3. Honnan ismered meg nyomorúságodat?
Isten törvényéből.
Honnan ismerem meg nyomorúságomat? Ha a „nyomorúság” szót szenvedésnek veszem, akkor világos, hogy ez nem igényel különösebb kutatást. Érzem, hogy fáj. Azért van idegrendszerem, hogy a lelki és testi fájdalomról értesítéseket küldjön nekem, és ezt olyan sürgetően, kikerülhetetlenül tegye, hogy azonnal cselekednem kelljen valamit. A „nyomorúság” ilyen értelemben vészjelzés. Ha nem teszek valamit, maradandó sérülést fogok szenvedni, vagy meg is halhatok.
Isten törvénye, gondos tervezése alkotta meg a testemet, és adott bele egy jelzőrendszert, amelyik minden törvényszegésről riasztást küld, hogy könnyebb legyen épségben megőriznem Isten alkotását, önmagamat. Honnan ismerem meg nyomorúságomat? A fájdalomból. Az éhségből, a szomjúságból, a hőségből, a fagyból. A magányból és abból, ha nem hagynak békén. Isten törvénye gondosan megalkotta az „Édenkertet”, azt a közeget, ahol boldog vagyok, jól érzem magam, és be tudom tölteni azt a küldetésemet, amivel Isten dicsőségét beleélem ebbe a világba. Ha ez sérül valahol, akkor vészjelzéseket küld az idegrendszerem, és szól, hogy ismerd meg nyomorúságodat! Tégy ellene!
A Káté erről az oldaláról nem szól, mert ez olyan világos, olyan egyértelmű, hogy ezt még a pogány ember is érzi. A Káté a nyomorúság közösségi dimenzióját emeli ki. A nyomorúságomnak azt a részét, amit képtelen vagyok az idegrendszeremmel érzékelni, a bűnt. Aminek érzékeléséhez külső segítségre, tükörre van szükségem. Egymás arcában látjuk meg valódi bűneinket. Mert Isten törvénye nem csak az én testemet alkotta meg, hanem társadalmat alkotott, ahol egymástól függenek, egymásnak ki vannak szolgáltatva emberek. És előfordul, hogy úgy élünk egymás mellett, hogy a másik embernek fáj, és mi okozzuk neki a fájdalmat.
Ilyenkor is van egy jelzőrendszer, Istenhez kiált ez a másik ember. Igen, a hitetlen ember, sőt, a megkínzott állat is kiált, és Isten hallja őket, mint ahogy mi is érezzük, ha megégetjük a tenyerünket. És milyen nagy az én nyomorúságom, ha ezt a kiáltást nem hallom, nem akarom hallani! Fájdalmat okozok embertársamnak, szavammal, cselekedetemmel, mulasztásommal, és nem hallom a kétségbeesett kiáltását.
Vagy hallom, de mivel nem nekem fáj, úgy gondolom, hogy nincs teendőm vele, szabad ezt így folytatni.
Bűnöm van és nyomorúságom, mondja Isten törvénye. Isten törvénye azért adatott, hogy mintegy helyettesítse az idegrendszeremet, és segítsen érezni azt a fájdalmat is, amit én okoztam másnak. Így van értelme annak is, hogy „szemet szemért, fogat fogért”. Belegondoltál abba, hogy mit érez a másik ember, amikor megütöd? Nem is tudsz belegondolni, mert mindig te vagy a győztes a verekedésekben? Akkor segít neked a törvény. Most téged ütünk meg annyira, ahogy te ütötted meg a gyengébbet. És akkor már bele tudod élni magad, akkor már van olyan élményed, ami képessé tesz az együttérzésre. Akkor már tud fájni neked az, amit másokkal teszel. Ilyen gyakorlatias volt az Ószövetség törvényalkotása.
Érezd a másik ember fájdalmát, és úgy csillapítsd, mintha a magadé volna, mondja Isten törvénye.
Honnan ismerem meg az én nyomorúságomat? Onnan, hogy tükröt tart elém a törvény, és pontról pontra felsorolja, kinek milyen fájdalmat okoztam, ahelyett, hogy Isten akarata szerint adtam volna nekik az enyémből. Onnan, hogy olyan dolgokat is számon kér rajtam Isten törvénye, ami egyébként nekem egyáltalán nem fájna. Onnan, hogy Isten törvénye nem csak megállapítja a bűnösségemet, hanem büntetést is rendel. Hogy érezzem vétkeim súlyát. Hogy olyan nyomorultul is érezzem magam, amennyire Isten szép rendjét tetteimmel megsértettem. Jó, hogy a törvényt, az együttérzést gyerekkorunktól fogva tanuljuk, és apránként beleíródik a lelkiismeretünkbe. Így még azelőtt érezzük, egészen belül, a szívünkben érezzük tetteink súlyát, hogy azokat elkövetnénk.
Van vigasztalásom Krisztusban, de ez a vigasztalás nem helyezi hatályon kívül Isten törvényét. Áldott tükör Isten törvénye, amelyik akkor is segítségemre van, hatodik érzékemmé lehet, amikor már tudok róla, hogy vigasztalásom van Krisztusban minden nyomorúságomra, még a fájdalmas lelkiismeretemre is, adott esetben.