkben. Hiszem, hogy amikor ezeket az énekeket megírták, és később, amikor olyan szépen rögzítették, akkor a Szentlélek volt jelen. És Ő nem azért segítette ezt a munkát, hogy aztán csak néhányan férjenek hozzá ehhez a vigasztaláshoz.
Milyen félelmetes úgy olvasni ezt az Igeszakaszt, hogy maga az Úr mondja nekünk: Jézus – az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm – Szentlélekkel – az én Lelkemmel – telve visszatért a Jordántól – ahol mellettem olyan szép hitvallást tett keresztelése alkalmával –, és a Lélek indítására a pusztában tartózkodott negyven napon át – igen, én küldtem oda, ahogy odaküldelek téged is, mindenkit a maga idejében, mielőtt emberek közé küldenélek –, miközben kísértette az ördög – ne félj! az ördög az én eszközöm arra, hogy téged kipróbálttá, felkészültté tegyelek, hogy megerősödj hivatásodban.
Ha érvényes a megváltás a Szentírás szövegére, akkor a Szentírás szövege szabad minden emberi szerzői jogoktól. Akkor tekinthetünk rá úgy, mint a sok fordító, írásmagyarázó, szöveggondozó Isten oltárára helyezett önkéntes adományára, ami onnantól fogva nem az övék, hanem csakis az Úré. Még ha profán környezetben meg is kell jelölnünk a szerzőket a jogok miatt (bár, kérdéses, hogy profán-e a teológia tudományos művelése), amikor imádkozva, az Úr elé állva vesszük a kezünkbe, úgy kell rá tekintenünk, mint amit az Úr kezéből vettünk át.
Milyen jó volna, ha elődeink imádságait is, amit olyan szép művészi formába csomagoltak, ugyanígy az Úrtól vehetnénk át, és minden jogi aggodalmunktól megszabadulva, egész egyházunk közösségében odajárulhatnánk az Úr elé, miközben átjárnak minket a velük énekelt dicséretek és zsoltárok.
Hiszem, hogy ahol egyház van, ott meg kell szűnnie az üzleti szellemnek, és amikor egyikünk-másikunk kap valami ajándékot, tehetséget, tudományt, amivel közelebb tudjuk egymást segíteni az Úrhoz, akkor azt kötelességünk szent áldozatként az Úr kezébe tenni, hogy aztán Ő azt saját Igéjeként szétoszthassa, kinek-kinek amint szüksége van rá.
De ebben a pillanatban az ilyen alkotó ember az Úr elhívott szolgájává válik, aki „méltó a maga bérére”, akiről a közösség, akiért áldozatot hoz, köteles gondoskodni.
Azt hiszem, ez volt a kialakuló egyház titka, hogy az evangélium hirdetése szabad volt, nem volt korlátok közé zárva. Azok, akik továbbadták, a sajátjukként bánhattak vele, mint ahogy valóban sajátunkká válik az a Krisztus, akit hirdetünk, ha mi is Krisztusban élünk. Akkor, mert imádságban egybeforrtunk Krisztussal, beleszőhetünk valamit a saját negyvennapos böjtünkből, ami megnyitja az Igét, értelmezi egy adott szempontból, élővé teszi. Mert csak azt tudjuk élő hittel továbbadni, amiben mi is részesedtünk valamelyest. Csak akkor tudunk részesedni az Igében, ha arra többé nem úgy gondolunk, mint a Magyar Bibliatársulat kiadványára, ha azt többé nem egyszerűen Lukács írásának tartjuk, hanem az Úrénak, aki felénk nyújtja, mint gyermeknek egy szép, piros almát: mostantól legyen a tiéd!
Félelmetes… Szinte kimondani sem merem! Mi lesz, ha „elszabadul” az evangélium, az örömhír, és nem tudjuk többé kordában tartani? Kontrollálni? Nem kéne mégis valami jogot fenntartani bizonyos embereknek, akik dolgoztak ezzel?
De kell. De nem jogot. Hanem szolgálatot. Az eredeti üzenetre, Jézus Krisztus eredeti történetére mutatás szolgálatát, a hozzá való hűséget, hogy a nagy változatosság el ne szakítson minket Tőle. Hogy legyen egy átgondolt, hiteles hely, ahová vissza-visszatérhetünk, és korrigálhatjuk az időközben elgörbült, elkopott ismereteinket. De mi nem sokat tehetünk azért, hogy hol, mikor és hogyan szólaljon meg az evangélium, az Úr az Ő Igéjének a gazdája, és Ő ott szólal meg, ahol Neki tetszik.
Különösen a pusztában szeret Ő megszólalni, amikor az Ő gyermekeinek nem is volna kihez fordulni, hanem csak az az Ige van velük, amit maga az Úr írt bele szívükbe.