41. Miért temették el?
Azért, mert ez bizonyítja, hogy valóban meghalt.
Egyszerű kérdés, és egyszerű választ találunk a Kátéban. Azért, mert ez bizonyítja, hogy valóban meghalt. Nekünk ez bizonyítja már. Mert így belegondolhatunk abba az eseménysorba, ahogy eljutottak a temetésig. Jézus felkiáltott a kereszten, és kilehelte lelkét. Nem lélegzett többet. A mindenség azonnal tudta, hogy Isten Fia meghalt. A nap elsötétült, a föld megrendült. Az embernek van szeme, mégsem látta azonnal. Ezért dárdát szúrtak a szívébe, hogy megbizonyosodjanak róla. Orvosi precizitással mondták ki a római katonák, és jogi precizitással jelentették a helytartónak, hogy igen, meghalt. Az embernek ilyen bizonyítékokra van szüksége. Akkor a hűségesek levették Őt a keresztről, és ahogy csak meg tudták adni Neki a legnagyobb tiszteletet, eltemették egy sziklasírba, ott a közelben. A sziklasír tulajdonosának a nevét is feljegyezték, mert nem adatott meg mindenkinek, hogy Jeruzsálem közelében egy teljesen új, soha nem használt sziklasír tulajdonosa lett volna.
Miért temették el? Mert meghalt. Nem „a bűnnek” halt meg. Nem a lelke tört össze, nem valamiféle lelki-szellemi értelemben halt meg. Sőt, nem úgy halt meg, ahogy a halált mi olyan sokszor elképzeljük. Hogy a test megsemmisül ugyan, de a lélek kiszabadul börtönéből. Nem. Jézust testestől-lelkestől eltemették a sziklasírba. Tudjuk ezt abból, hogy nem angyalseregek jelentek meg az égen, és nem örömtáncot jártak, hogy Jézus lelke végre kiszabadult a nyomorult, halandó földi testéből. Hanem elsötétült a nap, megrendült a föld, és mindenütt érezni lehetett a mindenség gyászát. Testestől-lelkestől eltemették Jézust a sziklasírba, hogy Húsvét vasárnap testestől-lelkestől ott támadjon fel.
Van ennek egy hatalmas üzenete, hogy Jézus egészen ott volt a föld alatt. Hogy Ő közösséget vállal velünk a sírban is. Isten velünk a föld alatt is! Immánuel a temetőkben.
A napokban a temetőben sétáltunk, és véletlenül felfedeztük a német katonai temetőt. Tizenkilenc-húszéves fiúk fejfái sorakoznak katonás rendben. 1500 ember. Csak ültem ott, és néztem őket. Életükben egy kegyetlen rendszer harcosai voltak, fegyverrel a kezükben. Ugyancsak a napokban olvastam egy regényt hívő zsidók történetéről, akik haláltáborokban végezték. A regény az áldozatok üdvösségéről szólt. Mind az Úréi, mind a mennyek országa felé indultak, amikor feltették őket azokra a vonatokra. Övék a mennyek országa, üzeni a regény. Ültem ott a temetőben, szinte két tűz között, és néztem ezeket a srácokat. Két fejfa mellett volt virág. A többiekre már talán nem is emlékszik senki. Nekik ki hirdeti a bűnbocsánatot? Lehetséges-e nekik bűnbocsánatot hirdetni?
Embernek lehetetlen. Emberileg szólva ők mind halálra méltók voltak, mert egy világot akartak uralni, és emberek millióinak a kiirtásában segédkeztek. Felszabadító sereg végzett velük. De Istennek minden lehetséges. Köztük is lehetnek olyanok, akik, ha találkoznak Jézus Krisztussal, és hallják a hívó szavát, azonnal megtérnek, mint az egyik rabló a kereszten. Miért ne lehetnének? Ki tudja, talán mind megtérnének. Istennek semmi sem lehetetlen.
Jézus Krisztus leszállt a sírba, közösséget vállalt ezekkel az eltemetett emberekkel. Ő van oda eltemetve, minden egyes fejfa alá. Azok alá is, ahol név van, és azok alá is, akinek már senki sem tudja a nevét. Csak megáll egy „Unbekannter Soldat”, egy „неизвестный солдат” felirat előtt, és nevén szólítja azt, aki ott fekszik. Mert Ő ismeri őket, egyenként, bele van vésve az Ő tenyerébe mindegyikük neve. Ő úgy tudja kimondani nevünket, hogy felébredünk évmilliós álmunkból. És hozzáteszi: „megbocsáttattak a te bűneid.” Így van a feltámadás. Ezért temették el Urunkat.