2. Mit kell tudnod ahhoz, hogy ezzel a vigasztalással boldogul élhess és halhass?
Először azt, hogy milyen súlyos a bűnöm és nyomorúságom.
Másodszor azt, hogy miképpen szabadít meg Isten a bűnből és nyomorúságból.
Harmadszor, hogy szabadításáért milyen nagy hálával tartozom Istennek.
Azt szeretem a Heidelbergi Kátéban, hogy nem akar manipulálni. Nyíltan elmondja azonnal az első kérdés-feleletben, hogy miről lesz szó. És valóban ezt fejti ki a többi kérdésben. Itt pedig, a második kérdés-feleletben megadja a felosztást, hogy milyen sorrendben fog végigvezetni ezeken.
Ebből a szempontból a Káté nagyon korszerű, mert számol az emberi bizalmatlansággal. Tudja, hogy mennyi mozgalom, álegyház próbálja behálózni az embert. Ezek úgy dolgoznak, hogy előbb kialakítanak valami elszakíthatatlan függőséget, és akkor, amikor már egészen tehetetlen velük szemben az ember, akkor jönnek elő a farbával, hogy mit is kérnek az embertől. Hogy add nekik az életedet, vagyonodat, rendeld alá magadat a hierarchiának.
A Káté nem ilyen. Tiszteli az embert, és előre elmondja, mi fog történni a műtét során.
Mert műtét lesz. Senki se gondolja, hogy már azzal, hogy az első kérdés-feleletben mindent megtudhattunk a keresztyén hit alapjairól, mindjárt élni is tudunk vele. Most jön a műtét, ahol vágni kell, szívet kell cserélni, és időt kell hagyni annak is, hogy összeforrjon. De ez nem altatásban történik, hanem a Káté megadja, hogy végig tudatunknál legyünk, józanul átgondoljuk, és ne csak akaratlanul, kényszerűségből sodródjunk bele a hitbe, hanem tudatosan is vállaljuk minden egyes pontját.
Jó gondolat, ha elkezdjük kívülről megtanulni a Kátét. Ez az elsajátítás egy praktikus, egyszerű módja. És miközben tanulgatjuk, mindig egy-egy szava bevésődik, sajátunkká válik. A memorizálás a meditáció egy formája. Nemes dolog. A gondolkodó ember imádsága.
2. Mit kell tudnod ahhoz, – tudnom kell valamit? Valamit meg kell ismernem? – hogy ezzel a vigasztalással boldogul élhess és halhass? – A Kátét azért tanulom meg, hogy hatékonnyá váljon bennem ez a vigasztalás. Hogy Jézus Krisztusban van megoldás. Ha tanulom a Kátét, boldog leszek. A halál fenyegetése ellenére boldog leszek.
Először azt, hogy milyen súlyos a bűnöm és nyomorúságom. – Három része lesz a Káténak. És elkerülhetetlen lesz, hogy a bűnömről tudomást szerezzek. A Káté olyan, mintha orvoshoz mennék. Először tudnom kell, milyen súlyos a baj, és ehhez fel kell vágni, megkeresni, hol a baj. Vigasztalást fogok kapni, boldogságért indulok el, de előbb fájdalmas lépéseken kell keresztülmenni. Nem tiltakozhatok, mint egy állat, amelyik nem érti, mit tesznek vele, hanem mint akarattal, józan belátással rendelkező felnőtt embertől, elvárható az együttműködés, amikor a bűneim feltárásáról van szó.
Másodszor azt, hogy miképpen szabadít meg Isten a bűnből és nyomorúságból. – Igaz is, semmit sem érnék egy alapos diagnózissal, ha nem volna megoldás. De van megoldás. Ezért indulunk el egyáltalán erre a nehéz lelki útra. De ha van megoldás, hogyan tudom én azt alkalmazni? Tudnom kell! Annál inkább tudnom kell, hogy kell „szívet cserélni”, ha már ott állok, a műtőasztalon, feltárt mellkassal, és megállapíttatott, hogy ezt a régi szívet bizony már ki kell innét dobni, hogy új kerülhessen a helyére. Kell a tudás, a szakértelem, nehogy rosszabb állapotba kerüljek műtét közben, mint ahogy elindultunk. A fájdalmas bűnvallás még nem old meg semmit. A megoldás, a gyógyulás kell ide. Tudnom kell, hogy ez hogy történik.
Harmadszor, hogy szabadításáért milyen nagy hálával tartozom Istennek. – És azután, ha sikerült? Mi történik utána? Mivel tartozom? Hogyan kell élnem? Hogyan kell használni ezt az új szívet, nehogy a régi sorsára jusson?
Hosszú, fájdalmas, de végül megoldást, boldogságot adó útra indulunk a Kátéval. És itt dönthetek úgy, hogy csak nézője, külső szemlélője leszek egy vallási rendszernek, de ennek így nem sok értelme volna. A Káté azért készült, hogy ezen keresztül juthasson be a kívülálló az egyházba, Krisztus szent közösségébe.
Sokszor azt mondják a Kátéról, hogy túlságosan individuális, csak az „én” hitemre koncentrál, és nem veszi figyelembe, hogy itt egész közösségekről van szó, hogy a Szentírás is Isten népéről beszél, kollektíve. Mintha hiányozna a kollektív dimenzió a Kátéból. Még azt is olvastam róla, hogy emiatt nem biblikus.
Most mégis azt mondom, hogy ebben a műfajban erre van szükségünk. A Káté arra eszköz, hogy egyetlen embert végigvezessen azon az úton, hogy kívülállóból alkalmassá váljon arra, hogy az Úr Asztalának vendége legyen. Ez pedig pontosan az egyéni ember, az önálló, döntésképes felnőtt ember szempontja. Amikor életünk egy pillanatában eljutunk odáig, mindnyájunknak szüksége van erre a „születésre”. És itt valóban egyes szám első személyben „rólam” van szó. Az én vigasztalásomról, az én boldogságomról, az én életemről, az én halálomról, az én bűneimről, a személyesen nekem szóló szabadításról, és az én hálaadásomról.
Nem tudok statisztikai átlagban kimenni az Úrasztalához, és valamilyen valószínűséggel elvenni azt a kenyeret, bort. Én megyek ki, én tudom, hogy hiszem-e, ami ott történik, és én veszem az erőt ilyenkor, még ha ez az erő sokakra hatással is van körülöttem, és végül közösségbe fon össze minket.
Felkészít tehát minket a Káté, hogy itt most nem „az ember bűnéről és nyomorúságáról” lesz szó, és hogy nem „az ember üdvösségéről” lesz szó. Nem rejtőzködhetek el a tömegben, nem tehetek úgy, mintha átlagember volnék, és nem méricskélhetem magam a többiekhez, hogy szerintem a többiek hol állnak ezen az úton, és én hozzájuk képest még mennyire érek rá.
Merem-e vállalni, hogy nem térek ki az Ige éles kardja elől, és engedem, hogy szétválassza bennem a világosat a sötéttől?
Bátorságra hív a Káté. „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz” (Józsué 1,9).