40. Miért kellett Krisztusnak a halált is elszenvednie?
Azért, mert Isten igazságossága és igazsága miatt mással nem lehetett eleget tenni az ember bűnéért, csak Isten Fiának halálával.
Tanulnunk kell ezt, újra, hogy nem függetleníthetjük magunkat a többi embertől. Pedig van ilyen törekvése az embernek, hogy egészen megélje függetlenségét. Van ebben igazság, hogy amikor egy férfi odalép lovagisasan, hogy ő majd segít a nőnek vinni a bőröndjét, a nő pedig ezt határozottan visszautasítja. Kedves férfiak, nem kell ezen olyan nagyon megsértődni, itt mindössze azt az ősi, rejtett árukapcsolást utasítja vissza a nő, hogy a segítségnyújtás óhatatlanul függőségi viszonyba hoz. Amikor én megfogom a másik bőröndjét, akkor ezzel nem csak adok, az erőmet, a jó szándékomat, hanem könyörtelenül kérek is: azt, hogy ő engedje át az ő személyes terét nekem, fogadjon bizalmába, szolgáltasson ki magából valamicskét. Aki segít, fölénybe kerül azzal szemben, akit gyengébbnek tart önmagánál. Jogom van megvédeni a személyes teremet, a határaimat, jogom van független embernek lenni, és ezt ma minden további nélkül bárki, akár férfi, akár nő, megteheti. Nem vagyunk rászorulva arra az ősi reflexre, ahol a nőnek mindenáron oltalmat kellett keresnie egy férfi hatalma alatt, amikor ezek a gáláns mozdulatok, gesztusok alkalmasak voltak arra, hogy óvatosan kipuhatolja, hol érzi majd magát valóban biztonságban.
A függetlenség ma erény, és jó cél, hasznos cél. Nem kell egymás nyakán lógnunk egész életünkben. Megélhetjük tehetségünket, erőnket, érezhetjük, hogy Isten képére vagyunk teremtve, hogy a világból valamicskét mi is hordozunk a vállunkon. Egyen-egyenként. Nem szükséges feleslegesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnünk. De azt is látni kell, hogy manapság a függetlenség túlhajtása lett a divat. Amikor valaki Robinsonnak képzeli magát, elmegy egy lakatlan szigetre, vagy a dzsungel közepébe, és bebizonyítja, hogy nem szorul rá senkire! Amikor valaki bepakol egy bőröndbe, kiköltözik egy vadidegen nagyvárosba, és egyszál magában, gyökerek és társak nélkül új életet kezd. A maga erejéből. Divat lett ez ma, szakítani a „maradi, nehézkes, bűnös hagyománnyal”, és valahol megteremteni a mindentől és mindenkitől szabad életet. Már-már a genetikai hagyományaiktól is el akarnának szakadni egyes szélsőséges szabadság-pártiak. Mint Ábrahám, amikor elindult az Ígéret Földje felé.
Hatalmas reményekkel indul el az ilyen ember, hogy majd ő megmutatja! Ledobni a múlt, az örökség bilincseit! Csakhogy közben rájön, hogy mégiscsak rászorul egy barátra. Közben rájön, hogy szüksége van az anyanyelvére, mert imádkozni csak az anyanyelvén tud. Rájön, hogy olyan sűrű szálakkal kötődött régi világához, amit csak most érez, amikor elszakította magát tőle. Beteg lesz, és nincs, aki megsegítse. Elveszti állását, és nincs, aki a köztes időben kisegítse. Nincs kire bíznia a macskát, ha szeretne egy hétre elutazni. Bármihez nyúl, mindent pénzért vesz meg, és mert nem szeretetből kapja, hanem „jár neki”, „joga van hozzá”, valahogy olyan rideg lesz a világ. Megveszi, és mégsem kap semmit.
Fájdalmas dolog a túlzásba vitt függetlenség. Halálos dolog a tiszta individualizmus. Összetartozunk. Szeretetben összetartozunk. És ez azt jelenti, hogy nem üzleti alapon, pontos elszámolás alapján élünk egymás mellett, hanem tartozásokat halmozunk fel. Adott esetben hosszútávú tartozásokat. Végleges tartozásokat. Az egyik ember a másik lemondása árán gazdagodik meg. Az egyik ember a másik sikerei miatt boldog. Sebeket kapunk és sebeket okozunk, és nem kezdünk pereskedni miatta. Lesznek, akik védelmet nyújtanak, akik ellenségeket tartanak távol tőlünk, és lesznek, akiknek mi nyújtunk védelmet, hogy érezzék a biztonságot nálunk.
