6. Vajon Isten teremtette volna az embert ilyen gonosszá és romlottá?
Nem.
Isten az embert jónak teremtette, saját képére, azaz igazságosságra és valóságos szentségre alkotta,
hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, vele örökké boldogan éljen, őt dicsérje és magasztalja.
Milyen kérdés ez? „Vajon Isten teremtette volna az embert ilyen gonosszá és romlottá?” Hangzik a válsz: „Nem.” Furcsa ez a párbeszéd. A hívő ember felhorkan: honnan veszed a merészséget, hogy Istenről ilyen gonoszságot állíts?! Hogy képzeled, hogy ilyen szentségtelen dolgot feltételezel Istenről?
És a hitben nevelkedett ember megszokja, hogy vannak kérdések, amiket nem szabad feltenni. És egy idő után már saját magában zajlik ez a párbeszéd. Az érdeklődő, a látó gyermeki kérdez: „Ki a hibás, hogy én ilyen selejtesre sikerültem, és ennyi kárt okozok?” – a szigorú fegyelmező szülői pedig ordít vele, hogy hallgasson el!
És sosem jutunk előbbre. Csak addig, hogy „Nem!!!” Nem egy ponttal a mondat végén, hanem három felkiáltójellel.
A Káté példát ad ebben is. Nincs az a „gonosz” kérdés, amit ne lehetne feltenni Istennel, és a mi hitünkkel kapcsolatban. Szól bennünk a kérdés, és a tanító, aki bevezet bennünket a hit titkaiba, kihangosítja ezt a kérdést. Nem tiltja a kérdezést, hanem választ ad. Megnyugvást ad. Mert mindaddig nem nyugodhatunk meg, míg tudat alatt fel-feltörnek bennünk ezek a kérdések, és ahelyett, hogy mennyei Atyánk biztonságot adó szavával lezárnánk őket, egy zsarnok újra meg újra elhallgattatja őket.
Szabad kérdezni, üzeni a Káté. Fel szabad tenni a kérdéseinket olyankor is, ha istentiszteleten, prédikáció hallgatása közben bukkan fel egy ilyen nyugtalanító, „gonosz” gondolatunk. Persze, nem az istentisztelet közepén kiabálunk be, de van olyan pillanat, amikor másokat nem sértve, feltehetjük a kérdéseinket azoknak, akiket az Úr felkészített rá, hogy meg ne botránkozzanak, hanem elvezessenek a megoldásra, megnyugvásra.
És akkor kapunk ezekre a folyton feltörő kérdéseinkre jó válaszokat, ha nem csak a „Nem” van meg benne, hanem az „Igen” is. A fontos az, hogy melyik az a kérdés, amire „Igen” a válasz?
Végülis, a hit tanulásának ez az útja. Jövünk olyan kérdésekkel, amire „Nem” a válasz, és elmegyünk olyanokkal, amikre „Igen”. Tartok valamitől, félek valamitől, ezért nehezen veszem rá magam, hogy templomba menjek, hogy Istennel keressem a kapcsolatot. De erről kiderül, hogy csak én gondoltam úgy. Helyette Isten egészen más. Olyan, akire igent tudok mondani.
Itt van például ez a kérdés is. Mit akar Isten ezzel a sok gonosz emberrel? Mi így az értelme az életnek, a világnak, hogy ennyi rossz van benne?
És akkor a Szentírás, Isten szava arra tanít, hogy Ő határozottan különbséget tesz aközt, ami van, és aközt, amit ő akar, hogy legyen. Isten nem arra kér, hogy fogadd el a körülötted lévő világot, olyannak, amilyen. Isten nem arra kér, hogy bármire, ami történik veled, körülötted, mondd rá, hogy az az Ő akarata volt. Istennek van eredeti, tiszta, szent akarata és célja ezzel a világgal, és nekünk is erre kell törekednünk. Nem elfogadni, hanem változtatni! Nem beletörődni, hanem küzdeni! Merni ítéletet mondani, és azt mondani, hogy ez, ahogy most van, ez nem Isten akarata és szándéka, ez istenellenes! És cselekedni ellene.
Milyennek akar engem Isten látni? Fontos kérdés ez. Nem akarja, hogy gonosz és romlott legyek. Ezt már tudjuk.
Isten az embert jónak teremtette, saját képére, azaz igazságosságra és valóságos szentségre alkotta, hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, vele örökké boldogan éljen, őt dicsérje és magasztalja.
Mi az életem értelme? Hogy jó legyek. Nem a „szófogadó”, „csöndes”, „marionett bábú” értelemben, hanem … milyen félelmetes: Isten képére teremtett ember legyek. Akiben erő van. Akinek van ereje különbséget tenni szeretet és gyűlölet közt, és akinek van ereje mindig a szeretetet választani. Szentségre vagyunk teremtve, akik bizalommal fordulhatunk Isten felé, és megismerhetjük az Ő szándékait. Isten beavat minket az Ő terveibe, hogy mi önként segítsünk Neki. Nagy ajándék: szívből szerethetjük Istent! Nem kényszer, hogy Neki megteszek valamit.
Rossz szó, amit az egyházban használni szoktunk, a „szolgálat”. Süt belőle valamiféle kényszerítés, valamiféle fogcsikorgatás, „szolga” vagyok, és nem úr. Pedig lehetnék a magam ura, de én az Úr kényszerítése, fenyegetése hatására, mert ki vagyok szolgáltatva neki, lemondtam róla, és most „szolgálok”. De, miközben „szolgálok”, magasan hordom az orrom, mert mégiscsak Isten embere vagyok, és össze-vissza parancsolgatok a „szolgálat” jogcíme alatt embertársaimnak. Nem is egyház az ilyen, hanem fegyház.
A Káté nem használja ezt a szót, amikor az ember hivatásáról beszél. Helyette a szeretet, boldogság, rajongás kategóriáival írja le, milyen érzés Istenhez tartozni.
Még tartozom itt egy magyarázattal. A „rajongás” szó miatt. Mert van rajongás földi értelemben. Amikor egyik ember a másikat helyezi isteni magasságokba, és olyan érzéseket táplál iránta, ami igazából csak Istennek járna ki. Megtörténik ez koncerteken, politikában. Amikor aztán kritikátlanul mindent elfogadnak a rajongók, és minden kedves és szép, követendő példa, amit a sztár csinál. Szegény rajongók több szempontból is nehéz helyzetbe kerülnek. Egyrészt olyasvalakiben bíznak, olyasvalakire támaszkodnak, hogy azt ne mondjam, imádkoznak hozzá, aki nem tud segíteni nekik. Másrészt a rajongás kiszakítja őket a világból, és elveszi tőlük az élethez szükséges józanságot.
A Káté beszél dicséretről és magasztalásról. Ez is rajongás. Isten iránti rajongás. De ennek van alapja. Isten mindenható, szerető Atyánk, akiről érdemes hinni, hogy Isten. Őt szabad „isteni magasságokba” helyezni. Őtőle szabad kritikátlanul elfogadni a viselkedését, és mégis Istennek tartani. És van még egy érdekessége Isten magasztalásának. Hogy ha jól, helyesen magasztaljuk Istent, akkor az nem szakít el minket a világtól, nem helyez bele valamiféle álomvilágba, hanem éppenhogy visszahelyez oda, élesebb látást ad, erőt ad a mindennapokhoz.