39. Nagyobb dolog-e az, hogy megfeszítették, mintha más halálnemmel halt volna meg?
Nagyobb,
mert ez tesz bizonyossá afelől, hogy ő magára vette azt az átkot, amelynek súlya rajtam volt. A kereszthalált ugyanis Isten megátkozta.
Átok. Idegen szó. Azt a jelenséget írja le, ami miatt ma már nem értjük a jelentését. Átok alatt vagyunk, és mi azt sem tudjuk, ez mit jelent. Tragikus állapot ez. Vegyünk egy közelebbi példát. A többgenerációs munkanélküliség. Valaha, évtizedekkel ezelőtt volt egy kis virágzó falucska. Az emberek kézművességből éltek. Mindenkinek megvolt a maga részfeladata, mindenkinek megvolt a helye ebben a közösségben. Jól is jövedelmezett, és építettek egy gyönyörű kis templomocskát is Isten dicsőségére, örömük, boldogságuk kifejezésére. Aztán jöttek a gyárak, és a termékeikre már nem volt kereslet. Az emberek bánkódni kezdtek. Bánatukban volt, aki elvándorolt, volt, aki ott maradt, és koldusszegényen vergődött tovább. Leírhatatlan szomorúság volt ez az embereknek. Eltemetni szeretett mesterségüket. Mintha virágoskertet szántottak volna be. A gyerekeiknek pedig már csak halvány emlékeik vannak arról, hogy a szüleik valaha dolgoztak. Felnőve ezek a gyerekek megpróbálnak visszakapaszkodni, utolsó, örökölt tartalékaikat még mozgósítják valahogy. Ideig-óráig valami silány munkát talán sikerül kapniuk, mert még él bennük a munka utáni vágy. Az unokák már úgy élik le életüket, hogy azt sem tudják, milyen a kötelesség, milyen kitartóan küzdeni egy eredményért. Milyen az elkészült alkotás öröme. Ők már született rászorulók, akik, ha vágynak valamire, akkor arra, hogy pénzt adjanak nekik, valaki eltartsa őket, nem pedig arra, hogy részt vegyenek abban a nagy teremtő küzdelemben, amire Isten az emberiséget teremtette.
Így vagyunk mi is, többgenerációs istentelenség átka alatt. Már nem tudjuk, honnan estünk ki, hová vágyunk vissza. Már nem is vágyunk igazán. Már csak várjuk, akár Istentől, akár mástól, hogy eltartson minket, teljesítse kívánságainkat, csillapítsa éhségünket. Az „átok” is idegen szó ma már.
Pedig nem kéne annak lennie! Vissza kellene emlékeznünk őseinknek arra a pillanatára, amikor kiestek Isten közösségéből. Amikor még fájdalmasan élt bennük a kiűzetés élménye. Vissza kell emlékezni arra az ősi, mindenkiben mélyen ott élő érzésre, amikor felkiáltunk: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Akkor végre átéreznénk, hogy milyen állapotban éljük le kis életünket. Hogy valójában Isten országába teremtett lények vagyunk. Minden vágyunk az, hogy Isten országát gyarapítsuk valahogy. Ott van a szívünk Isten országában, igazán, amikor nem az ördög görbe tükrében nézünk magunkra, amelyik elhiteti, hogy önzéssel is el lehet érni valami jót.
Szívünk ott van, Isten országában, ott a helyünk, amire Isten rendelt, de mi magunk, teljes egzisztenciánkkal valahol kívül vagyunk, a külső sötétségben. Ahol csak sírás és fogcsikorgatás van. Ez az átok. És amikor megpróbálunk valami jót tenni, bárhol a világon, akkor azt vesszük észre, hogy nincs áldás rajta. Valahogy úgy vagyunk vele, mint az a mesebeli király, aki azt kérte, hogy minden változzon arannyá, amihez hozzáér. Aki átok alatt van, az bármihez ér hozzá, mindenbe átsugárzik belőle az átok. Minden alkotása valamiféle rideg külső sötétségben születik, és minden jószándék végül szeretetlenséghez vezet. Aki átok alatt van, az minél több jót cselekszik, annál többet árt vele a világnak és önmagának.
Ezt az állapotát látta Pál, amikor saját népére nézett. Ezért kiáltott fel olyan fájdalmasan: „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, az én testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett” (Róm 9,1-3).
De nem kell ezt kívánnunk, mert van Urunk, aki már imádkozott így egyszer. „Azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, ne azok, akiket nekem adtál, Atyám, hogy megőrizzem őket.” Igen, én azt hiszem, Jézus mondhatott ilyet mennyei Atyjának, mert tudta, hogy ez a mennyei Atya akarata, amit neki hűségesen el kell fogadnia, és teljes szívvel kívánnia kell. És Ő magára vette azt az átkot, melynek súlya rajtam volt. Azt az átkot is magára vette, aminek súlyát egy kis időre Pál vette magára. Pál sem a maga erejéből hordozta azt ebben a pillanatban, amikor így imádkozott, hanem a benne munkálkodó Szentlélek, Jézus Krisztus maga.
Milyen szép pillanat, ünnepi alkalom, amikor lekerül rólunk az átok, mert Urunk azt magára veszi. És abban a pillanatban már nem csak fájdalommal tudunk vágyódni Isten szolgálatára, hanem valóban cselekedhetjük is örömmel. És akkor amit teszünk, úgy lesz, mint a mesebeli király történetében, akinek a keze érintésére minden arannyá változott. Amibe belekezdünk, abban megjelenik Isten áldása. Ha Jézus Krisztus által helyreáll a közösségünk Istennel, akkor minden alkotásunk Isten országát építi, az Ő dicsőségére születik. Ezt az ajándékot adta nekünk a mi Urunk, amikor elhordozta a kereszten a mi átkunkat, és csodálatos, megmagyarázhatatlan erővel levette rólunk, hogy áldássá legyünk a világban.