18. Ki az a közbenjáró, aki egy személyben valóságos Isten, és valóságos, tökéletesen igaz ember is?
A mi Urunk, Jézus Krisztus,
akit az Atya teljes váltságul és igazságul adott nekünk.
Nem vagyunk ostobák, hogy erre a válaszra rá ne jöttünk volna már az előző kérdésekből. Úgy is mondhatom, hogy a válasz minden egyes szava már tiszta és világos mostanára. De mégis akad még itt valami, amire érdemes odafigyelni.
Olyan ez a kérdés-felelet a kátéban, mintha a gyújtópontja volna. Ide futnak össze a keresés, az előkészítés szálai, és innen indul ki minden állítása. És megjelenik egy új szó, ami eddig csak az összefoglaló első kérdés-feleletben fordult elő: Atya.
Ez a két jellegzetesség mondatja velem azt, hogy itt van az a pillanat, amikor nekem, aki most a kátét olvasom, személyesen kell gondolnom Istenre. Már nem absztrakt „Isten”, hanem az én Atyám. Nem szerződéses viszonyban vagyok vele, hanem családi kapcsolatban, ami felbonthatatlan, örök. Bizalommal gondolhatok Atyámra, és bizalommal szólíthatom meg. Gondolj most arra az emberre, akivel a nehéz kérdéseidet megbeszéled, akire támaszkodhatsz, amikor nagyobb a terhed, mint amit el tudsz viselni. Aki kisgyermek korod óta ilyen volt a számodra. 4-5 éves korodban, 9-10 éves korodban. Akitől reggel elindultál, és ahová este hazaérkeztél, és ahol szívesen elmesélted, milyen volt a napod. Mondd ki a nevét magadban.
És most képzeld el, hogy ő ad melléd valakit, aki helyetted hordozza az életedet. Egy idősebb testvért. Aki mindenhová veled megy. Jön, melletted van, követ, mint az árnyék, előtted megy, hogy benyisson azokon az ajtókon, ahová egyedül nem mernél belépni. És elsimítja utánad azokat a dolgokat, amiket te saját elgondolásod szerint elrontottál. Megy veled, de tanácsot is ad, vigyáz rád, gondoskodik rólad, te szívesen és örömmel szót fogadsz Neki, mert tudod, hogy az csak jó lehet, amit Ő mond.
Ezért, mert ilyen szoros kapcsolatban vagytok, és mert így követed a vezetését, Uradnak szólítod. Beszélgetsz vele, mint ahogy saját magaddal beszélgettél korábban. Olyan mélyen ott lakik a szívedben, hogy nem mersz beszélni sem róla. Félsz, ha leleplezed, ha kiderül, talán szertefoszlik a csoda. Talán eltűnik az illúzió, és valamelyik pszichológus odajön hozzád, és cinikusan elmagyarázza, hogy csak a tudatalattidat, vagy a személyiséged valamelyik más részét gondoltad társadnak.
Tabu marad? Vagy merjük kimondani: Jézus Krisztus. Nem én vagyok Jézus, vagy „Krisztus”, ahogy azt sokféle mai szekta is állítja. Ő Isten. Ő a mindenütt jelenvaló Isten, a Mindenható, Mindentudó, Teremtő, Megtartó, Megváltó Isten, aki az egész világot hordozza. De Ő ember is. Megszületett a történelem egy adott pillanatában, „Poncius Pilátus alatt” meghalt, aztán feltámadott. Feltámadott. Még egyszer leírom, mert hisszük is meg nem is. Magára vette azt a testét, amit kivégzéskor tönkretettek, kijavította, meggyógyította, helyreállította. Még annál is jobban, mint ahogy előtte volt. Mert a tönkretett világot is magára tudja venni, és meg tudja gyógyítani. És ebben a testben felment a mennybe. Akárhol is van ez a menny. Ő most van valahol. És én Vele beszélgetek, amikor jövök-megyek, és épp azon gondolkodom például, hogy milyen papírokat kell kiváltanom az adóhivatalnál.
Kimondom a szent nevet, Jézus Krisztus, és úgy mondom ki, hogy Ő jelen van. Ha tabuként kezelem a nevét, és nem merem kimondani, akkor hitetlen vagyok, mert fenntartom magamnak azt a lehetőséget, hogy és mi van, ha Ő nincs is itt? Mi van, ha nem is hallja? Mi van, ha nem is akar segíteni? Ha nem jár közben értem, és az egész tan, amit itt előadok, csak a képzeletem szüleménye? Akkor félek kimondani, félek a lelepleződéstől. Akkor a tabu csak erősíti a hitetlenségemet, a kipróbálatlanságomat.
De kimondom. Hittel, és tudom, hogy Jézus Krisztus Szent Lelke által itt van, emberként, akivel beszélgetni tudok, mint megértő társammal, és Istenként, aki bármit megtehet, amihez kedve van. Az Ő neve által Isten jelenlétébe kerülök. Nem csak úgy, általában, hogy „Isten szeme mindent lát”, hanem olyan jelenlétébe, ahol feladattal, hivatással ajándékoz meg, ahol megbeszéli velem, amit tervez velem, és én is megbeszélhetem Vele, amit az Ő nevében tervezek.
Ha hittel mondom ki Jézus Krisztus nevét, akkor Őáltala már nem ítélő Istenem van, hanem kegyelmes Atyám. Erről szól ez a kérdés-felelet. Próbáljuk ki! Ne hiába mondjuk ki az Ő nevét, de ne is zárjuk el valamiféle babonával, hogy tabunak tekintjük. Mert csak őszinte hitvallás közben fogadtatunk örökbe, hogy a hatalmas Istent mennyei Atyánknak ismerjük Urunk, Jézus Krisztus által.