A végletekig összetartozunk. Mint anya és gyermek. Az anya életét adja, amikor megfogan benne egy gyermek. Igen, mind a mai napig benne van a szülésben a halál eshetősége. Mind a mai napig lemondással jár egy gyermek nevelése. Valaki megszületik, és valaki ezt sajátjából adja neki. Soha nem is követeli vissza, mert ő is úgy kapta, annak idején.
És mivel nem tagadhatjuk meg azokat, akikkel ilyen szorosan összetartozunk, a bűneikben is közösséget vállalunk velük. Amit ő követett el, azt én követtem el. Mintha, másképp történt volna Ádám és Éva története. Amikor ettek a tiltott gyümölcsből, és az Úr jött számonkérni, hogy mit tettek, akkor Ádám előállt volna, és ahelyett, hogy Évát hibáztatta, azt mondta volna: Uram, én vagyok a bűnös! Mert magára hagytam Évát a kísértés idején. Ketten megállhattunk volna a kígyóval szemben, de én nem voltam mellette, és legyőzte őt az ellenség. Majd Éva is odaállt volna, és azt mondta volna, hogy: Uram, én vagyok a bűnös! Mert elkószáltam, és kerestem a kijáratot a boldogságból, meg akartam tudni, milyen a fájdalom. Nem lett volna szabad, hanem hálás szívvel Ádám mellett kellett volna maradnom, örülnöm kellett volna a jónak.
Összetartozunk, és mind, egy emberként kell odaállnunk Urunk, Istenünk elé, és meg kell vallanunk: én vagyok a bűnös. Ádám és Éva bűnétől kezdve, át a világháborúk borzalmain át, a legutolsó hitetlenségig, amin épp az előbb botránkoztam meg. Minden eredményünk, erőnk és áldott függetlenségünk mellett így kell megállnunk legfőbb Bíránk előtt, hogy „Én vagyok a bűnös!”
De ki tudja ezt elhordozni? Ezt a milliószoros halálbüntetést, ami ezekért mind jár nekünk, emberiségnek! Ha volna valaki, aki igazán őszintén ki tudná mondani ezt a bűnvallást helyettünk: „Atyám, én vagyok a bűnös, vállalom a felelősséget!”, és egy nagy, szent kehelyben odanyújthatná vérét, és kiengesztelhetné Istent az egész emberiség nevében! Aztán odalépne hozzánk, és azt mondaná: Ne félj, megbocsáttattak bűneitek! Az is, amit mások nevében vallottál meg. Az is, amit te magad követtél el. Kelj fel, és járj azon az úton, amin vezetni foglak!
Ha van valaki, aki ezt megteszi értünk, én örömmel lemondok függetlenségemről, és egész életemet Neki adom!
És van ilyen! Jézus Krisztus ezt cselekedte meg értünk halálával. Ezért kellett meghalnia, hogy mi bele ne vesszünk túlhajtott függetlenségünkbe, és el ne vesszünk szeretetben összetartozó közösségeinkben. Ő lép oda hozzánk, elsősorban, és ő segít elhordozni minden terhet. Mi pedig hálásan fogadjuk, bizalmunkba fogadjuk Őt. Rábízzuk magunkat. Életünkben és halálunkban. Igen, függőségi viszony ez, a szó legtradicionálisabb, legmaradibb formájában. A Szentírás rabszolgasághoz hasonlítja, mert mi másnak is neveznénk azt, hogy egyik ember egy másiknak tulajdona. Jézus Krisztus életünk és halálunk Ura. De ez jó nekünk. Mert így lehetséges, hogy Ő hal meg helyettünk, Ő hordozza Isten haragját, ami minket illetne. Ő hordozza közösségeinket. Ő az Ura minden olyan közösségnek, amelyik nyilvánosan, együtt megvallja Őhozzá tartozását.