5. Megtarthatod-e mindezt tökéletesen?
Nem, mert természetem szerint hajlamos vagyok Istent és felebarátomat gyűlölni.
Egyetlen parancsolat: szeresd Istent, és szeresd az embert. És nem tudjuk megtartani. Nem elméletileg volna lehetetlen, hanem gyakorlatilag nem sikerül. Csak körül kell nézni.
Gary Chapman szerint öt szeretetnyelvünk van. A mellettünk élő ember ezeken át képes érzékelni, hogy szeretjük őt. Mire lehet szüksége, amiből tudja, hogy szeretjük? 1. Elismerő szavak. Meg kell mondani neki, hogy milyen jó az, amit csinál, milyen értékes ember ő maga. És akkor érzi, hogy szeretjük, becsüljük őt. 2. Minőségi idő. Töltsünk vele időt, értékes időt. Szánjuk rá az időt, hogy legyen ideje kibontakozni a közösségérzésnek. Nem vagy egyedül, szeretlek. 3. Adjunk ajándékot. Kapjon valamit tőlünk, ami azon felül van, amivel amúgy is tartoznánk neki. Ne csak azt kapja, amit megérdemel, hanem érezze kitüntetettnek magát. 4. Tegyünk neki szívességet. Akkor tudhatja, hogy fontos, amit végez, hogy kivívja mások elismerését, olyasmit végez, ami értékes annyira, hogy segítenek is benne. 5. És végül ott a testi érintés. Az ölelés, a kézfogás, a simogatás, mert éreznie kell, hogy valaki gondoskodik róla.
Nagy munka ez, mert nem biztos, hogy a másik ember azt akarja kapni, amit én is szívesen vennék tőle. Nem vagyunk egyformák. Van, aki az elismerő szavakat szereti, a másik inkább arra vágyik, hogy építő kritikát halljon. Mások együtt szeretnének tölteni az időt valakivel, szemben azokkal, akik egyedüllétre vágynak. Van, aki szeret ajándékot kapni, és van, aki akkor érzi magát szeretettnek, ha elfogadják tőle az ajándékot. Van, aki szereti, ha szívességet tesznek neki, és van, aki akkor boldog, ha egy nagy és nemes ügyben lehet részes.
Már nem is öt, hanem tíz szeretetnyelv. Ki tud így ráérezni, hogy mire van a másiknak szüksége? És ha méricskéli, kutatja, és úgy állapítja meg, mint tárgyról a másik igényeit, akkor elveszti ösztönös, természetes jellegét az egész, és megszűnik szeretetnek lenni. Akkor már csak „kezelem” a másik embert.
Még ha nem is szapulom a másikat, ha nem is hajtom el mindig, amikor időt szeretne kérni tőlem, ha nem is a tavalyi ajándékát adom neki vissza, ha nem is fogom be rabszolgának, ahelyett, hogy szívességet tennék neki, és ha nem is verem meg, még úgy is sok mozdulatomban lehetek szeretetlen. Egyszerűen azzal, hogy nem akkor, nem úgy, nem azt teszem, amire a másik embernek valóban szüksége volna. Mert nem tudok elég nyitott lenni rá. Természetem szerint zárkózott, magamnak való ember vagyok, akihez alig-alig jutnak el mások finom jelzései. Időm legnagyobb részét azzal töltöm, hogy önmagamra figyelek, magammal foglalkozom, a saját örömömmel, saját fájdalmammal, saját feladataimmal, saját életemmel. Ez aztán eltakarja előlem a többieket. Talán, ha nagyon megerőltetem magam, egy vagy két embert észlelni tudok valamelyest.
De, ha jobban megnézzük, azért nem vagyunk mi ilyen kifinomultak a szeretetlenségünkben. Nyers, primitív durvaságok is előfordulnak közöttünk. Minden igyekezetünk ellenére. Valahol betelik a pohár, és akkor rárobbanunk a másikra. És a másik sem valami jámborul reagál ilyenkor.
És akkor Istenről még nem is szóltunk! Istent szeretni, teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből. Mit adhatnánk Neki? Mi az, amit ne kéne Neki adnunk? És amikor olyasmit kér el, amit magamnak akartam megtartani? Mert azt hittem, hogy az jár nekem. És amikor olyasmit tervez velem, amit nem tudok elfogadni, ami ellen lázadok? Akkor legszívesebben inkább elküldeném Őt. Vagy, mivel úgyis láthatatlan, képzelek helyette valami engedelmesebb apókát, akit ezentúl istennek fogok nevezni.
Természetünk szerint önmagunk körül forgunk. Nem, nem beszélek most a gőgről, az önzésről, a kapzsiságról, féltékenységről és paráznaságról. Ezek is vannak. Küzdünk ellenük, és mégis itt-ott kigyúlnak ilyen tüzek. Elég, ha arra emlékeztetek, hogy mindenkiben dolgozik az életösztön. A halálfélelem. Amelyik be akarja biztosítani magát minden oldalról halál ellen. De nem lehet. Ezért végül a rettegés, az aggodalom, a nyugtalanság felzabálja minden békességünket és minden szeretetünket. Természetünk szerint hajlamosak vagyunk félni a haláltól. Joggal.
Naponta küzdünk meg ezekkel az ősi erőkkel, és próbálunk meg emberek lenni. Emberek, akik szeretni tudnak. Naponta sikerül sokaknak jót tenni, szívből. És naponta bukunk el benne. „Megtarthatod-e mindezt tökéletesen?” – kérdezi a Káté. Igen, mert ez volna a feladat, tökéletesen megtartani a Szeretet Nagyparancsolatát. El nem felejtve, egyetlen pillanatra sem, Ki az, aki ezt nekünk parancsolta. Az Úr Jézus Krisztus, aki egész életében mindig megtartotta ezt a parancsolatot. Nem azért sikerült megtartania, mert Isten volt, hanem mert megmutatta, hogy még ebben a bűnös világban is, éhezésben, hőségben, ellenségek közt is meg lehet maradni igaz embernek. Nem foghatjuk a külső körülményekre, ha nem tudunk szeretni. A hiba csakis bennünk van. Természetem szerint hajlamos vagyok Istent és felebarátomat gyűlölni.