42. Ha Krisztus meghalt értünk, miért kell nekünk is meghalnunk?
Azért, mert a mi halálunk nem bűneinkért való megfizetés,
hanem csak meghalás a bűnnek és átmenetel az örök életre.
„Meghalás a bűnnek és átmenetel az örök életre” – mondja a Káté. Itt kicsit pontosítani kell. A halál semmiképp sem „csak” valami. A halál nem „csak” átmenetel az örök életre. Bonyolultabb ez a kérdés. Bár alig tudunk róla valamit, a Biblia mégis többet állít róla. Ilyen egyszerűen csak a görög filozófia gondolkodik, mintha a test, az anyagi valóság volna a bűn forrása, és elég volna levetni a testet, mint egy ruhát, és máris az örök életben találhatnánk magunkat. A halál továbbra is szomorú, fájdalmas valóság.
A Káté azt az állítást igyekszik a gyakorlatban alkalmazni, hogy Krisztus meghalt értünk, és ezzel végérvényesen elrendeződött valami. „Elvégeztetett.” De nem a halál töröltetett el, hogy azt ne kellene többet komolyan venni. Hanem csak a halál végérvényessége töröltetett el. Van tovább! „Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” (2Tim 1,10) Jézus Krisztus megtörte a halál erejét. Van halál, de már nincs olyan ereje, ami végérvényesen fogságban tarthatná az embert. Jézus Krisztus elérhetővé tette számunkra az elmúlhatatlan, az örök életet. Ez rendeződött el.
Van élet a halál után. Nem a halottak élnek, hanem hiszünk a test feltámadásában. Bár különös módon, azok is léteznek valamilyen formában, akiknek a testük már nem működik. Itt van Lázár példája. A teste valahol leplekbe burkolva ott fekszik egy barlang mélyén, Lázár mégis hallja Jézus hívó szavát valahol a túlvilágon. Jézus szavára meggyógyul a visszafordíthatatlanul megromlott teste, ismét magára veheti, és előjön a barlangból. Van tehát feltámadás is, de az emberek addig is „élnek” valahol, és hallják Isten hangját, érzik Isten közelségét. Úgy tűnik, a létezésnek vannak különböző szintjei, síkjai.
És miért kell nekünk is meghalnunk? Valami furcsát mondok: nem kell feltétlenül meghalnunk. Vannak a Szentírásban példák, amikor nem halt meg egy-egy ember. Elég, ha Illésre gondolunk, aki élve vitetett fel a mennybe. Ő ugyanolyan „halandó” ember volt, mint mi vagyunk, mégsem kellett meghalnia. Olyannyira örök életbe vitetett fel, hogy amikor Jézus felment a megdicsőülés hegyére, beszélhetett vele. Illésnek nem volt szüksége arra, hogy „meghaljon a bűnnek”, és így menjen át az örök életre. Úgy tűnik, Mózessel is hasonlóan történt, csak ott nem állt mellette szemtanú, amikor felvitetett a mennybe. Jézus különleges példa, mégis ide sorolhatjuk. Jézus testben támadt fel, és élve vitetett fel a mennybe, feltámadása után 40 nappal.
Nem kell feltétlenül meghalnunk, mert Jézus Krisztus úgy törte meg a halál erejét, hogy egyedi, különleges esetekben volt, hogy nem is tudott egyáltalán érvényesülni a halál.
De a halál maga valóban úgy van, ahogy a Káté mondja, a bűn következménye. Az emberiség sokat tett azért, hogy megrövidítse az életét. Amikor meghal valaki, sorolni tudjuk azokat a dolgokat, amiket valaki, valahol elmulasztott, amikor valaki hibázott, hogy ilyen hamar, ilyen idő előtt következett be a tragédia. Még élhetett volna. 10 évet, 20 évet… Ha őseink nem követnek el annyi bűnt, talán 100-200 évet is élhetnénk még mindnyájan.
A halál azért is következik a földi életünkre, mert valahol ki kell szakadni ebből a pusztulásra ítélt világból. A világ, a Földünk maga is halandó. A világnak is szüksége van a halhatatlanság állapotára, az elmúlhatatlan, örök életre. Szükség van a világ teljes újjáteremtésére, és ez a régi elmúlása nélkül nem történhet meg. Létezik ez, hogy „meghalunk a bűnnek”. Létezik ez, hogy többet nem tart sakkban a halálfélelem. Hogy nem tesszük tönkre többet egymást, mert erre vagy arra van szükségünk az életben maradásért.
De át kell menni az örök életre. Önmagában a halál még nem megoldás. Átmenni az örök életre pedig azok tudnak, akik Krisztusba kapaszkodnak, akiket Jézus Krisztus emel ki a pusztulásból az Ő hatalmával. Azok jutnak örök életre, örök boldogságra, békességre, akiktől Jézus elveszi bűneik minden következményét. Akik így Őbenne tiszta lappal kezdhetik újra.
Fontos tudni, hogy nem kell megfizetnünk a saját bűneinkért. Mások bűnéért sem. Nincs tisztítótűz, nem sanyargatnak ördögök odaát, mert Krisztus meghalt értünk. A halálnak a büntetés-jellegét elhordozta, átvette tőlünk, levette a vállunkról. Senki sem ítél el minket Isten előtt.
Jézus Krisztus, a mi Istenünk szól, ahogy Lázárhoz is szólt, és mi élni fogunk. Ő tudja, mikor kelti életre az új világot, és benne minket is.
Éppen ezért nem kell végérvényesen elbúcsúznunk azoktól, akik előre mentek. Csak elköszönünk tőlük. És egyszer majd találkozni fogunk. Ne „engedjük el” őket. Hogy is tudnánk a szemükbe nézni majd egyszer, ha most nemlétezőnek gondoljuk őket, miközben ők vannak valahol, Isten közelében?
Gondoljunk rájuk úgy, mint akik célba értek. Akikért már nem kell küzdenünk. Akik egészen Isten kezében vannak. Isten pedig szerető Atyánk, aki saját életét adta azért, hogy nekünk jó legyen Nála.